2009. december 24., csütörtök

Karácsony

„Ó, Istenem, törd össze rettenetes konokságomat! ... Látom, hogy romlottságom helyrehozhatatlan, és nem látok kiutat.” (137)

„A régi ember gőgösen fennhéjázik, nem hajlandó meghátrálni, nem akar elbukni; úgy tűnik, nincs erő, amitől meghajtaná dölyfös fejét; a végsőkig ellenáll, s már- már úgy érzem, győzedelmeskedik.
Lelkem rommá lett; zokogok, mert nincs elég erőm, hogy ekkora gőgöt megalázzak.” (140)

„Pontosan látom, mi vagyok, s e tudás fényében világos számomra, hogy bármilyen figyelemre érdemtelen vagyok, legyen akár isteni, akár emberi; minden nap alászállok torz lényem szörnyű mélységeibe, úgyhogy tudom, mit érdemlek.
Ne pazarolja, atyám, kérem, ne pazarolja igazgyöngyeit e tisztátalan állatra, amely sem használni, sem értékelni nem tudja azokat; ennek a tisztátalan állatnak makk és eldobott hulladék való.”

„… Teljesen el vagyok zárva a napfénytől, nincs egy fénysugár, amely eloszlatná örökös éjszakámat; semmiségem porában csúszom, nyomorúságom sarában fetrengek tehetetlenül, mindhiába.” (145)

„Hitvány semmirekellő vagyok a Te szemedben is, a magaméban is, angyalaidéban is, megérdemlem tehát, hogy eltaszíts, elvess, elhagyj.” (146)


Ezeket a sorokat Pió atya írta önmagáról 1918 nyarán a lelkivezetőjének. Ekkor már a bűntelenség, a jóság és az Istenhez való közelség egészen kivételesen magas fokán áll - néhány hónap múlva, szeptemberben megkapja a stigmákat.

Pontosan ezért látja a valóságot. Itt ugyanis azt látja. Mindannyiunk valóságát.

Isten a Vele való egyesüléshez vezető út végén, a szellem sötét éjszakája során néhány kivételes misztikusnak megmutatta a bűnbeesett ember lelkének sötétségét. Mindannyian a szentség rendkívül magas fokán álltak és mégis mindannyian ugyanezt a sötétséget tapasztalták.

Mindannyiunk lelkében ez a sötétség van és senki nem juthat el Istenhez ilyen lélekkel.

Isten azért lett emberré, hogy kiszabadítson minket ebből a sötétségből. Ez a karácsony.