A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jung. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jung. Összes bejegyzés megjelenítése

2006. december 7., csütörtök

A vörös farok

A vörös farok gyakran használt stilisztikai fogás volt a diktatúra éveiben. Az író vagy a filmrendező előadott egy történetet, amelyben elmondta a valóságot, majd egy olyan befejezést biggyesztett a mű végére, ami ellene mondott minden realitásnak, viszont megfelelt a hatalom hazug elvárásainak.

Volt ennek egy fejlettebb változata is, amellyel még sokkal több dolgot lehetett elmondani. Ennek nem csak a végén szerepelt a vörös farok, hanem az bekerült a főszövegbe is: a szerző miközben elmondta az igazságot, rendre elhelyezett a szövegében olyan hazugságokat is, amelyek a hatalom szája íze szerint valók voltak. Így a komolyan gondolt és a megtévesztés kedvéért belerakott részek egy folyamatos, látszólag egységes szöveget alkottak.

A cenzorok nagyon nehezen tudták ezt megfogni, mivel a hazugság, a hatalom által megkívánt szlogenek és az igazság nem egymással szembeállítva szerepelt bennük, hanem egy szintre helyezve. Ezért a kimondott igazságokat mindig lehetett úgy értelmezni, mint a megkívánt hazugságok alesetét.

A gyakorlott olvasót azonban ez nem zavarta meg. Mivel jól ismerte a hatalom elvárásait, az ennek megfelelni szándékozó részektől egyszerűen eltekintett és így teljes mértékben tudta követni a szerző tényleges mondanivalóját: a rendszer dicsérete közepette a rendszer gyűlöletét.

Jung ehhez nagyon hasonló technikát alkalmaz.

Miközben egész munkásságát Isten és a kereszténység elleni gyűlölet határozza meg, írásai tele vannak pötyögtetve keresztény szlogenekkel. S pontosan olyan módon, ahogyan ez nálunk szokás volt, az egymásnak ellentmondó állításokat nem szembeállítja egymással, hanem egy szintre helyezi azokat.

Ezért ha valaki Jung szövegeit folyamatos, egységes szövegként olvassa, ugyanaz történik vele, mint az egykori cenzorokkal. Látván a keresztény szlogeneket, megnyugszik, hogy itt egy keresztény szellemiségű szöveget olvas. S ha gyanús is neki valami, mivel az igazság és a hazugság nem szembeállítva, hanem egymás mellé helyezve van, azt gondolhatja, hogy itt egymással jól megférő dolgok vannak.

Csakhogy az egykori cenzorral ellentétben, aki nem nevezhette a hazugságot hazugságnak, és ezért nem állíthatta azt szembe az igazsággal, a keresztény ember megteheti azt.

S ha ezt megteszi, akkor rögtön látja, hogy ha valaki Istenről és az emberről bizonyos dolgokat állít, akkor ezzel párhuzamosan nem állíthatja ennek az ellenkezőjét is.

Ekkor – különösen, ha egy diktatúrában nőtt fel – meg tudja tenni, hogy úgy olvassa a szöveget, hogy eltekint a keresztény szlogenektől; s ekkor ugyanolyan koherens szöveget talál, s ugyanúgy előbukkan a tényleges mondanivaló mint anno.

Ez esetben a kereszténység dicsérete közepette a kereszténység gyűlölete.

2006. október 14., szombat

Keresztes Szent János és Jung

Az Internet kármelita csomópontjainak feltérképezését Keresztes Szent Jánossal kezdtem. Mindjárt az első néhány site között, amelyet a Google kiadott, egy pornográf homoszexuális lap is volt, kulcsszóként a Szellemi páros énekkel. Ettől kezdve mindig előre megnéztem, mi az az oldal, amelyet megnyitok, de ennek ellenére ezután is beleszaladtam még jó néhány ilyen lapba.

Ezek a lapok megrázóan hitellenesek vagy istenkáromlóak, de ezt legalább nyíltan vallják. Van azonban egy csomó olyan lap – közöttük kármelita rendházak lapjai is! –, amelyek nem kevésbé hitellenes dolgokat tartalmaznak, miközben úgy mutatják magukat, mintha a katolikus álláspontot képviselnék.

Kármelita rendházak lapjain is feltűnnek például olyan ajánlott irodalmak, amelyek a jungi „pszichológia” keretein belül értelmezik Keresztes Szent Jánost.

Jungról a legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy egész életében súlyos démoni befolyás alatt állt. Ezt egyébként ő maga is hosszan részletezi életrajzában. „Pszichológiai” elmélete, amelynek keretén belül ma oly divatos Keresztes Jánost értelmezni, nyílt istenkáromlás. Nem csak mellékesen az, nem csak a keresztény elemzők mutatják ki róla: ez az istenkáromlás Jung kimondott célja. Életrajzában egy olyan fiatalkori „látomását” mondja el mint önértelmezése alapját, amely obszcén módon káromolja Istent. Egyik kései fő művét pedig, amelyben egész „pszichológiáját” összefoglalja, kizárólag annak szentelte, hogy kiöntse magából mindazt a gyűlöletet, amely őt évtizedeken át fűtötte Isten ellen.

Noha én személyesen – családom szegényparaszti ágán keresztül –, és szociológusként is – éveken át szegény-kultúrákat kutatva – jól ismerek olyan világokat, ahol nem sokat bajlódnak a középosztálybeli elfojtásokkal, hanem úgy adják ki az indulatokat, ahogy azok jönnek, valamint évtizedek óta pszichoanalízissel foglalkozva is láttam egyet s mást, mégis meg kell mondjam: Jung Isten elleni gyűlöletéhez foghatóval nem találkoztam.

Hogy Jungot manapság mint a lélek zseniális ismerőjét és jótevőjét szokás ünnepelni, az semmit nem jelent. Ahogyan sokan a század tömeggyilkos diktátorait sem külső parancsra ünnepelték, hanem mert ezek a diktatúrák nagyszerűen kiszolgálták különféle lelki, anyagi vagy hatalmi igényeiket, ugyanúgy sokan vannak ma is, akiknek lelki, anyagi vagy hatalmi igényeit az szolgálja ki, ha az istenkáromlást pszichológiának nevezik.

Lehet, hogy valakinek a világ másik végén, Kelet-Európáról mit sem tudva, be lehetett magyarázni, hogy a kelet-európai diktatúrák emberbarát rendszerek. Én azonban egy ilyen diktatúrában felnőve láttam, hogy ahhoz, hogy valaki ne lássa a valóságot, komolyan el kellett sötétítenie az értelmét, s ez csak akkor volt lehetséges, ha előtte az akaratát is elsötétítette. Ugyanígy, ha valaki egy sort sem olvasott Jungtól, annak be lehet adni, hogy az egyik legnagyobb keresztény misztikus a jungi „fejlődéselmélet” egyik aleseteként értelmezhető. De ha valaki legalább Jung említett két könyvét olvasta (aki nem, az hogy írhat Jungról?), az csak akkor nem látja a báránybőr alatt a farkast, ha ez a vakság valami olyan lelki, anyagi vagy hatalmi igényét szolgálja ki, amely elsötétíti az akaratát. Ehhez aztán persze az értelme is hozzásötétül.