A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten jelenlétében. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten jelenlétében. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 1., péntek

Sursum corda

1977 egy tavaszi délelőttjén az akkortájt Kaffka – némileg előtte és utána Szent – Margit gimnáziumban a KISZ-összekötő tanár körbejárta az osztályokat. Délután a Fáklya Nemzetiségi Együttes tagjai jönnek néptáncot tanítani az iskolába, arra toborzott résztvevőket.

Az együttes az akkortájt már népszerű magyar táncházak mintájára olyan táncházat akart indítani, ahol szerb, horvát, bolgár, görög és makedón táncokat tanítanak. Ezt előkészítendő, körbejárták a budapesti gimnáziumokat.

Hozzánk az együttes vezetőjének, Kricskovics Antalnak a felesége jött. Egészen rendkívüli szépség volt. Ezt valóban kivételes adottságain kívül fenséges testtartásának köszönhette.

Körbeállított minket és rögtön el is kezdte. A hasunkat behúzzuk, a mellett kiemeljük, a vállunkat lefeszítjük. A hátunk feszes, de a csípő és a végtagok könnyedén és rugalmasan mozognak.

Ha az ember mindezt megteszi, azonnal, automatikusan teli tüdőből kezd el lélegezni. Ez akkortájt nem volt szokás. A magyar társadalom többsége megalkudott a rendszerrel. Az emberek pillanatnyi túlélésre, kis hasznokra, engedélyezett örömöcskékre törekedtek. Görnyedten jártak, kapkodva, felszínesen lélegeztek.

Miután tisztáztuk a szükséges testtartást, megtanította nekünk a „Makedonszko devojcse” kezdetű dalt, majd áttért a lépésekre. Nemcsak a tartás volt fenséges, hanem a dallam és a lépések is.

Most hogy ezt írom, sorra veszem magamban, milyen zenéket lehetett akkoriban hallgatni. Szinte kizárólag olyanokat, amelyek egy görcsösen fegyelmezett, korlátolt, érzelgős és testies kispolgári ízlésnek feleltek meg. Amelyek ha érintettek is valami nagyságot, csak azért tették, hogy erre az alantasságra rángassák le. „Isten véled édes Piroskám, van még rajtad kívül csinos lány.” Kettőt jobbra, kettőt balra, a megalkuvás, a pillanatnyi túlélés, a kis hasznok, az engedélyezett örömöcskék zenei indoktrinációit.

Én akkor semmit sem tudtam arról, hogy a balkáni és a görög zene milyen kifinomult, bonyolult ritmusképleteket használ, sem arról, hogy most az ókori görögök óta megőrzött hagyománnyal találkozom. Nem volt élő zenekar, még magnó se, csak tíz-tizenöt véletlenszerűen összeverődött kamaszlány énekelte, hogy „Makedonszko devojcse” – és felemelkedett a szívem.

S a tánc... Tíz évvel később egy meleg nyári vasárnapon a már kizárólag cigányok által lakott ormánsági faluba megérkezett a vándortamburás. Néhány forintért kólót játszott. Rögtön nagy csapat vette körül, és mindenki vágyakozva nézte. A főnöknek számító férfi kijött a putrija elé, mögötte két felesége. Egyikük sem lehett több harminc évesnél, de már öregasszonyok voltak, meggyötörtek, görnyedtek, csontsoványak. A férfi teátrális gesztussal odaadta a forintokat. Az egyik asszony az egyik oldalára állt, a másik a másikra. Megszólalt a tambura. Feszes háttal, de laza csípővel könnyedén és rugalmasan elkezdték a kólót. Valami különös méltóság jellemezte a táncukat – nyomorúságaikat nem megszüntette, hanem magába foglalta. 

Azon a tavaszi délutánon 1977-ben még  nem tudtam semmit Istenről. De ahogy kihúztam magam és összekapaszkodtam a többiekkel, fölemelkedett a szívem. Megérintett az a különös méltóság, amit semmilyen nyomorúság meg nem szüntet.

Sajnos, a makedon lányról csupa édespiroskás feldolgozást találok, igy autentikus népzene híján álljon itt egy akkori kedvenc dalom – az „Ilju haramia”, Nagy László makedón ihletésű verse – a régi Kolinda együttestől.

Most, hogy újra hallgatom, ez a dal majdnem ötven év után is megkérdezi, hogy eléggé felemelt szívvel élek-e.


 




2022. január 16., vasárnap

a törvény betűje és szelleme

A szégyen alapú családok gyakran úgy mutatják magukat mintha keresztények, sőt, elkötelezett keresztények lennének. Gyakran tényleg fel tudják mutatni, hogy betartják a törvény betűjét, de törvény szellemével mindig szöges ellentétben vannak.

Valójában ezekben a családokban nincsenek is tényleges, mindenkire érvényes normák, hanem hogy mit szabad és mit nem, az mindig a családban hatalmat gyakorló személyek önkényétől, érdekeitől függ. Amit normáknak neveznek, az mindig az ő önkényük vagy érdekeik legalizálása.  

Szent Pálra hivatkozva (a hívő élete megszenteli a hitetlent is /1Kor, 7.14/)  a jó partival akkor is össze kell házasodni, ha nem egyszerűen nem hívő, hanem kimondottan és aktívan gyűlöli Istent vagy világosan megmondja,  nem gondolja, hogy neki be kéne a Tízparancsolatot tartania. Szűz Mária nagy tisztelőjeként lehet véresszájú antiszemitának lenni. Jó keresztény családapaként azt a nevelési elvet követni, hogy "nehogy már a gyerek azt higgye, hogy ő is valaki". A példák sora sajnos a végtelenségig folytatható.

Ezekben a családokban felnőtt emberek nem azt tanulják meg, hogyan kövessék a törvény szellemét, hanem azt, hogyan  játszanak a törvény betűjével, hogy a saját - adott esetben a törvény szellemével szöges ellentétben lévő -  kívánságaikat megvalósíthassák. Ha sikerült egy olyan kombinációt találni, amivel a törvény betűje szerint rendben van a dolog, akkor minden rendben. 

Ezeknek az embereknek felnőttként kell megtanulniuk, hogy ha a lelkiismeretüket akarják követni, akkor a törvény szellemét kell követniük, nem pedig a betűjével játszadozniuk. 

Az, hogy mi a törvény szelleme, nem valami bonyolult dolog. Az Újszövetség egyetlen mondatban összefoglalja: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” (Luk, 10.27)

Tehát, ha sikerült valami olyat kivariálnom - akár mások,  adott esetben akár a  többség támogatásával - amelyik ezek közül valamelyiknek ellentmond, akkor lehet, hogy betartottam a törvény betűjét, de a szellemével ellentétbe kerültem. Ez pedig, ha el is tekintünk ennek a távolabbi jövőre beígért következményeitől,  mindenképpen azt jelenti, hogy súlyos rosszakat fogok elkövetni, a világot nem jobbá, hanem rosszabbá teszem.

2020. február 23., vasárnap

kell hogy fájjon

Ha nincs az ember életében szerelem, az kell hogy fájjon.

Szerelemre gondolok, nem lila ködben való rohangászásra, hanem arra a legmélyebb kapcsolatra, ami két ember között lehetséges.

Ha ez nincs, akkor az egyik legfontosabb  hiányzik az életünkből.

