A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bűnök. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bűnök. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 12., kedd

szexelni vagy szeretkezni

Újra és újra találkozom azzal a meggyőződéssel, miszerint a férfiak (szemben a nőkkel, akiknek genetikailag nem igazán fontos a szexualitás) úgy vannak megkonstruálva, hogy biológiailag szükségük van a szexelésre. A szexelésre és nem a szeretkezésre.

Mindkettő a szexualitáshoz kötődik, de mások a céljaik és technikailag is mást csinálnak az emberek egyik illetve a másik esetben. 

szexelés = használlak, urallak
Nincs párbeszéd, spontaneitás, játékosság, nincs megnyílás, nincs kötődés. Az örömhöz nem kell a másik öröme, csak az egyik kielégülése a fontos. Az egyik kiszolgálja a másikat, nem számít, ez mennyibe kerül ez neki és hogyan érez közben. Az öröm forrása a másik uralása, gyakran a bántásig, megalázásig. 
 
szeretkezés = jó, hogy vagy; örülök neked, elfogadlak
Párbeszéd, spontaneitás, játékosság, megnyílás, kötődés.  A saját öröm nem képzelhető el a másik öröme nélkül, mind a két fél egyformán fontos. Az öröm forrása az odaadás és elfogadás.

 

Nos, senki nincs úgy megkonstruálva, hogy biológiailag predesztinálva van mások használatára és uralására. Ez egy választás, méghozzá életünk alapvető választása, hogy a szeretet irányába akarunk-e menni vagy a szeretetlenség irányába és másokat használni, uralni akarunk. 

Első esetben a szexualitásunkat szeretkezés formájában törekszünk megélni, második esetben szexelünk. Akár férfiak, akár nők vagyunk.

2022. január 16., vasárnap

a törvény betűje és szelleme

A szégyen alapú családok gyakran úgy mutatják magukat mintha keresztények, sőt, elkötelezett keresztények lennének. Gyakran tényleg fel tudják mutatni, hogy betartják a törvény betűjét, de törvény szellemével mindig szöges ellentétben vannak.

Valójában ezekben a családokban nincsenek is tényleges, mindenkire érvényes normák, hanem hogy mit szabad és mit nem, az mindig a családban hatalmat gyakorló személyek önkényétől, érdekeitől függ. Amit normáknak neveznek, az mindig az ő önkényük vagy érdekeik legalizálása.  

Szent Pálra hivatkozva (a hívő élete megszenteli a hitetlent is /1Kor, 7.14/)  a jó partival akkor is össze kell házasodni, ha nem egyszerűen nem hívő, hanem kimondottan és aktívan gyűlöli Istent vagy világosan megmondja,  nem gondolja, hogy neki be kéne a Tízparancsolatot tartania. Szűz Mária nagy tisztelőjeként lehet véresszájú antiszemitának lenni. Jó keresztény családapaként azt a nevelési elvet követni, hogy "nehogy már a gyerek azt higgye, hogy ő is valaki". A példák sora sajnos a végtelenségig folytatható.

Ezekben a családokban felnőtt emberek nem azt tanulják meg, hogyan kövessék a törvény szellemét, hanem azt, hogyan  játszanak a törvény betűjével, hogy a saját - adott esetben a törvény szellemével szöges ellentétben lévő -  kívánságaikat megvalósíthassák. Ha sikerült egy olyan kombinációt találni, amivel a törvény betűje szerint rendben van a dolog, akkor minden rendben. 

Ezeknek az embereknek felnőttként kell megtanulniuk, hogy ha a lelkiismeretüket akarják követni, akkor a törvény szellemét kell követniük, nem pedig a betűjével játszadozniuk. 

Az, hogy mi a törvény szelleme, nem valami bonyolult dolog. Az Újszövetség egyetlen mondatban összefoglalja: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” (Luk, 10.27)

Tehát, ha sikerült valami olyat kivariálnom - akár mások,  adott esetben akár a  többség támogatásával - amelyik ezek közül valamelyiknek ellentmond, akkor lehet, hogy betartottam a törvény betűjét, de a szellemével ellentétbe kerültem. Ez pedig, ha el is tekintünk ennek a távolabbi jövőre beígért következményeitől,  mindenképpen azt jelenti, hogy súlyos rosszakat fogok elkövetni, a világot nem jobbá, hanem rosszabbá teszem.

2015. december 27., vasárnap

Szeret vagy használ?


János foggal-körömmel ragaszkodik Mártához. Zokogva könyörög neki, hogy soha ne hagyja el. Megesküdteti, hogy mindig együtt lesznek. Mert ő nagyon szereti és tönkremegy Márta nélkül.

Nagyon szereti vagy nagyon fontos neki, hogy használhassa?

Ha nagyon szereti, akkor nagyon fontos neki Márta jóléte és ezért sok mindent megtesz - akkor is, ha adott esetben ez nehezére esik, meg kell erőltetnie magát. És ezt abszolút magától értetődőnek tartja, nem vár ezért hálát. Észreveszi, ha Márta fáradt, kimerült, beteg, ilyenkor leveszi róla a terheket és gondoskodik róla.  Fontos számára Márta fejlődése, kiteljesedése, figyel erre és támogatja ebben. Érdeklődik iránta, örül a sikereinek, az örömeinek. Mellette áll, támogatja kudarc esetén vagy ha mások bántják. Minden ügyükben tekintettel van Márta szempontjaira is. Komolyan veszi a véleményét, a nézeteit, mindig tisztelettel van iránta.

Ha használni akarja, akkor az a nagyon fontos, hogy a saját kényelme és élvezetei érdekében mindent megkapjon Mártától.   Mindig az ő rendelkezésére kell állnia és  ki kell őt szolgálnia, ha Márta fáradt, kimerült vagy beteg, akkor is - ezeket egyszerűen nem veszi észre vagy nyavalygásnak, hisztinek minősíti. Ha esetleg nem kapja meg, amit akar, akkor duzzog, jeleneteket rendez, vádaskodik.

Márta fejlődése, kiteljesedése valahogy soha nem téma, és ha esetleg mégis előkerül, többnyire nincs rá se pénz, se idő. Mindig János van a központban,  akit nem különösebben érdekelnek Márta sikerei, örömei. Viszont, ha Mártát kudarc éri vagy mások bántják, többnyire ő is ellene fordul.

Minden János szempontjai szerint rendeződik, ha neki szórakozhatnékja van, nem számít, hogy Mártának még dolgoznia kellene vagy fáradt, magától értetődik, hogy ő is lelkesen részt kell vegyen benne.  Ha Jánosnak nincs kedve kimozdulni, akkor Márta is üljön szépen otthon.

Magától értetődik, hogy mindenben János véleménye, nézetei a helyesek, olyannyira, hogy János akár Márta legalapvetőbb értékein is keresztülgyalogol, ha azok éppen nem  az ő kényelmét szolgálják. Ez esetben  mindig Márta a hülye, az elmebeteg, a bigott, a nem normális, és ismét a hisztis és túlérzékeny. Amikor Jánosnak valami nem tetszik, olyankor a legcsekélyebb respektus sem jár Mártának.

Ez esetben az, hogy János nagyon ragaszkodik  Mártához, nem azt jelenti, hogy szereti, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a szeretetlenségéhez ragaszkodik.

Ahhoz, hogy János ilyen érzéketlen legyen Márta iránt, valamikor a szeretet helyett a szeretetpótlékokat kellett választania. Igazából kevés jelentősége van annak, hogy ez egy tudatos döntés volt vagy önmaga előtt is elmaszkolva kis lépésekben jutott el ide. A lényeg, hogy nem akar kapcsolódni, nem akarja magát kiszolgáltatni, nem akarja a szeretet bonyolult és törékeny örömeit.

Ő a vashídon megy. Intimitás helyett szex, együttműködés helyett uralni a másikat, bizalom helyett biztosítékok: pénz, hatalom, presztizs. Nyitottság helyett kényelem, öröm helyett önvigasztalás.(Természetesen neki  is lehetnek érzékeny pillanatai, meleg érzései, de a választásaiban ezek alig játszanak szerepet.) S ez egy olyan alapvető döntés, amit felnőtt emberek csak a legritkább esetben szoktak megmásítani.1

János döntésének nem csak egy siralmasan alacsony moralitás az eredménye, hanem egy súlyosan patológiás pszichés működés is, amelyet regressziók és elharító-mechanizmusok uralnak. Mártával való kapcsolata ezt állandósítja. Márta  azáltal, hogy kiszolgálja János destruktív igényeit, jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy János mind morálisan, mind pszichológiai szinten egyre lejjebb süllyedjen. Jánosnak ez azonban tökéletesen megfelel, ő ebben a kapcsolatban pontosan azt kapja, amit akart.

Sokszor Mártának is. Ha ő is feladta a szeretetet, akkor a számára is megvan az az előny, hogy nem kell kapcsolódnia és a szolgálataiért, ő is megkapja, amit akar: pénzt és presztizst.  Ha azonban nem adta fel a szeretetet, akkor szenved, szorong, depressziós, pánikrohamai vannak. Többnyire azonban nem lép ki, mert mélyen úgy hiszi, hogy neki ennél több nem jár és nem juthat. Ez nem igaz. Jár is és jut is.  
........................................................................................... 
1. Természetesen nem úgy van, hogy valaki vagy szeret vagy nem, hanem a teljes szeretet és a teljes szeretetlenség között rengeteg átmenet van. Nagyon kevés olyan ember van, aki az egyik vagy a másik végponton van, többnyire valahol köztes helyen szoktunk lenni. Ahhoz azonban, hogy valaki úgy viselkedjen, mint János, erőteljesen a szeretetlenség irányába kell eltoldva lenni (noha itt sem záródik be mindenki minden ponton egyformán). Ezt a pozícióját egy felnőtt ember nagyon ritkán szokta megváltoztatni. Mindazonáltal - az ember szabad akarata miatt - ez egy olyan dolog, amit nem lehet százszázalékosan kiszámítani. Amikor a terápiában megpróbáljuk megbecsülni, hogy valaki hol van ezen a skálán, mindig nagyon sok oldalról megnézzük ezt és nagyon sokszor megpróbáljuk, hogy nem akar-e a másik mégis a szeretet irányába mozdulni.

2011. március 8., kedd

Ha már nem tudunk semmit jóvátenni

Léna anyja négy hónapja viszonylag fiatalon meghalt. Léna azóta folyamatosan kétségbe van esve, mert úgy érzi, hogy nem tudta eléggé kifejezni az anyja iránti szeretetét és ezt nem képes megbocsátani magának.

Drága Léna,

először is nagyon-nagyon együttérzek veled. Jól emlékszem arra a nagyon fájdalmas történetre, amit meséltél a papádról-mamádról és a nagymamádról.1 Talán ez még a szokásosnál is nehezebbé teszi a mamád elvesztését.

Emberileg azzal szeretnélek vigasztalni, hogy pszichológusként elméletileg és gyakorlatilag is igazoltnak látom, hogy az ember meglévő szeretete akkor is átmegy a másikhoz, ha valaki azt rosszul kommunikálja, sőt még akkor is, ha rosszakat is tesz a másiknak. A szülők nagyon sokszor aggódnak, hogy nem fejezik ki elég jól a szeretetüket a gyerekeik felé, sőt a saját sérültségeik miatt még egy csomó rosszat is tesznek. Ez az aggódás - amennyiben jobbulásra sarkallja őket - nagyon helyes, mindazonáltal mindig bátorítani szoktam őket, hogy a tényleges szeretetük minden rossz kommunikáció és minden rossz ellenére is átjut a gyerekeikhez és az szeretetté, életté és erővé lesz a gyerekekben. Ezt már csak azért is tudom mondani, mert páciensként olyan felnőttek is kerülnek hozzám, akiket a szüleik szerettek ugyan gyerekkorukban, de ezt nem tudták eléggé kommunikálni nekik, illetve különféle sérüléseik, korlátaik miatt sok rosszat tettek velük. Ezek az emberek összehasonlíthatatlanul könnyebben gyógyulnak, mint azok, akiket valóban nem szerettek - sőt, sok esetben gyűlöltek - a szüleik.

De még ők is tudnak gyógyulni, ha elfogadják Isten szeretetét, amit mindenkinek folyamatosan, egész életében kínál2. A pszichoterápiás gyakorlatom talán legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy Isten milyen rendkívüli mértékben tudja kompenzálni az emberek szeretetlenségét. Ezek olyan mély szinten történnek, hogy többnyire csak olyan kivételes helyzetben lesznek láthatóvá, mint egy mély feltáró terápia, de Isten mindenkinek folyamatosan felkínálja ezt.Tehát nyilván a mamádnak is felkínálta, és amilyen mértékben a mamád ezt elfogadta, Isten olyan mértékben kompenzálta őt a nagymamádtól és esetleg a papádtól és tőled, akik köztük őrlődtetek, elszenvedett sérelmeiért. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kompenzáció, noha csak ritkán nyilvánvaló, nagyon jelentős tud lenni. Ezt nem szoktuk beleszámolni a viszonyainkba, noha az életük legjelentősebb kapcsolata - még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában.

Az ember halálával ez teljesen egyértelművé válik és kiteljesedik, így a mamád, ha elfogadta Isten szeretetét, akkor Isten már minden fájdalmát és sérülését begyógyította és az Ő nyilvánvaló szeretetében és biztonságában a mamád már régen mindent megbocsájtott nektek. Mert Isten szeretete, ami már körbeveszi, összehasonlíthatatlanul több, mint azok a fájdalmak, amelyeket ti okoztatok neki. Tehát ő már, reméljük, rendben van.

Ez úgy gondolom, mivel szereted őt, komoly vigasztalásodra kell szolgáljon. De kérdés marad, hogyan tudod magadnak megbocsátani a vele szemben elkövetett mulasztásokat és rosszakat. Azt gondolom, hogy ha őszinte vagy magadhoz, akkor egy ponton túl, sehogy. Ha nem hazudunk, akkor egy ponton túl - és a tényleges feloldozás messze azon túl van - nem tudhatunk megbocsátani magunknak. El tudjuk viszont fogadni Isten megbocsátását. Ő nagyobb mint a bűnünk és nem csak a másikban tudja meggyógyítani az elkövetett rosszat, hanem bennünk is. Ha akarjuk és elfogadjuk. Nagyon imádkozom érted, hogy akard és elfogadd.

Ölellek:

Kata

1 - Léna édesapja, aki egy kutató-mérnök volt, egy rendkívül szeretetreméltó, de iskolázatlan lányt vett feleségül, amit az édesanyja - egy tanárnő - soha nem tudott elfogadni. S mivel Léna is és az apja is erősen kötődtek mindkettőjükhöz, ez a helyzet rengeteg szenvedést okozott.
2- Lásd erről: A gyógyulás legfontosabb tényezője.

2008. szeptember 29., hétfő

Jézust elutasítják saját városában - Lk 4, 16 - 30

16 Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. 17 Odadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra helyre talált, ahol ez van írva:

18Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, 19 és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6)

20 Azután összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. 21 Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” 22 Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kegyelem igéin, amelyek az ajkáról fakadtak. Aztán így szóltak: „Nem József fia ez?” 23 Ő ezt felelte nekik: „Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: 'Orvos gyógyítsd meg önmagad! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, hazádban.'” 24 Majd Így folytatta:„Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. 25 Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; 26 mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz (1Kir 18, 8-16). 27 És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” (2Kir 5,1-27).
28 Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. 29 Fölkeltek, kihurcolták Őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák. 30 Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott. (Lk 4, 16 - 30)


Ez volt a szentmise olvasmánya. A pap kegyes hangnemre váltott: a természetesnél mindig kicsit magasabb, meglágyított és visszafogott hang, behúzott vállak és földre szegezett tekintett. Rövid prédikációt tartott.

A történet első részét, amelyben a názáretiek „Nem József fia ez?” felkiáltással visszautasítják a Megváltójukat, amikor Ő kinyilatkoztatja magát nekik, a következő szavakkal foglalta össze – szó szerint idézem –: Talán kissé elutasítóak voltak. A második részt, amelyben az Üdvözítőjüket meg akarják lincselni pedig úgy: Nem hallgatták szívesen.

Isten megalázását és meglincselését a társasági élet udvariassági szabálya apró megszegéseként interpretálni – ehhez vagy totálisan cinikusnak kell lenni, vagy az kell, hogy az ember bizonyos pontokon alapszinten adja fel a valóságot.


A valóság feladása a katolikusoknak azt az – attól tartok – többségét juttatja eszembe, akik hősként ünneplik és szobrokat állítanak azoknak a főpapoknak, akik Magyarországon az Egyházat a kommunista titkosrendőrség kezére adták.

Természetesen senki nem állíthatja magáról, hogy hozzájuk hasonló esetben kitartana és senkin sem lehet számon kérni, hogy ő megtört.

Ezzel együtt a hitet megtagadni és az Egyházat minden idők egyik legördögibb hatalmának átadni bűn.

Az Ősegyház gyakorlata mind a két oldalt egyértelműen megmutatta. Mindenkit visszafogadott, aki a kínzások vagy fenyegetések hatására megtagadta a hitét – ha az illető bűnbánatot tartott.

Az erdélyi Egyház mindvégig megőrizte a belső autonómiáját, hierarchiája Magyarországgal ellentétben soha nem vált a kommunista titkosrendőrség közvetlen eszközévé. Ez annak volt köszönhető, hogy Márton Áron és az ő helyére lépő erdélyi püspökök – gyorsan követték egymást, mert egymás után verték őket agyon – a legbrutálisabb kínzások ellenére sem törtek meg.

Ők tényleg hősök voltak. Senki nem ünnepli őket Magyarországon. Nem véletlenül.

Szobrot állítani azoknak, akik elárulták az Egyházat, és lincselés helyett azt mondani, hogy nem hallgatták szívesen, ugyanannak a lelkületnek a megnyilvánulása.


Ahhoz, hogy egy olyan súlyú dolgot negligálni lehessen, mint egy lincselés, a bűnök bagatellizálása teljesen begyakorolt, szokásszerű tevékenysége kell hogy legyen az embernek. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember a jó és a rossz etikai alapú megkülönböztetését gyakorlatilag feladta.

Ezt csak akkor teheti meg büntetlenül, ha a környezete is ugyanezt teszi. Ellenkező esetben a környezete szankcionálná az erkölcsi normák megszegését.

A bűnök szokásszerű bagatellizálása és az erkölcsi normák feladása olyan csoportokban szokott megtörténni, ahol a csoport tagjai bizonyos bűnök rendszeres elkövetésével súlyosan és tartósan megsértenek alapvető etikai normákat.

Azokat bűnöket bagatellizálják, amelyeket tipikusan elkövetnek és azokat a normákat függesztik fel, amelyeket megsértenek.

Isten személyesen felajánlja a szeretetét, erre meglincselik – ez semmi. Az Egyházat kiszolgáltatni a kommunista hatalomnak – ez meg hősiesség.


A püspökök árulása következtében a kommunista titkosrendőrség közvetlenül, magán az Egyház hierarchiáján keresztül, a legapróbb részletekbe is beleszólva tehette tönkre az Egyházat. A püspöki karban alig akadt valaki, aki nem volt besúgó. Pozícióba szinte csak olyan ember kerülhetett, aki tevékenyen részt vett az Egyház szétzúzásában és az Istenhez hűséges emberek üldözésében.

Nem csak a hierarchia működött együtt a rezsimmel. A hívek nagy része is – a keresztények elnyomása ellenére – lojális volt a kommunista rendszerhez.

Közvetlenül 1989 után részt vettem az első demokratikus parlament képviselői önéletrajzának a feldolgozásában. Az antikommunista pártok képviselői, nem csak a véletlenül bekerült névtelenek, hanem olyan emblematikus figurák is, mint Antal József, lelkesen dicsekedtek a kommunista rendszertől kapott kitüntetéseikkel.

Kicsiben ugyanez. A tízgyerekes katolikus édesanya élete nagy sikerének azt könyveli el, hogy a kerületi újság egy féloldalas cikkben megdicsérte őt, mint a szocialista pedagógus mintapéldányát.

Akik ténylegesen ellenálltak, azokat nem csak a titkosrendőrség üldözte, hanem többnyire maguk a hívek is kiközösítették őket. Katona István életinterjújában elmeséli, hogy miután a 70-es években az utolsó papi per áldozataként, a Regnum Marianumban való közösségszervezésért két évet börtönben volt, visszatérve a környezete úgy fogadta, mint egy köztörvényes bűnözőt.

Ez a magatartás nem szükségszerű következménye az elnyomásnak. Az erdélyi vagy a lengyel Egyházat például sokkal brutálisabban nyomta el kommunista hatalom. A nyolcvanas évek közepén Lengyelországban még előfordulhat, hogy egy papot, Jerzy Popieluskót meggyilkolnak és Erdélyben még a nyolcvanas évek második felében is megtörtént, hogy a templomban, mise közben vertek agyon papot. Ennek ellenére az erdélyi Egyház soha nem mutatott lojalitást a hatalommal, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki büszke legyen az Egyház üldözői által neki adott kitüntetésre.

Milyen kaffkai abszurd, hogy egy csoport, amelyet a hite miatt üldöznek, kiközösíti magából azokat, akik szembeszállnak az üldözőkkel és következetesen ragaszkodnak a hitükhöz, az üldözőihez viszont lojális.


Valóban Kafka világában vagyunk. Magyarországon az Egyház normaadó rétege az ötvenes évektől kezdve – a kultúráját adó polgári és szerzetesi értelmiség felszámolása után – egyre inkább a magára maradt kispolgárság.

Sokféle olyan érték létezik, amely egy-egy társadalmi csoportban a legfőbb értéknek számít. A vagyon, a hírnév, a becsület, a rang (mennyit kárhoztatja ez utóbbiakat Avilai Teréz). A kispolgári világ a hatalom körül forog.

A hatalmat általában valami más érték szokta legitimálni, a vagyon, az erő, a tudás. Kafka világa azonban attól lesz olyan rettenetes és abszurd, hogy a hatalom és az értékek elszakadnak egymástól. A hatalom bizonyos pozíciókhoz kötődik, függetlenül az adott pozíció vagy azt betöltő személy értékétől.

Aki hatalmi pozícióval rendelkezik, annak az akaratát az alatta lévőknek feltétel nélkül végre kell hajtaniuk – függetlenül az akarat és a személyek minőségétől.

Ha az ember a fölötte lévőkhöz így viszonyul, akkor ezzel fenntartja azt a rendszert, amely biztosítja számára, hogy akik őalatta vannak, azok fölött ő gyakoroljon korlátlan hatalmat. Vannak ugyan főnökei, de a feleségének, a gyerekeinek ő a korlátlan ura. Főnökei iránti feltétlen engedelmessége biztosítja a számára a felesége és gyerekei iránta való feltétlen engedelmességét.

Ebben a világban nem a normaszegés a bűn, hanem az engedetlenség.


Ez a rendszer a totalitásával és az értékektől való függetlenségével az elnyomásnak egészen kivételesen magas szintjét hozza létre. Nem csak a nagypolgársággal vagy a nemességgel összehasonítva, hanem ha a parasztsággal – amely közismerten nem a szabadság birodalma – vetjük össze, akkor is lényegesen nagyobb elnyomást találunk.

Ha egy parasztgyerek néhány jól átlátható és világos értékek szerint rendeződő kívánalmat teljesít, az élete többi részében azt csinál, amit akar. A kispolgári világban azonban az apa vagy az anya a gyerek életének bármely részletébe bármilyen mértékben beleszólhat. A paraszti világban meg vannak nevezve értékek, amelyeket követni kell, és ezeket az egész közösség számon kéri. Egy kispolgári családban az apa vagy az anya akarata minden magyarázat nélkül kötelező, és az ő akaratuk semmilyen módon nem kérhető számon.


Ahhoz, hogy egy ilyen rendszerben az egyén ne roppanjon össze pszichológiailag, feltétlenül eliminálni kell a rosszakat és a fensőbbséggel szembeni szükségszerű agressziókat.

A rosszakat vagy már perceptuális szinten hárítják, egyszerűen nem vesznek róla tudomást, vagy ha ez nem lehetséges, akkor megtagadják vagy bagatellizálják. Itt nem számít a valóság. Csak az fontos, hogy sikerüljön a rosszat valamilyen elfogadható formátumúvá tenni. Így teljesen a rendszernek megfelelő működés, ha valaki lincselés helyett „nem hallgatták szívesen”-t mond, sőt gondol. A fensőbbséggel szembeni agresszió eltüntetése pedig egyszerű elfojtással működik. Majd az így felgyülemlett feszültséget az ember az alatta állókkal szembeni semmilyen módon nem korlátozott agresszivitással vezetheti le.

Amikor ezek az emberek jónak akarják mutatni magukat – lásd a pap kegyes hanghordozását –, olyankor mindig alávetettnek és agressziómentesnek tüntetik fel magukat. Azok is. Fölfelé. Lefelé azonban kímélet nélkül gázolnak át az alattuk lévőkön, s a legnyugodtabb lelkiismerettel alázzák meg és tapossák bele őket a sárba.


A hit, Isten, Egyház arra jók, hogy az erőszaknak ezt a bestiális rendszerét leplezzék és szakralizálják. Amikor valaki ezeket elkezdi ténylegesen komolyan venni, azonnali retorzió figyelmezteti arra, hogy súlyos szabálysértést követett el és ha továbbra is ragaszkodik az igazához, rövid úton kiközösítődik.

Érdemes ebből a szempontból megfigyelni, hogy példás katolikus családanyák milyen tűzzel-vassal tudnak harcolni az ellen, hogy gyerekük szerzetes legyen. Vagy hogy egy-egy egyházközség hangadói hogyan teszik szisztematikusan tönkre az alantas igényeiket ki nem szolgáló, hitét komolyan vevő papot.

Akinek nincs elég ereje arra, hogy a kiközösítést kockáztatva az életét valóban magasabb értékeknek rendelje alá, és így kitörjön innét, azt ez a rendszer felszippantja. Az beszorul az erőszaknak való önalávetés és mások megerőszakolásának ördögi körébe, ahol egy idő múlva – mivel elszakadt minden olyan valós értéktől, amely éltetheti az embert – már csak az számít, hogy bármi áron fenntartsa azt világot és ebben azt a pozícióját, amely őt a semmibe zuhanástól megvédi.

Bármi áron. Sem a valóságnak akár a pszichózis határát súroló megtagadása, sem semmi egyéb nem túl nagy ár.


Ezt a rendszert nem a kommunisták találták ki és nem a kommunisták hozták létre. De nagyon jól jött nekik. Ha sikerül ezt a rendszert dominánssá tenni az Egyházban, akkor nyert ügyük van. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy ez sikerüljön. És úgy látom, elég jól sikerült. Egyébként nem csak az Egyházban. Kádár János egész rezsimét a felfelé nyalunk, lefelé taposunk szisztéma jellemezte.

A kommunista hatalom elmúlt. Ez a rendszer maradt. Sőt az ország két táborra való szétesése még újabb munícióval is felszerelte.

Ekkor persze nem kell szembenézni a múlttal. Elég elővenni az egyénileg és közösségileg is évtizedek óta nap nap után begyakorolt és szakralizált elhárítási technikákat. Akkor az a közönség, amelyik nem háborodik fel azon, amikor Jézus meglincseléséről semmiségként beszél nekik a pap, nyugodtan mondhatja, hogy Mindszenty, Grősz József és a többiek - akik a kommunista titkosrendőrség kezére adták az Egyházat - mind talpig igaz magyar férfiak voltak, semmiben nem voltak hibásak, nem felelősek semmiért, mindenről a kommunisták tehetnek, a mieink velük dacoló hősök voltak. Mi is mind talpig igaz magyar férfiak vagyunk, mi sem tehetünk semmiről, mi sem felelünk semmiért, mi is hősök vagyunk. S egymás után emelik a szobrokat a hősöknek.

Nem tudom anno a zsidók hogyan voltak a szoborállítgatással, de kétségtelen, hogy – a prédikáció szavait idézzem – sokan közülük nem szívesen hallgatták a Messiást. Názáretben Jézus még átment közöttük. Nem sokkal később Jeruzsálemben már a kezükre adta magát. Sokan közülük még megérték, hogy a Római Birodalom hadserege porig rombolja azt a várost.

Isten legyen irgalmas hozzánk.

2007. április 12., csütörtök

Ahogy a Jóisten akarja...

Távolba néző tekintettel, halk, elvékonyodó hangon, egy lélegzettel; vagy sokatmondóan a másikra tekintve, megemelt hangon:

Ahogy a Jóisten akarja ...

Létezik még töbféle is, de ez a kettő a leggyakoribb koreográfia.

Mind azt kívánja kifejezni, hogy az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva a hatalmas Istennek és ebben a helyzetben mi mást tehetne, mint hogy belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Szinte tökéletesen biztosra lehet venni, hogy ezeknek az embereknek ilyenkor eszük ágában sincs elfogadni Isten akaratát.

A hangnem dramatizálása arra utal, hogy az illetőt a belenyugvás helyett a méltatlankodás és a visszafojtott düh érzései töltik el.

De még ha sikerülne is a belenyugvás érzéseit előállítani, a megváltoztathatlanba való beletörődés éppen az ellenkező irányban van, mint az az út, amelyen el kell indulni ahhoz, hogy az ember eljusson Isten akaratának elfogadásához.

2007. április 5., csütörtök

Legyen meg az én akaratom

Sok keresztény azt hiszi, hogy ez a kérő ima lényege. Azt gondolják, hogy amikor Istent úgy próbálják meg használni, mint egy eszközt saját akaratuk megvalósítására.

Annak a próbálkozásnak, hogy Istent az akaratunk megvalósítása eszközeként használjuk, természetesen semmi köze sincs a kérő imához.

Viszont amikor valaki ezt tekinti imának, ez gyakran annak a mutatója, hogy a kereszténység keretei között valójában mélyen pogány módon él.

Ezek az emberek általában csupa elfogadott és jó dolgokra törekednek. Szép családi életre, tisztes megélhetésre, megérdemelt megbecsülésre, szolid gyarapodásra, az egészség megőrzésére vagy visszaszerzésére, meleg érzésekre, szerető társra.

Ezek így önmagukban mind rendben is lennének. Egyikkel sincs semmi baj.

A baj az, hogy az ember életében ezek kerülnek Isten helyére.

Ekkor már nem Isten szeretete a mindenek felett való cél és ezek az ideiglenes javak pedig a szeretetben való növekedés eszközei, hanem, ezek az ideiglenes javak lesznek céllá. S Isten és a vallás pedig pusztán az ezekben a javakban való növekedés eszközeivé válnak.

Azokat a vallásos gyakorlatokat, amelyekről úgy érzi, hogy segítik a céljaiban - vagyis megerősítik a biztonságérzetét, az önértékelését, szentimentális érzelmeket keltenek benne, stb. - az ember buzgón gyakorolja. Szépen eljár vasárnap misére, elmond bizonyos imákat, virágot visz Máriának, misét kér a nagypapáért.

Minden jól működik és az ember általában nagyon meg van elégedve a saját kereszténységével.

A vallás azonban csak addig kell, amíg az embert ellátja "ez az én kis világom úgy a legjobb ahogy van" érzésével. Abban a pillanatban, amikor a vallás megkérdőjelezné az ember önzését, fel szokott ébredni benne a kritikai szellem: "Azért bigottak már ne legyünk!"

Azok semmiképpen.

Ezért ha a krónikusan beteg gyereke bajára a new age igér megoldást, akkor minden további nélkül felhasználja azt. Hiszen a gyerek egészségénél, de fõleg a saját kényelménél semmi fontosabb dolog nincs a világon.

