2012. október 15., hétfő

Gyerekkoromat rabságban töltöttem – anyám akaratának rabságában.

"Nem volt gonosz, ő is örökségként kapta ezt a nevelési módszert, de én nagyon szenvedtem tőle. Senkinek sem tudtam nemet mondani, nemcsak nekik. Állandóan attól rettegtem, hogy elveszítem mások szeretetét, ha nemet mondok. Közben gyávának és gyengének éreztem és megvetettem magam. Még fájdalmasabb volt a tudat, hogy én is továbbadom ezt a „módszert” gyerekeimnek. De nem voltak alternatíváim. Csapdában éreztem magam.

Egyszer az interneten keresgéltem egy egészen más témában, amikor ráakadtam Kata blogjára. A blogon láttam meg a „segítő beszélgetések” fület, és nem kellett sok idő, hogy megkeressük Katát telefonon.

Az első és egyik legmeghatározóbb élményem az volt, hogy valaki végre elismerte, hogy ami velem történt gyerekkoromban, az tényleg nagyon fájdalmas. Nem kellett védekeznem vagy mentegetni magam – azt hiszem ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, mintha eddig lenyomva tartottak volna a víz alatt, és most kiszabadulva a nyomás alól a felszínre jutok, és hatalmasat lélegzem! Mázsás láncok oldódtak le rólam.

Ugyanakkor szeretném nyomatékosítani, hogy én mindig kerestem a megoldást és kapálóztam a „víz alatt”, hogy felszínre jussak. Rengeteg könyvet elolvastam, rengeteg módszert kipróbáltam, mert tudtam, éreztem, hogy nem jó nekem a víz alatt, de egyedül nem jutottam felszínre, nem és nem. Képtelen voltam egyedül megoldani a problémámat, mert egy beépített blokkoló volt bennem, ami éppen azt a részt blokkolta le, ami a megoldáshoz vezetett volna. 

 Ezután az első lépés után fokozatosan megértettem, ami velem és bennem történt, valamint azokkal is, akik nekem a fájdalmat okozták. Megértettem, hogy a velem történtek olyan irányba vitték el a „világlátásomat”, ami nem volt valós, mert a gyerekkori fájdalmam eltorzította, és ez a torzítás automatikusan beindult minden esemény értelmezésekor. 

 Ezt meg kellett változtatnom magamban, és ehhez nem voltam magamra utalva. Konkrét feladatokat kaptam, olyanokat, amelyek tényleg előrevittek, és a magam szintjén vittek előre. Sem többet, sem kevesebbet nem kellett tennem, mint amennyit éppen elbírtam. 

Sokat jelentett az is, hogy bár volt egy keretidőnk, de ha lejárt és még épp fontos dologban voltunk, nem állt föl, hogy majd legközelebb befejezzük. Biztonságban éreztem magam emiatt, nem egy üzleti tárgyalás vesztes partnereként, ahogy máskor általában. Úgy éreztem, Katának nagyon is fontos, ami velem történik. Máshol állandóan féltem attól, hogy nem vagyok fontos ember, és gyorsan továbblapoznak engem, legyen az orvosi rendelő, munkahely vagy bármi. 

Tudom, hogy cél még igen messze van, de legalább az irány jó."