Éjjel felébredtem. Szokásom szerint elkezdtem imádkozni. Most éppen az anyámért. Eszembe jutott ahogy a nyolcvanas évek végén közösen festettük a szobámat. A cserépkályha tetején egyensúlyozva próbálta elérni a négy és fél méter magas plafont. Hogy csökkentse a félelmét, ironikus kommentárokkal kísérte a tevékenységet. Ragyogó humora volt. (Ez volt az egyik első dolog, amit elveszített, amikor ezoterikával kezdett el foglalkozni.) Rengeteget nevettünk.
A lakás után, ahol a nyolcvanas években éltem, mintha egy filmből láttam volna jeleneteket, amelyben az a fiatal lány szerepel, aki én voltam akkor. Ezek a jelenetek mások voltak, mint az emlékképeim. Az emlékképek az akkori időt, az akkori tudatom állapotát őrzik. Itt pedig miközben emlékeztem az akkori érzéseimre, egészen másképp láttam mindent.
Minden fájdalomra, félelemre, szenvedésre emlékeztem. Nem éreztem semmilyen nosztalgiát. Mégis azt láttam, hogy mennyire szépek voltunk. Nem azért, mert fiatalok voltunk. Ez a kegyelem ragyogása volt. Egy pillanatra láthatóvá vált a valódi történet.
Ebben nem váltak érvénytelenné az akkori érzések, hanem a helyükre kerültek. Ebben a valódi történetben nem az a rengeteg fájdalom, félelem és szenvedés volt a fontos, amelyre ezekből az évekből emlékszem, hanem az a szépség, ahogy Isten szeretete mindeközben átragyogta az életemet.
Megértettem, hogy az életünk egyetlen története sem értékelhető önmagában, az emlékeink és az érzéseink alapján, hanem az értékét az a helyiérték adja, amivel a valódi történetben szerepel. Ezt azonban csak akkor lehet látni, amikor az életünk valódi történetét látjuk majd – odaát.
