2007. július 15., vasárnap

Schalkház Szálló

Tegnap Kassán jártunk.

Már régen szerettem volna elmenni. Sára miatt. Megnézni azt a várost, ahol felnőtt.

Különösen kíváncsi voltam az 1872-ben Schalkház Lipót – Sára német anyanyelvű nagyapja – által alapított híres Schalkház szállóra.


A Fő utca 1-ben levő szép historizáló épület évtizedeken keresztül a magyar irodalmi és művészeti élet egyik fontos központjának számított.

Az útikönyvből kiderült, hogy a Schalkház helyén ma a Hotel Slovan áll. Nem baj, gondoltam. Biztos felújították. Megnézzük azt is.

Megnéztük.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Kassa belvárosába, először kilométereken keresztül át kell kelnie egy volt szocialista ipari város minden mocskán. Aztán megérkezik egy irdatlan nagy térre, ahol egy gigantikus felszabadulási emlékmű mellett


két óriási parkolót talál – köztük egy valaha működött szökőkút romjait – ahol sebtében leöntött bitumen és térdig érő gaz váltja egymást.


A parkoló egyik oldalán a hetvenes-nyolcvanas évek nagyratörő stílusában épített, de azóta elhagyott Megyei Művelődési Ház-típusú épület omladozik. A homlokzatán egy hatalmas piros számláló rendületlenül számlál valamit.

A másik oldalon – a Schalkház Szálló helyén – áll a Hotel Slovan.


Szocialista monstrum 1971-ből. Akkori címe: Leninová 1. Az a fajta „holnapra megforgatjuk az egész világot” szellemű karbantarthatatlan toronyház, amelyik tíz év múlva már teljesen lepusztul.


Az utcatábla ma újra Fő utca 1. Az idők változását a lerongyolódás, az újonnan létesült kaszinó és egy tíz emelet magasan az egész oldalát befedő óriásplakát jelzi.

A kép háttereként a belváros teljesen diznilendesítve, a nyugati jólétet a mindenütt üvöltő otromba zenék, a multicégek boltjai és a teljesen irreális mennyiségben létező vendéglátóipari egységek hivatottak megjeleníteni. A nép boldogan fogyaszt.


Pontosan ez történt Magyarországgal. Schalkház Szálló. Hotel Slovan. Gloria Palac Pepsi.


Nagyon, nagyon szomorú volt.

Kértem Sárát, segítsen, hogy valahogy kikerüljek a teljesen rám telepedő kétségbeesésből.

Akkor elkezdtem érezni, hogy ő milyen szeretettel van itt. Hogy Isten egyáltalán nem hagyja magukra ezeket az embereket.

Elkezdtem meglátni a kultúrának azokat a kicsi, itt maradt vagy visszaszerzett szilánkjait – egy kifinomult a csokrot a Fő utcai virágosbódéban, egy jó angol történeti sorozat fordítását a könyvesboltban, egy szépen csempézett mosdót az étteremben –, amelyek valódiságuknál fogva alkalmasak arra, hogy általuk megmentse azokat, akik meg akarnak menekülni.

És megvigasztalódtam.