Sok mindent szerethet az ember. Szeretheti a barátját, a hobbiját, a természetet, a csapatát, a családját az online barátját, a rajongóként a kedvenceit, a háziállatait, a hallottait, a könyveit, önmagát... 

Kell is hogy az ember ezeket a szereteteket állandóan gyakorolja. S ha ezt tesszük, akkor életünk, mint Sztanyiszlavszkij színészeinek a játéka, tényleg egyre egyszerűbb, könnyedebb, emelkedettebb és örömtelibb lesz.

Mindez azonban nem arra való, hogy lefedjük vele egy beteljesült szerelem hiányát. Ha ezt a fájdalmat blokkoljuk, akkor az élet áramlását blokkoljuk magunkban.

Ezek abban kell hogy segítsenek minket, hogy az élethez szükségszerűen hozzátartozó fájdalmak és veszteségek közepette se zárkózzunk be, ne váljunk önzővé és gonosszá, hanem meg tudjunk maradni a szeretetben, ezáltal olyan erőssé váljunk, hogy el tudjuk hordozni még az alapvető hiányok fájdalmát is. S ilyen módon elevenek maradva, ha megadatik, ki tudjunk teljesíteni egy szerelmet.






2016. február 18., csütörtök

a megalázkodás ajándéka


"Minden sötét időszak után örömünk megalázottsággal keveredik össze - Ha csak örömünk van, kérdés, hogy hallottuk-e egyáltalán Istent -, örülünk annak, hogy hallottuk a szavát és megaláz, amiért olyan sokára hallottuk meg: "Milyen nehezen értettem meg! Pedig Isten napokon és heteken át mondta." Most adhatja meg Isten neked a megalázkodás ajándékát és vele együtt a szívnek azt a szelídségét, amely most már mindig kész Istenre figyelni." (Oswald Chambers)

A szentek sokat beszélnek az alázatról, alázatosságról és arról is - igen -, hogy Isten megaláz minket és hogy ez milyen jó. 

Erre hivatkozva némelyek feljogosítva érzik magukat, hogy ők is megalázzanak másokat, akik pedig ezt (vagy ha mások alázzák meg őket) helyesnek, jónak, Isten közvetlen ajándékának kell tekintsék.

Csakhogy. Amikor Isten aláz meg úgymond minket, akkor egészen más történik, mint amikor az emberek.

A szentek által leírt  események mindig egy nagyon mély és bensőséges kapcsolaton belül történnek. Itt Isten mindig emeli az embert. Megszabadítja valamitől, ami korlátozza az ember szabadságát és korlátozza Isten és ember között a szeretetkapcsolatot. 

Ezt a korlátozó tényezőt a teológia gőgnek nevezi. A  pszichológia terminusában Isten megfoszt a nárcisztikus sérüléseink kompenzációjától. Mivel ezzel azonosítottuk magunkat, ha megfosztódunk ettől, az kétségtelenül nagyon fáj. A sérülékenységemet, a gyengeségemet, a bizonytalanságomat, az Istennel szembeni bizalmatlanságomat azzal kompenzálom, hogy én már milyen nagyon lelki ember vagyok. És akkor Isten megmutatja nekem azt, hogy már hetek (évek) óta mond nekem valamit, és én nem értem meg. És akkor látom magamban azt a rosszat, ami elől menekülök.

De Isten nem csak elveszi a kompenzációt, hanem közben egyszerre gyógyítja is a sérülést, hogy ne legyen szükségünk erre a kompenzációra. Miközben az ember érzi a fájdalmat, tapasztalja a megtartottságot és megerősödést is. Ez adja azt a bizalmat, amit Chambers fentebb a szív szelídségének nevez.

Amikor egy ember megaláz egy másikat, akkor le akarja őt alacsonyítani. Nem adja meg neki azt a tiszteletet, ami minden embernek - mint Isten képmásának - elidegeníthetetlen joga. Nem adja meg azt az elismerést, ami a személyes teljesítményei alapján járna neki, sőt lényegesen leértékeli a másikat. Örömet okoz számára a másik fájdalma és tehetetlensége, kiszolgáltatottsága és igyekszik ezeket, amennyiben csak rajta áll, maximalizálni.

Isten ezt, mint azt számtalanszor kijelenti a Bibliában, botránynak, az Ő személye elleni közvetlen támadásnak tekinti és semmi kétséget nem hagy afelől, hogy "jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik” . (Mt 18,6-7)

2015. december 14., hétfő

Ki fújja a passzátszelet? Néhány népszerű tévedés Isten akaratát illetően.

Az előző poszthoz írta valaki ezt a hozzászólást: "Isten nagyon diszkrét, ezért nem fog benyomulni a rejtegetett zugaimba, amit nem tárok Eléje. Továbbá ahol az elfojtott, megkeményedett szeretet-sebeim vannak, ÉN nem tudom befogadni a szeretetét. Hívnom kell Őt. (Másképp csak kilúgozott bábuk lennénk.)"

Istent életünkbe hívni kétségtelenül mindig hasznos. Ha a problémáinkat felajánljuk Neki, nemcsak konkrét segítségét tapasztaljuk meg rendszeresen, hanem ha  elfogadjuk a megoldásait, ezzel életünk jelentős részét tényleg az Ő kezébe tettük le. 

Ez persze csak akkor működik, ha az ember becsületes, és néhány alapvető szabályt betart. Tehát ha felajánlottam, hogy legyen az Ő akarata szerint, hogy meggyógyulok vagy sem, lesz gyerekem vagy sem, akkor nem méltatlankodom vég nélkül, ha nem gyógyultam meg, és a kivánkozásom ellenére lett vagy nem lett gyerekem. 

Mindenképpen betartandó szabály, hogy az én konkrét esetemben sem akarhat mást, mint amit már általánosságban kinyilatkoztatott. Bármennyire jó megoldásnak tűnik is nekem  kellemetlen férjemet a szimpatikus barátjára lecserélni, amihez egy-két szerintem ezt megtámogató passzust találok is a Bibliában, ez az ötlet biztosan nem Istentől származik.

Ezenkívül mindig elvárja, hogy használjuk a józan eszünket, és minden tőlünk telhetőt megtegyünk a problémáink megoldása érdekében. Ennek megfelelően, a „ha a baloldali villamos jön először, akkor az A verzió Isten akarata, ha a jobboldali, akkor a B verzió” tipusú eljárások nem tartoznak az elfogadhatóak  közé.

Az is kétségtelen, hogy Isten tiszteli az akaratunkat, ez azonban nem jelenti azt, hogy lelkünk bizonyos részei hozzáférhetetlenek a számára.  Tökéletesen hozzáfér a lelkemhez,  a rejtegetett zugaimhoz és az elfojtott, megkeményedett szeretet-sebeimhez is.  Nem én nyitom ki magamat az Ő számára, hanem Ő nyitja ki magát nekem és engem a magam számára.  Én csak elfogadom vagy elutasítom ezt.

Az akaratom tisztelete  azt sem jelenti, hogy minden egyes engem érintő cselekedetéhez megkéri  az én előzetes engedélyemet. Az esetek döntő többségében  nem vagyok abban az állapotban, hogy ténylegesen átláthatnám a helyzetemet. Nem kérdezi meg, hogy akarom-e ezt a súlyos betegséget, akarok-e egy fogyatékos gyereket, akarom-e ezt vagy azt a csapást. 

Ha megkérdezné, mindent akarnék, csak azt nem. Isten bevállalósabb, mint én, úgyhogy megengedi. És aztán ott van velem és minden rossz közepette megtart engem. És ha rábízom magam, akkor  visszatekintve az tapasztalom, hogy a lelkem rejtett zugaim kitisztultak és a megkeményedett szeretet-sebeim meggyógyultak.

2015. október 31., szombat

A két farkas

Nemrég kaptam, köszönöm, én is továbbadom:

Egy este az öreg cherokee indián arról a két farkasról mesélt az unokájának, amelyek minden emberben harcolnak egymással.
    Ezt mondta:
    "Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
    Egyik farkas a rossz:
    Az irigység, a féltékenység, a gondok, a fájdalom, a mohóság, az arrogancia, a kapzsiság, az erőszak, az előítéletek, az önsajnálat, a bűntudat, a harag, a pesszimizmus, a kisebbrendűségi érzés, a hazugság, a hamis büszkeség, a felsőbbrendűségi érzés, az álszentség, a gonoszság és a nagyképűség.
    A másik farkas a jó:
    Az öröm, a boldogság, a béke, a szeretet, a remény, az optimizmus, a vidámság, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, a rokonszenv, a nagylelkűség, az igazság, az egyenesség, az együttérzés és a hit."
    Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte a nagyapját:
    "És melyik farkas győz?"
    Az öreg indián mosolyogva válaszolt:
    "Az, amelyiket eteted."

Az etetés nem néhány rendkívüli nagy gesztus, hanem egy teljesen hétköznapi dolog, amit az ember nap mint nap  csinál. Úgy formáljuk magunkat jóvá vagy rosszá, ahogy a nap mint nap a több tucat döntési helyzetben a jót vagy a rosszat választjuk. S ezeken keresztül egy teljesen átlagosnak látszó életben rosszabbá lehet válni, mint egy útonálló. És szentté is lehet válni.


2015. június 24., szerda

... az asszonynak a feje pedig a férfiú ...


Ami ezt a vitát illeti, hogy ki tartozik ki alá és főnököl kit, ezt egy félelmetesen ügyesen megépített csapdának tartom. 

Az azon való háborúzás, hogy kié a hatalom, teljes mértékben eltereli a figyelmet arról a kérdésről, amellyel tényleg foglalkozni kéne, nevezetesen, hogy mi is a hatalom tartalma. 

Erről pedig Jézus maga beszél többször is és teljesen egyértelműen az Evangéliumokban:

"Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." (Mt 20, 25-28)

A halála előtt az utolsó vacsorán pedig Jézus még utolsó prófétai cselekedetként még megmossa a tanítványai lábát - ami a rabszolgák feladata volt - és a gesztus mellé még el is mondja, hogy:

"Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg." (Ján 13, 14-15)

Azon lehet vég nélkül vitatkozni, hogy Pál szavaiban mi a korhoz kötött és mi az egyetemes, de azt Isten teljesen egyértelműen kinyílvánítja, hogy a hatalom tartalma a szolgálat. Mégpedig nem valami önkénynek a kiszolgálása, hanem a hatalom arra szolgál, hogy az ember a rábízottakat Isten felé segítse.

Ha tehát azt gondoljuk, hogy a férfi kapta a főhatalmat a családban, akkor ez azt jelenti, hogy övé elsősorban a felelősség azért, hogy a család tagjai eljussanak az Istennel való teljes egységre, s hogy a férfi ezért mindenki szolgája kell legyen.

A magukat kereszténynek tartó családok többségében nem ez a gyakorlat, hanem a férfiak pontosan úgy zsarnokoskodnak a családjukkal, ahogy azt Jézus a pogányokról mondja.  És nem csak a férfiak, hanem a feleségek is a gyerekekkel, a nagyobb testvérek a kisebbek, és általában mindig a mindenkori erősebbek a gyengébbekkel.

Természetesen, amikor valaki  beszáll az ördög szekerébe és gyűlölködik, lehazudik alapvető pszichológiai igazságokat, és társadalmi szinten szét akarja verni az egészséges személyiségfejlődés alapvető feltételeit - akár feminista az illető, akár nem - azzal nagyon nem értek egyet, és a magam részéről, úgy gondolom, az egész tevékenységemmel igyekszem az ellenkező irányban hatni.

Ezek az anyagok azonban, amelyeket a blogomon idézek, nem tartalmaznak semmiféle ilyet, teljesen korrektek pszichológiailag,  nagyon világosan rámutatnak az elnyomás mechanizmusaira és tényleg sokat segítenek abban, hogy az ember együttműködő, erőszakmentes kapcsolatokat tudjon kialakítani. Azért  idézek feministákat, mert ők írnak ezekről. Szívesen idéznék keresztény lapokat is, nem nagyon  találok azonban ilyeneket. 

Ha a keresztények a gyűlölködés és a destruktivitás ellen akarnának harcolni, akkor a feminista gyűlölködésre és  destruktivitásra nem autoriter gyűlölködéssel és destruktivitással kéne válaszolni, hanem komolyan kellene küzdeniük  minden elnyomás ellen. És ha csak annyit megtennének, amit Pál - az Ön által idézett részekben is - abszolút kötelességüknek ír elő, hogy úgy szeretnék a feleségüket, mint a saját testüket (azaz olyan mérhetetlen szeretettel és gyengédséggel, mint az Úr az egyházat /Ef 5, 28-29/), akkor vélhetően a feministák tömegesen térnének meg kereszténynek, s ilyen módon a keresztény férfiak betöltenék azt a szolgálatot, a rájuk bízottak Isten felé segítését, amit - ahogy azt az Úr világosan megmondta - keményen számon fog tőlük kérni.

Üdvözlettel

Kata

2015. február 16., hétfő

Engedi Isten vagy akarja?

Egy lány szakítani akart a barátjával, mivel az több párhuzamos kapcsolatot is fenntartott egyszerre. Ezután kiderült, hogy babát vár tőle. Azt gondolta, hogy ha Isten megengedte, hogy ez a baba megfoganjon, akkor biztos azt akarja, hogy mégis összeházasodjon ezzel a fiúval. Noha a fiúnak eszébe sem volt megváltozni, összeházasodtak, sőt szentségi házasságot kötöttek. 

Egy másik lány úgy gondolta, hogy Isten küldte neki magánya enyhítésére azt a kétgyerekes elvált férfit, akinek a szeretője lett. Valakit arra indított Isten, hogy váljon el a férjétől, mert az már nem segíti elő az ő spirituális fejlődését. Egy négy gyerekes apa úgy látta, az Isten akarata, hogy a családjától több száz kilométerre vállaljon egy állást, ahol folyamatosan súlyos kísértések érik. Egy másik pedig, ha Isten nem adta meg neki azt a kegyelmet, hogy szeretni tudja a feleségét, akkor nincs ellenére az sem, hogy huszonöt év után lecserélje a  fiatal kolléganőjére, akivel viszont nagyon is megkapta, hogy örömet találjon benne.

Isten megenged egy csomó rosszat. Megengedi, hogy valaki több kapcsolatot tartson fenn párhuzamosan. Megengedi, hogy felelőtlen szexuális életet éljen. Megengedi, hogy a házasság szentségét a család kedvéért eljátssza. Megengedi, hogy valaki szeretetlenül éljen, hogy az önzésével tönkretegyen másokat.

