2008. július 25., péntek

Kényszerleszállás II.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

I.

Isten akkor sem függeszti fel az ember akaratának szabadságát, amikor az rosszra irányul.

A repülőtéren a kisasszony a chekinnél abban lelte örömét, hogy mindenkinek, aki hozzá került, valamilyen kellemetlenséget okozott. A kolléganője vég nélkül csevegett telefonon, és egyáltalán nem zavarta, hogy közben hosszú sor várja, hogy kiadja a jegyüket. A biztonsági ellenőrzésnél dolgozók a gép jelzése ellenére nem néztek meg, hanem legyintettek és továbbengedtek. A büfés fiú nem csak kiszolgálni utált, hanem utált minden olyan embert is, aki nem katalán. A repülőtérnek azok a munkatársai, akik a hangosbemondót és a kijelzőket üzemeltették, olyan figyelmetlenül dolgoztak, hogy hatalmas káoszt idéztek elő. A szerelők a gépünket hibásan adták ki a kezükből. És még sorolhatnám.

Ezek az emberek mind vagy kimondottan rosszat akartak vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a pillanatnyi javuk megszerzésének mi az ára, milyen kellemetlenséget, fájdalmat, kárt okoznak ezzel másnak. Nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor így viselkedtek.

A pszichológia, a szociológia, a történettudomány milliószor bizonyította, hogy minden alkalommal amikor az ember nem szeretetből, szeretettel cselekszik, valamilyen mértékű rosszat okoz. Gyakran rettenetes mértékűt. Úgy is, hogy nincs tudatában. Úgy is hogy nincs szándékában.

Ha Isten nem engedné meg a rosszat, akkor egyetlen olyan cselekedetet sem engedhetne meg, amely nem száz százalékosan szeretetből, szeretettel történt.

Ki az aki azt merné mondani, hogy akár csak egyetlen cselekedetét is száz százalékosan szeretetből, száz százalékosan szeretettel tette?

Nincsenek megjegyzések: