A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alázat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alázat. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 18., csütörtök

a megalázkodás ajándéka


"Minden sötét időszak után örömünk megalázottsággal keveredik össze - Ha csak örömünk van, kérdés, hogy hallottuk-e egyáltalán Istent -, örülünk annak, hogy hallottuk a szavát és megaláz, amiért olyan sokára hallottuk meg: "Milyen nehezen értettem meg! Pedig Isten napokon és heteken át mondta." Most adhatja meg Isten neked a megalázkodás ajándékát és vele együtt a szívnek azt a szelídségét, amely most már mindig kész Istenre figyelni." (Oswald Chambers)

A szentek sokat beszélnek az alázatról, alázatosságról és arról is - igen -, hogy Isten megaláz minket és hogy ez milyen jó. 

Erre hivatkozva némelyek feljogosítva érzik magukat, hogy ők is megalázzanak másokat, akik pedig ezt (vagy ha mások alázzák meg őket) helyesnek, jónak, Isten közvetlen ajándékának kell tekintsék.

Csakhogy. Amikor Isten aláz meg úgymond minket, akkor egészen más történik, mint amikor az emberek.

A szentek által leírt  események mindig egy nagyon mély és bensőséges kapcsolaton belül történnek. Itt Isten mindig emeli az embert. Megszabadítja valamitől, ami korlátozza az ember szabadságát és korlátozza Isten és ember között a szeretetkapcsolatot. 

Ezt a korlátozó tényezőt a teológia gőgnek nevezi. A  pszichológia terminusában Isten megfoszt a nárcisztikus sérüléseink kompenzációjától. Mivel ezzel azonosítottuk magunkat, ha megfosztódunk ettől, az kétségtelenül nagyon fáj. A sérülékenységemet, a gyengeségemet, a bizonytalanságomat, az Istennel szembeni bizalmatlanságomat azzal kompenzálom, hogy én már milyen nagyon lelki ember vagyok. És akkor Isten megmutatja nekem azt, hogy már hetek (évek) óta mond nekem valamit, és én nem értem meg. És akkor látom magamban azt a rosszat, ami elől menekülök.

De Isten nem csak elveszi a kompenzációt, hanem közben egyszerre gyógyítja is a sérülést, hogy ne legyen szükségünk erre a kompenzációra. Miközben az ember érzi a fájdalmat, tapasztalja a megtartottságot és megerősödést is. Ez adja azt a bizalmat, amit Chambers fentebb a szív szelídségének nevez.

Amikor egy ember megaláz egy másikat, akkor le akarja őt alacsonyítani. Nem adja meg neki azt a tiszteletet, ami minden embernek - mint Isten képmásának - elidegeníthetetlen joga. Nem adja meg azt az elismerést, ami a személyes teljesítményei alapján járna neki, sőt lényegesen leértékeli a másikat. Örömet okoz számára a másik fájdalma és tehetetlensége, kiszolgáltatottsága és igyekszik ezeket, amennyiben csak rajta áll, maximalizálni.

Isten ezt, mint azt számtalanszor kijelenti a Bibliában, botránynak, az Ő személye elleni közvetlen támadásnak tekinti és semmi kétséget nem hagy afelől, hogy "jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik” . (Mt 18,6-7)

2010. november 14., vasárnap

Az alázat

Alázatnak többnyire azt szokás tekinteni, ha valaki kevesebbre becsüli saját képességeit vagy teljesítményeit, mint amennyit azok valójában érnek.

Ez azonban nem lehet az alázat. Ha valaki nem a realitásnak megfelelően látja a dolgokat, az lehet lelki sérülés vagy önbecsapás, de erény, méghozzá alapvető erény, semmiképpen sem.

Az alázat egészen más. Az alázat az, ha az ember nem tekinti saját érdemének azt, ami Isten ajándéka.

Ha az ember kellő világossággal látja saját magát, akkor el kell jusson ahhoz, amit Pál mondott:

"Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7)

Az alázatos ember nem lebecsüli önmagát, hanem nyugodtan és békésen elfogadja azt, hogy életében minden Isten ajándéka és hogy egész léte totálisan Istentől függ.

Ezért nehéz eljutni az alázatosságra.

Mert ha tőlem függ a dolog, akkor ha jó vagyok, ha jól teljesítek, Isten kell, hogy szeressen engem, kell hogy segítsen nekem. De mi van akkor, ha Isten szeretete, segítsége nem az én teljesítményeim függvénye?!

Akkor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy bízom-e Isten jóságában.

Ez a bizalom az alázatosság. Ezért erény.