Akarni azonban biztos nem akarja mindezt. Akarni, a jót akarja. A felelősséget, a szeretetet.
Nagyon elősegíti ennek a két dolognak az összecsúsztatását az, ahogy az elmúlt évtizedekben sajnálatosan nagy teret nyert wellness-kereszténység félreértelmezi a szeretet fogalmát: Isten jót akar nekem, azaz, azt akarja, ami  számomra pillanatnyilag a legkellemesebb, legkönnyebb. 

Mindazonáltal, ha összecsúsztatjuk azt, amit enged és azt, amit akar, ezzel a saját felelőtlenségeinket, bűneinket úgy tüntetjük fel, mintha azok az Ő akaratai lennének.  S ez biztos azok közé a dolgok közé tartozik, amit megenged ugyan, de nagyon az akarata ellenére van.

2014. június 10., kedd

Elkezdetem tapasztalni, hogy Isten mennyire jelen van az életemben

 Nekem terápia nagyon sok mindenben segített, de két fő terület az, ami köré össze tudnám ezt gyűjteni. 

Az első az Istennel való kapcsolatom. Gyermekkorom óta az Atyát úgy képzeltem el, mint szerintem sokan, hogy azt nézi hol hibázom, számolgatja a bukásaimat, szóval igazából féltem is Tőle. Nem értettem miért nem tudom szeretni, hiszen Ő minden jó forrása, miért nem tudok így tekinteni Rá. 

Egészen addig, míg nem kezdtem el veled a terápiát. Addig mindig magamban kerestem a hibát, de rávilágítottál arra, hogy egy gyermek Istennel való kapcsolatának alapja a szüleivel való kapcsolata. És rájöttem, hogy mivel nekem a szüleimmel egyáltalán nem olyan a kapcsolatom, amiből felépülhetne az Istennel való jó kapcsolat, valójában teljes mértékben nem is én vagyok a hibás.  

Elkezdetem tapasztalni, hogy Isten mennyire jelen van az életemben, apró kis csodák, amik mind ezt bizonyították. Így teljesen másképp tudtam már Istenhez fordulni, megváltozott az addig igencsak rideg, távoli Isten-kapcsolatom. Megértettem mennyire fontos az imádság, hogy bármilyen apró kéréssel fordulhatunk az Atyához, nem kell szégyellnünk semmit Előtte. De ez valójában mind a mi akaratunkon múlik. És ha mi egy apró lépést tudunk Feléje tenni, Ő milyen szeretettel fordul felénk. 

A másik az édesanyámhoz fűződő kapcsolat. A szüleim rossz házassága és az édesanyám erre kialakított "stratégiája" miatt komoly lelki sérülésekkel váltam felnőtté, mint ahogy a testvéreim is. De én ezt egészen addig, míg veled nem beszéltünk erről, teljesen másképp fogtam fel. Valójában édesanyámat áldozatnak tartottam, aki a gyerekeiért feláldozta az életét, és milyen borzalmas élete van az apu mellett. Ebben persze van igazság. 

De azt nem láttam, hogy milyen hibákat követett el a gyermekeivel szemben. Mikor lehullott a szemem elől a fátyol, nagyon nehéz volt ezzel szembesülni. De lassan, ahogy jártam a terápiára és figyeltem az otthoni dolgokat, észre kellett vennem ezeket a súlyos hibákat.

Skype-on való beszélgetés nekem nagyon hasznos volt. Először kicsit tartottam attól, hogy ha nem személyesen tudunk beszélgetni, akkor hogy fog ez működni, sikerül-e úgy a beszélgetés, mintha elutaznék hozzád és nagyon örültem, hogy pozitívan kellett csalódnom. Sokat számított, hogy kamerán láttuk egymást. Előtte én sosem beszéltem skype-on, de ez a tapasztalat megváltoztatta a hozzáállásomat. Én úgy tapasztaltam, hogy skype-on is meg lehet ugyanúgy kapni a segítséget, mintha személyesen beszélgetnénk.

2014. február 8., szombat

Isten jelenlétének gyakorlata

"Nem azt kérem, hogy gondolkodjatok Rajta, sem hogy sok gondolatotok legyen, vagy nagy és fennkölt megfontolásokra késztessétek értelmeteket. Nem kérek többet, csak hogy tekintsetek Rá . Hiszen ki akadályoz meg abban, hogy lelki szemeiteket Rá emeljétek – még ha csak időről időre is, ha nem vagytok képesek többre? Ha egyszer képesek vagytok igen csúnya és visszataszító dolgokra gondolni, miért nem tudtok rágondolni a legszebbre, amit csak el lehet képzelni? Ha nem tetszene, engedélyezem, hogy többet ne gondoljatok Rá. Hiszen Jegyesetek soha nem fordítja el szemét rólatok, és ezer rút és utálatos dolgot viselt el, amit Ellene elkövettetek, de még ez sem volt elég Neki, hogy ne nézzen többé rátok. És nektek soknak tűnik, hogy lelki szemeiteket a külső dolgokról elfordítva néha Rá pillantsatok? Nézzétek, hogy nem vár semmi másra – ahogy a menyasszonynak mondja –, csak hogy rátekintsetek; s amint kívánjátok, mindjárt megtaláljátok Őt. Annyira nagyra becsüli, hogy újra meg újra Reá nézzetek, hogy minden erőfeszítést megtesz érte."
(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. 42. fejezet, 3. bekezdés)


Teréz itt és a következő bekezdésekben1 Isten jelenlétének a gyakorlatát írja le, amely nem csak a szerzetesek számára ajánlott, hanem minden komolyabban vett keresztény életnek is az egyik alapja.  Mint ahogy Teréz írja is, ez nem azt jelenti, hogy gondoljunk mindenféle okosakat Istenről. Ez nem is fantáziagyakorlat. Azt jelenti, hogy újra és újra tudatosítsuk magunkban Isten szerető jelenlétét, s  megnyílva efelé az egész életünket erre a szerető jelenlétre alapozva, Vele való állandó kommunikációban éljük. 

Ez praktikusan azt jelenti, hogy az ember egész nap újra és újra tudatosítja magában, hogy nincs egyedül, hogy Isten szeretőleg mindig vele van,  hogy Ő mindig az ember felé van fordulva, figyel rá, mindig melegséggel van az ember irányában, mindig elérhető az ember számára, az ember mindig számíthat a segítségére.   

Az hogy mindig velem van valaki, aki nagyon-nagyon  szeret engem, biztonságot ad és arra indítja az embert, hogy szóljon2 ehhez a Szerető Személyhez, hogy kifejezze Isten felé a szeretete miatti örömét. S hogy minden bajban, gondban, nehézségben azonnal Isten felé forduljon, kérje a segítségét, s hogy minden rosszhoz úgy álljon az ember, hogy abban nincs egyedül, hanem Isten szeretőleg és támogatólag vele van. 

1. Még dolgozunk a fordításon, nem tudok oldalszámot adni. A könyv remélhetőleg karácsonyra megjelenik a Jel Kiadónál.
2. Az ember és Isten közötti párbeszéd jelentőségéről a lelki életben lásd:    Reginald Garrigou-Lagrange, The Three Age of Interior Life. II. Interior Conversation with God. - http://www.christianperfection.info/tta6.php#bk2

2013. október 10., csütörtök

A megbocsátás lépései

A megbocsátás első lépése a bántalom, a sérelem megnevezése. 

Ezután következik a második, a bántalmazó szempontjainak megértése, ha lehetséges, enyhítő körülmények keresése. 

Majd a harmadik: az ember fölülemelkedik a történteken, elengedi a másik adósságát.


A sérelem megnevezése, különösen súlyos sérelmeké, közeli embereknél, nem is olyan egyszerű. Ha ugyanis a bántalmat  a tényleges súlyán nevezzük meg, az többnyire megkérdőjelezi az addig beállt kapcsolatot. 

Sokszor látom pácienseknél: ahelyett, hogy megneveznék az őket ért sérelmet, azonnal elkezdenek mentségeket keresni, s ilyen módon képtelenek a sérelmüket a valós súlyának megfelelően látni. Ennek azonban az a következménye, hogy nem is tudnak megbocsátani. Folyamatosan mentegetik a bántalmazóikat, többnyire a szüleiket, és folyamatosan haragszanak rájuk. 

Nem mindegy, hogy valaki öt vagy ötmillió forinttal tartozik nekünk. Ha az első és a második lépést, a sérelem megnevezését és a mentségek keresését összecsúsztatjuk, annak az lesz az eredménye, hogy az ötmillió forintos tartozást öt forintosnak tekintjük. S ennek megfelelően öt forintot engedünk el. A haragot különféle elhárítómechanizmusokkal el lehet tüntetni a tudatunkból, de a romboló hatása attól még megmarad. Az csak akkor szűnik meg, ha ténylegesen megbocsátottunk. 

És végül sokszor ha az ember minden mentő körülményt figyelembe vett, akkor is még  mindig iszonyatosan súlyos a bűn, amit meg kell bocsátani. A megbocsátás nehezebbik része valójában itt kezdődik. 

Először is, akarni kell megbocsátani. 

Mivel a meg nem bocsátás mindig pszichés zavarokhoz vezet, és megsokszorozza a szenvedést, mindig racionálisabb megbocsátani. A terápiák során ezt lépésről lépésre pontosan fel lehet deríteni, a páciensek maguk is teljesen konkrétan és világosan látják az összefüggést meg nem bocsátásuk és tüneteik között, egyértelmű számukra, hogy csak akkor szabadulnak meg a tüneteiktől, ha megbocsátanak. Mégis, vannak, akik úgy döntenek, hogy ők nem akarnak megbocsátani.

Mások eldöntik, hogy megbocsátanak. Sokan azt gondolják, hogy ezzel meg is történt a megbocsátás. De ez sajnos nincs így. Ezzel a döntéssel csak elindul az ember azon a hosszú úton, amelynek során eljuthat oda, hogy tényleg felülemelkedik a rosszon, tényleg elengedi a tartozást.

Ezt az utat az ember nem tudja a maga erejéből végigjárni. Ha a saját erőnkből akarjuk megtenni és elutasítjuk Isten segítségét, akkor soha nem jutunk el az út végére. De ha elfogadjuk, akkor lehetünk akármilyen gyengék és nyomorultak, Ő végigvisz minket. Nem a mi erőnkből csináljuk végig, hanem az övéből.

Gondviselés nélkül már az első lépés sem nagyon tehető meg.

Mert ha nem létezik egy gondviselő, igazságos, szerető és mindenható Isten, akkor a bűnre nincs jó válasz. Ha elengedem a bűnt és úgy tekintem, hogy mintha semmi nem történt volna, akkor sérül az igazságosság. És ez egyáltalán nem egy kizárólag távoli, elméleti probléma. Ha feladjuk az igazságot, mint feltétlen követelményt, akkor gyakorlatilag szükségszerűen oda jutunk, hogy nincs hivatkozási alap, nincs más mint a puszta erőszak. Viszont ha nem adom fel az igazság igényét, akkor bosszút kell álljak, s ezzel tovább fokozom a rosszat.

De ha van gondviselés, akkor Istenre bízhatom az ítéletet, ahogy ezt Ő maga is kifejezetten újra és újra kéri tőlünk: "Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én  megfizetek, ezt mondja az Úr.  /3 Móz. 19,18., Mát. 5,39., 5 Móz. 32,35. /" (Róm 12,19) Ez esetben a megoldhatatlan csiki-csuki megoldása helyett az a feladatom, hogy rábízzam a bántalmazó megítélését, az igazság helyreállítását. Biztos, hogy Ő minden szempontot lát, és sem az igazságot, sem a szeretetet nem fogja feladni.

Ez sem olyan könnyű. Nem elég egyszer eldönteni, hanem újra és újra minden olyan kísértést vissza kell utasítani, amikor vissza szeretném venni ezt, amikor rosszat kívánok a másiknak, amikor attól félek, hogy az én igazságom elsikkad. Ez nagyon kemény harc, hónapokig, évekig eltarthat, nagyon sok keserűséggel,  fájdalommal járhat. Rendkívül fontos, hogy az ember végigharcolja, ne akarjon kimenekülni a rossz érzésekből, a fájdalomból. Addig tart, amíg Isten jónak látja. Az embernek annyi dolga van, hogy Isten segítségével visszautasítsa a kísértéseket, újra és újra rábízza az igazságtételt, és Ő belé helyezze a bizalmát.

Ezzel párhuzamosan zajlik a megbocsátás felszabadító része, hogy az ember fölülemelkedik a történteken. Ennek az a lényege, hogy az ember eljut egy olyan belső biztonságra ahonnét már keserűség nélkül, kívülről, fölülről tudja nézni a történteket.

Ez a biztonság többféle módon is megszerezhető.

Az egyik nagyon fontos eszköz a mélyebb önismeret. Ahogy az ember megpróbálja feldolgozni a történteket,  felszinre kerülhetnek olyan sérülései, amelyeknek nem volt tudatában, így ezek már nem rombolják az életét, érettebb, jobb válaszokat tud a problémáira adni, mint addig.

Sokszor megtörténik, hogy a bajban - akár olyanoktól is, akikre nem is számított - segítséget, támogatást kap, vagy valakit, aki méltón szereti őt,  olyan lehetőségeket, ahol kibontakoztatja a képességeit.

Sokszor ezekben is látszik Isten jelenléte. Terapeutaként gyakran teljesen egyértelmű, hogy az a megerősödés, az a mélyebb megértés, amit a páciensnél tapasztalunk, nem egyszerűen az közös munkánk eredménye, hanem Isten ajándéka. Nem ritkán a külső segítségekben is nyilvánvaló Isten jelenléte, hogy nem egyszerűen csak megsegít minket, hanem azt is a tudtunkra akarja adni, hogy ne féljünk, velünk van.

Mégis talán az a legfantasztikusabb része az Ő segítségének, ahogy - ha átadjuk neki magunkat, ha a kezébe tesszük a problémáinkat - akkor is, ha semmilyen emberi segítséget nem kapunk, ha a körülményeink semmit sem javulnak, közvetlenül, természetfeletti módon belülről megépít minket. Néha megmutat ebből valamit, de általában a folyamatnak nem szoktunk a tudatában lenni, csak a végeredményt vesszük utólag észre:  a keserűséget, a haragot, a szégyent, a szorongást felváltja valami belső béke, biztonság, öröm.

2013. május 22., szerda

Miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is?

Borival régóta egyetértünk abban, hogy változtatni kéne az életén, ott kéne hagyni a munkahelyét és nem egyszerűen egy másik állást kéne keresnie, hanem végig kéne gondolnia, hogy milyen irányba menjen tovább az élete. 

Ő azonban nem csinál semmit. Miért, kérdeztem nemrég. Hát, várja, hogy Isten megmutassa neki, hogy mit csináljon. Ahogy erről beszélgettünk, kiderült, úgy gondolja, hogy Isten az egész utat meg kell mutassa neki a végeredménnyel együtt. Erre vár. És különben is... hosszan hozza a megdönthetetlen érveket, hogy miért nem lehet az ő helyzetében semmit sem tenni.

Van olyan, hogy ezt Isten tényleg megmutatja a végeredményt és az egész utat, de sokkal gyakoribb - különösen akkor, ha Isten olyan valahová akar elvinni, amit a jelen állapotunkban nem vagyunk képesek felfogni -, hogy lépésenként vezet minket.

Ha nem látjuk, hogy mit kell tenni, az a leghatékonyabb, ha minden józan ésszel elfogadható irányban elindulunk, minden lehetőséget megragadunk. Amit Isten jónak lát, abban majd támogatni fog minket, amilyen irányban nem akarja, hogy menjünk, arra nem tudunk menni.

Ennyire egyszerű. Mégis sokszor nehéz megtenni. A legfontosabb akadályozó tényező az szokott lenni, hogy itt nyilvánvalóan ki kell adjuk a kontrollt a kezünkből és Istenre kell bízzuk magunkat.

Az ez ellen való tiltakozásunk gyakran abban jelenik meg, hogy el sem indulunk, mert az egész utat akarjuk előre látni (mert  kontrollálni akarjuk Őt, nem merjük rábízni magunkat). Vagy minden lépésnél már úgy gondoljuk, hogy na most már megérkeztünk, ez a végleges, innét nem kell tovább menni.

Az Istentől való függés elleni tiltakozás a legtöbbször azonban talán a pszichoanalítikusok által leírt klasszikus elhárítómechaniznus, a racionalizáció formájában próbál elrejtőzni. A racionalizás során egy érzést, amivel nem szívesen szembesülünk, nem érzésként élünk meg, hanem mintegy a külső valóságot leíró gondolatként fogalmazzuk meg. Nem azt mondom, hogy én nem bízom Isten jóságában és előre akarom látni az utat, különben nem indulok el, hanem rettentő okos érveket találok arra, hogy miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is. 

A terápiás ülések során  nagyon  okos, nagyon hihető, nagyon racionális, megtámadhatatlan érveléseket szoktam meghallgatni arról, hogy az adott helyzetből miért is nem lehet kilépni, hogy miért nincs annak megoldása. Amikor azonban tisztázzuk, hogy itt valójában arról van szó, hogy bízni kéne Istenben,  s amikor valaki tényleg tud a bizalom mellett dönteni, akkor a semmilyen módon meg nem oldható helyzeteket mégis mindig sikerül a pácienseknek - többnyire nagyon egyszerűen - megoldaniuk.

2013. április 12., péntek

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.


"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."


"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.


Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

2011. július 21., csütörtök

Avilai Szent Teréz betegségei


Teréz nem sokkal a kármelita rendbe való belépése után elvállalja – senki más nem képes rá – egy szerzetesnővér ápolását, akinek “...ekkoriban igen nagy betegsége volt, és nagyon fájdalmas, mert nyílások voltak a hasán, amelyeken keresztül minden, amit evett, azonnal ki is jött. Gyorsan meg is halt ebben. Láttam, hogy mindenki fél ettől a betegségtől; nekem nagy irigységet okozott a türelme; kértem Istent, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, s aztán adjon nekem is betegségeket, hogy szolgálhassam.1 Ez a gondolat nem új, gyerekkorában már megpróbált megszökni az öccsével a mórok földjére, hogy ott szenvedhessen és meghalhasson Istenért. 2

Keveset tudunk ez előtt a felajánlás előtt Teréz betegségeiről. Gyerekkorából semmiről sincs tudomásunk. Tizenhét évesen haza kellett vinni az internátusból valamilyen saját szavai szerint 3 nagy betegség miatt, de nem maradt fenn, hogy mi volt az. Az első betegsége, amit konkrétan ismerünk, a következő évre esik, amikor rettenetes belső küzdelmek árán eldönti, hogy a szerzetesi hivatást választja. Ennek során lázrohamok és ájulások törnek rá. 4

Attól kezdve azonban, hogy betegséget kér, hogy szolgálhassa Istent, egész élete szörnyű betegségek és fájdalmak között telik. 5 Nem sokkal a kérés után újra elkezd elájulni, szívbajt diganosztizálnak nála és egy füvesasszonyhoz viszik. Ő ezt olyan módon próbálja meggyógyítani, hogy hogy a májat, a lépet és a gyomrot brutális tisztítókúrának veti alá. Az esztelen kezelés valószínű nagymértékben dehidratálta Teréz szervezetét, akit elviselhetetlen fájdalmakkal, folyamatos lázzal, begörcsölt idegekkel, evés- és alvásképtelenül vittek haza.


Három hónap múlva, 1539. augusztus 15-én éjszaka minden jel arra utal, hogy meghalt. Elmondták érte a szentmisét és a kolostorban kinyitották a sírt a teste számára. Az apja azonban – dacára az augusztusi hőségnek – nem engedte Terézt eltemetni. Ott térdelt az ágya lábánál, nem lehetett onnét elszakítani, imádkozott és azt mondogatta, hogy az ő lánya nem halott, hogy ez a lány nem arra lett, hogy eltemessék. Négy nap múlva Teréz elkezdett magához térni. Eközben azt mondta: miért hívták vissza, amikor az égben volt és látta a poklot; és hogy az apja és néhány szerzetesnő, például a barátnője, Juana Suárez, az ő segítségével kell, hogy üdvözüljenek; hogy látta a kolostorokat, amelyeket majd alapítania kell, és azt, amit tennie kell a rendjéért; azokat a lelkeket, akik őáltala üdvözülnek; hogy szentül fog meghalni, és mielőtt eltemetik, egy brokát terítőt tesznek a testére. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy félrebeszél. 6

Mikor magához tért, egyetlenegy ujját tudta mozgatni. Egész teste görcsbe volt merevedve, minden érintés iszonyatos fájdalommal járt, másnaponként váltóláz tört rá. Nyolc hónapig volt ebben az állapotban. Három év múlva Szent Józsefet kéri, hogy járjon közbe a gyógyulásáért. Ettől kezdve lépésről lépésre visszanyeri a mozgásképességét. De egész felnőtt életét végig kísérik a különféle bénulások. A bal keze időről időre - van olyan időszak, hogy két évre folyamatosan – megbénul. Végül 1577 karácsonyán eltöri és helyrehozhatatlanul tönkremegy, nem tudja többé magát egyedül ellátni. Rendszeres, több órás, heves fájdalmakkal kísért görcsös bénulások a végtagokban. A nyelve újra és újra lebénul, nem tud enni és beszélni. Különösen erőteljesen jelentkezik ez a rettenetes burgosi alapításkor. Egyetlen dolog tud ilyenkor segíteni neki, a szentáldozás.


Mindezekhez különféle egyéb bajok és betegségek társulnak. Folyamatos, erős fejfájás és gyakori fejremegés. Erős fájdalmak az álkapocsban. A fogai teljesen tönkremennek, óriási fájdalmakat okozva. A gyomra annyira rossz, hogy húsz éven keresztül időnként naponta epét hány. Intenzív szívtáji fájdalmak és heves szívdobogás. Az állandóan visszatérő láz és a váltóláz egész életében megmarad. Ájulások. Tönkrement ízületek és csontok. Köszvény. Fájdalmak a hátában. Problémák a májjal és a vesével. Élete utolsó éveiben még jobban felerősödnek a fájdalmak. Nem sokkal a halála előtt, 67 éves korában egy orvosi vizsgálat szerint nem lehetséges megállapítani a fájdalmak centrumát, mert az egész test betegségek tárháza. A halálát egy rendkívül erős belső vérzés okozza – valószínűnek tűnő hipotézis szerint egy áttétes méhrák utolsó fázisaként.

Teréz az elejétől a végéig döbbenetes, elképesztő türelemmel viseli mindezt. Eközben megalapít két férfi és tizenöt női kolostort, amelyek a több hullámban is zajló, szörnyű spanyol egyházüldözések ellenére mind a mai napig léteznek. Megírja minden idők egyik legjelentősebb misztikus művét és mellé még egy fél tucat jelentős könyvet. Annak ellenére, hogy a rendben belüli harcok során sok levelét elégették, közel négyszázötven levele maradt ránk. Kulcsszerepet tölt be a kármelita rend – valószínűleg az egyháztörténelem egyik legnehezebb – reformjában.

Ezeket a tényeket háromféle módon szokás értelmezni. Nagyon szomorú diagnózist ad az elmúlt évszázad állapotairól az a tény, hogy a Teréz betegségéről szóló katolikus diskurzusban szinte kizárólag az első kettő van jelen.


Hosszan – különösen a tudomány huszadik századi felfutásával – a legnépszerűbb a pszichopatológiai értelmezés volt. Ez azon a zseniálisan egyszerű hipotézisre épít, hogy pszichológiai alapon minden lehetséges, tehát Teréz testi bajai különféle pszichés problémák megnyilvánulásai. Ez annak a nagyközönségnek, amelyik bulvarizált Freudon nőtt fel, rendkívül kézenfekvőnek látszott, így nagyon hihetőnek tűnt, hogy Teréz nem más, mint egy hisztérika – ezt a szót mindenki jól ismerte -, neurotikus, sőt pszichotikus. Ennek a magyarázatnak az a nagy vonzereje kétségtelenül megvan, hogy az elméleti vagy gyakorlati materializmusba rosszul illeszthető misztikát egy csapásra be lehet valami konkrét és jól megfogható helyre sorolni, a pszichopatológiába. (Mellesleg ennek a tudorai még egy területet nyernek, ahol a tudományuknál fogva kompetensek.) Mindeme hasznok ellenére ezzel a fajta magyarázattal megvan az a baj, hogy nem lehetséges minden pszichológiai alapon. Hogy a pszichológiának, mint tudománynak a farbarúgása az a fajta diagnosztizálás, amelyik egy-egy összefüggéséből kiszakított tünet alapján mond ítéletet. Mert elájulni, görcsölni, lebénulni valóban számos pszichológiai betegségben lehet. Azonban, ezekhez a betegségekhez tipikus problémafeldolozási módok, gondolkodási formák, realitáshoz való viszony, feszültségkezelés, feszültségtűrés, énkép és énerő, kapcsolati minták tartoznak. A pszichológia tudományának jelentős részét ezek leírása és összefüggéseinek magyarázata adja. S ha így nézzük – márpedig ha a pszichológiát, mint tudományt komolyan akarjuk venni, akkor nem nézhetjük másképp –, Teréz minden ájulásával, görcsével és bénulásával egészen kivételesen egészséges személyiség, hihetetlen énerővel, elképesztő feszültségtűréssel, bámulatos realitásérzékkel, rendkívüli konfliktuskezelő képességgel.

Minthogy a pszichopatológiai annyira kínosan komolytalan, a tájékozottabbak inkább a biológiai magyarázatot szokták választani. Ez sokkal tisztelettudóbbnak tűnik Terézzel és a tárggyal szemben, valójában azonban az eljárás és az eredmény nagyon hasonlít az előzőhöz. A tudomány jeles képviselője vesz néhány tünetet és ezek alapján megállapítja, hogy Teréz bajait mondjuk tüdőbetegség vagy valamilyen bakteriális fertőzés – az invenciózusabbak még azt is megmondják, hogy pontosan melyik baktérium – okozta. (Érdekes módon ezek mindig olyan betegségek és kórokozók, amelyik ismerete a művelt közönséghez való tartozás kellemes kompentcia érzését adja az olvasónak.) S miközben a tekintélyüket a tudományra való hivatkozás adja, nagyvonalúan eltekintenek attól a leglegeslegalapvetőbb tudományos szabálytól, hogy a hipotézisünk a tárgykör összes tényét meg kell hogy magyarázza, és amennyiben ezt nem tudja megtenni, el kell vetni. Nem véletlenül teszik ezt, hiszen Teréz betegségtörténetében több olyan tény is van – pl. a bénulás, ami az Oltáriszentség vételétől múlik el – ami per definitionem nem magyarázható természettudományos alapon. Erre a tudomány szabályai szerint, azt kell mondani, hogy ez sajnos nem tartozik a tudomány illetékességi körébe. Ehelyett ezekre úgymond természettudományos magyarázatot kreálni, nem csak azt jelenti, hogy az illető nem korrekt tudományosan, hanem azt is, hogy megkérdőjelezi a természetfeletti létét. Ha egy baktérium megmagyarázza Teréz bajait, akkor további magyarázatokra – Isten esetleges részvételére – már nincsen semmi szükség.


Hála Istennek, vannak mások is, de ezek nem a szakértői piac különféle vásáraiban kínálják az éppen legeladhatóbbnak tűnő portékát, hanem megrendülve szemlélik azt a félelmetes titkot, hogy egy hatéves kislány már szenvedni és meghalni akar Istenért, húszévesen megújítja, és Isten elfogadja ezt. Beviszi a legszörnyűbb betegségekbe, végig vele van, végig vele csinálja. Ezért Teréz mindent meg bír tenni. És miközben a teste tele van gyulladással és rohadással és pusztulással, virágillatot áraszt. És mielőtt mindebbe belevinné – mialatt a sírt készítik a halottnak vélt Teréznek –, Isten megmutatja neki azokat a műveket és azokat a megmentett lelkeket, amelyek a felajánlott szenvedése gyümölcsei lesznek. 7

1 - Önéletrajz 5.fejezet, 2. bekezdés (V 5,2)
2 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 36-37.
3 - Önéletrajz 3. fejezet, 3. bekezdés (V 3,3)
4 - Önéletrajz 3. fejezet, 7. bekezdés (V 3,7)
5 - Teréz betegségeinek részletes leírása és különféle magyarázatkísérletek ismertetése: Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 109-134.
6 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996.120.
7 - Lásd erről: Reginald Garrigou-Lagrange, The three ages of interior life. XLIX. The life of reparation.

2011. május 5., csütörtök

Ha hősnek kell lenni

Reginald Garrigou-Lagrange arról írt, hogy üldözések idején "... az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke...".

Gyakran azonban az ember a hétköznapokban is az elé a választás elé kerül, hogy vagy hősi fokon gyakorolja az erényeket vagy olyan súlyos bűnt kell elkövetnie, hogy elveszik a lelke:

Egy asszonyt megcsalta a férje. Megbocsájtott neki, visszafogadta. Néhány hónappal később szinte egyszerre derült ki, hogy a férj felújította kapcsolatát és hogy ő babát vár. Egy másik asszony megtudta, hogy rákos, majd néhány nap múlva, hogy babát vár. Ha elvetetik a babájukat, elveszítik a lelküket. Ilyen helyzetben megtartani a babát, ahhoz azonban kétségtelenül hősies szeretet kell.

Mint ahogy az az apa is hősiesen kell hogy szeressen, akinek a fiáról lassanként kiderül, hogy az édesanyja betegsége és korai halála olyan súlyos érzelmi sérüléseket okozott, hogy a gyerek szinte egyáltalán nem képes bízni és kapcsolódni.

Vagy aki el kell, hogy fogadja: a férje olyan sérült érzelmileg, hogy csak nagyon töredékesen lehet vele szeretetkapcsolatban lenni. És ez belátható időn belül valószínűleg nem fog változni, és évekig anélkül kell kitartani és szeretni, hogy viszonzásképpen megkapná azt a melegséget és elfogadást, amire vágyik.

Vagy az a lány, aki elmúlt hatvan éves, de mindezidáig abban telt az élete, hogy az anyját szolgálta ki, akinek meg kell, hogy bocsássa, hogy az egész életére rátelepedett és tönkretette azt.

Vagy az az ismerősöm, aki csecsemőként úgy került állami gondozásba, hogy ha nem érkezik meg a védőnő, a másnapot már nem éli meg, és akit ezek után egy szadista nevelőanya nevelt fel. Vagy az, aki súlyos testi fogyatékossággal született vagy akinek az autista fiáról kell gondoskodni vagy akinek azzal kell szembenéznie, hogy depressziós a lánya. Azt hiszem, mindenki tudja folytatni a sort.

Mindez azért is olyan nehéz, mert nem egy pillanatnyi hősiességről van szó, hanem hosszú, gyakran évekig vagy vagy évtizedekig szükséges kitartásról.

Ez nem megy saját erőből. Ha azonban ezt az ember tudja és Istenhez fordulva kéri mindehhez az erőt, Isten soha nem fogja őt cserben hagyni, meg fogja adni, hogy bármilyen nehézségek közepette is, ki tudjon tartani a szeretetben.

Ezt az erőt azonban nap mint nap, sőt néha pillanatról pillanatra kérni kell. Ahogy valaki ezt nemrégiben olyan zseniálisan fogalmazta meg egy nehéz helyzetben: Eddig éltem és közben imádkoztam, mostantól imádkozom és közben élek.

2011. március 30., szerda

Garrigou-Lagrange a megpróbáltatások idejéről

"... vannak olykor kollektív tisztulások is, mint például az üldözések, és tudnia kell a léleknek hogyan fordítsa ezt a saját hasznára. Ilyen alkalmakkor az erények hősi foka válik szükségessé; az ember abba a szerencsés kényszerűségbe kerül, hogy szentnek kell lennie, azért hogy el ne vesszen. Ilyenkor azok, akik elfogadhatóan jónak látszanak a jólét idején, gyakran gyengének és gyávának bizonyulnak ezekben a nagy megpróbáltatásokban; mások ezzel szemben, ilyenkor mutatják meg a valódi jellemüket. Ezek a nehéz idők a következő hasznos meggondolásra kell hogy vezessenek minket: az igazi szentség a külsőleg nyugodt periódusokban sem igényel kisebb tisztulást, mint az üldözések által zaklatott időkben. Azoknak a szenteknek, akik az Egyház életének a legnyugodtabb szakaszaiban éltek, megvoltak a belső megpróbáltatásaik, amelyek nélkül a lelkük nem tudta volna elérni azt a tökéletes tisztaságot, amilyennek Isten látni akarta őket.

Egyetlen egy időszakban sem – akármilyen nyugodt is legyen az – válhat senki szentté anélkül, hogy hordozná a keresztjét, anélkül, hogy átalakulna a megfeszített Krisztus képére. Zaklatott időkben mindazonáltal az ember gyakran szembesül azzal a sürgető szükséggel, hogy teljesen szentté váljon azért, hogy ne vesszen el a lelke; ilyenkor hősi mértékben kell hinne, azért, hogy ne hátráljon meg. Más nyugodtabb periódusokban nem érződik ennyire sürgetőnek ez a szükség, noha ekkor is a keresztünket felvéve kell követni a mi Urunkat. Semmi tisztátalan nem léphet be a mennybe.

Végül, vannak kollektív megpróbáltatások, amelyek nagy egyenességet követelnek az akarattól. Például amikor a társadalomban, amelyben élünk, valami különleges esemény történik, amely arra kötelez minket, hogy bármilyen nagy áldozatokba kerül is, állást foglaljunk Isten mellett. Ezek az események az Úr látogatásai, ezekben megmutatkoznak, hogy kik az Ő igaz szolgái, akiknek nem elég csak jónak, hanem kitűnőeknek kell lenniük. Ez a jelentése annak, amit az agg Simeon mondott a világra jött Gyermek Jézusnak: „Íme, sokaknak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, amelyen ellene mondanak … hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” (Lk 2,34-35) Vagyis, Krisztus, aki mindenki megváltásáért jött, alkalom lesz sokak romlására. Akik visszautasítják, hogy felismerjék a Megváltót benne, hitetlenségbe esnek. Így a farizeusok titkos gondolatai megmutatkoznak, miközben azoké a farizeusoké, akik kétszáz évvel hamarébb éltek, részben rejtve maradhattak.Valami hasonló történik jelentős természetfeletti esemény esetén is, mint a Szent Szűz megjelenései Lourdesban – egy esemény, ami által elválik a jó és a rossz. Ahogy Pascal mondja, elég fény van azok számára, akik látni akarnak és elég sötét azok számára, akik nem akarnak látni. Ezek a nagy események, üldözések vagy az Úr különleges látogatásai alkalmak, alkalmak, amelyek során az igazak és a langyosak elválnak egymástól, fényt vetve arra, amit mi itt a lélek passzív tisztulásáról mondtunk. Azokban a periódusokban, amikor a társadalom élete nem különösebben jó vagy rossz, nem szükséges kevesebb tisztulás ahhoz, hogy elérjük a szentséget, mint a társadalmi megrázkódtatások idején.
Ami az Úr látogatásának idejét illeti, emlékeznünk kell rá, hogy ezek gyakran jelentősen különböznek. Vannak vigasztaló látogatások, mint a lourdesi jelenések, de ha az emberek nem tanulnak ebből, az Úr büntetni jön, és ha nem tanulnak ebből az isteni büntetésből, akkor Ő majd ítéletre jön el."

Garrigou-Lagrange a belső imáról


Reginald Garrigou-Lagrange a misztikus teológia legjelentősebb alakja 20. században. Egyik legfontosabb műve a The Three Ages of the Interior Life. Ennek a belső imára vonatkozó tanítását ismerteti röviden ez a cikksorozat.

1. A belső ima - mi az és mi nem az.
2. A belső ima - célja Isten maga.
3. A belső ima - Isten kegyelmének befogadása.
4. A belső ima - a kegyelem működése.
5. A belső ima - Istennel való párbeszéd.
6. A belső ima - az elmélkedés.
7. A belső ima - hogyan készüljünk fel az imára.
8. A belső ima - a kitartás fontossága.