Ha kicsit kellemetlen megkérni az orvost, hogy a halálán lévő apjához soron kívül engedje be a papot, akkor inkább azt mondja a papnak, hogy hát nem lehet tudni mikor lehet hozzá bejutni, menjen el nyugodtan. S az apja annak ellenére, hogy ott volt a pap, szentségek nélkül hal meg.

Noha egyértelműen azt érzi, hogy szerzetesként nagyobb belső szabadságban élne és közelebb lenne Istenhez, nem megy el annak, mert ő családot és gyereket akar, hiszen az neki is jár mint a többinek.

Ebben a rendszerben - amelyben minden arról szól, hogy legyen meg az én akaratom - aztán természetesen Istennek sem jut más szerep, minthogy mindig teljesítse az ember akaratát.

2007. március 30., péntek

A biztos módszer

Vannak keresztények, akik kérő imáikban mindig különösen nagyszabásúak.

Azért, hogy meg tudjanak bocsátani a kollégájuknak, aki tegnap megbántotta őket; hogy a faluban legyen tisztességes víztisztító; hogy a gyerekük élete ne csak a karrier körül forogjon; hogy az anyósuk lábfájása enyhüljön; hogy mindkettőjük szempontjait figyelembe véve, keserűség és harag nélkül meg tudják beszélni a férjükkel, ki használhatja holnap a kocsit; hogy a plébánosuk mélyebben átélje a hivatását - ilyenekért soha nem imádkoznak.

Ha imádkoznak, akkor alább nem adják: mindig a békéért, a szeretért, a természetért, az ifjúságért, a szenvedőkért és betegekért, a családok egységéért, minden életért, a hivatások Istennek tetsző teljesítéséért - és mindezt megkoronázandó - hálából teszik.

Ez egy rendkívül hasznos imamód.

Ha az ember valami személyes és konkrét dolgot kér, akkor szembesíti a saját akaratát Isten akaratával. Ezzel azt kockáztatja, hogy Isten akarata nem egyezik meg az övével és ezért a sajátját Isten akaratához kell igazítsa.

A szent általánosságok azonban biztosan és jótékonyan megóvnak ettől a kellemetlenségtől.

A sok szent dolog felemlegetése - így kerül a kérő ima körébe a hála is - biztosítja a szentség légkörének érzetét. S ha még a kérést olyan kifejezésekkel is meg tudja az ember tűzdelni, hogy "a Jóisten áldását kérjük", vagy hogy "a Szűzanya oltalma alá helyezzük", vagy hogy "Isten irgalmába ajánljuk", akkor már a szentséggel annyira átjárva érzi magát, hogy a szentülés terén egyéb teendője nem is lehet.

Ha időről- időre szent ábrázatot öltve, szent hangsúllyal - soha nem ezek nélkül -, lehetőleg minél több hasonló szent társaságában, minél több gyertyával és arannyal körülvéve elvégez egy ilyen rítust, akkor a továbbiakban az életszentség boldog tudatában nyugodtan élhet olyan önző, mindenkin átgázoló és földhözragadt módon, hogy azzal a legvérmesebb pogányok életét is messze alulmúlja.

2007. január 14., vasárnap

...hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz... (Mt 23,27)

Az emberek többségének sem elég bátorsága, sem elég tehetsége nincs ahhoz, hogy útonálló legyen. Az azonban, hogy valaki gyáva és tehetségtelen, még nem jelenti azt, hogy jobb mint egy útonálló.

Karl Rahner írta, hogy nagyon könnyen el lehet kárhozni úgy, hogy az ember közben mindenben megfelel a jó polgári élet normáinak.

A mindennapi élet kicsi választásainak többsége ugyanis kívül esik a polgári és a vallási élet tételes szabályozási körén. Azonban az életnek ez – az ember életének nagy részét kitevő – része mégsem szabályozatlan. Ezekben a kicsi döntéseiben az embernek minden alkalommal a szeretet és a szeretetlenség között kell választania.

A tételes szabályokat szeretet nélkül is be lehet tartani. Ezekben a kis választásokban azonban az emberek mindig a bennük lévő szeretet tényleges mértéke szerint döntenek.

Vannak, akik a világért se szegnék meg a törvényeket, se a polgáriakat, se a vallásiakat. Minden adót befizetnek és minden vasárnap ott ülnek a templomban.

Mivel azonban a tételes szabályok nem tiltják, a rájuk bízott tárgyakat, dolgokat nyugodtan rongálják, mocskolják, erőszakot követnek el rajtuk. S amikor az emberi kapcsolatok szabályozásában rést találnak, az emberekkel gyakran ugyanezt teszik. Nem vállalnak felelősséget, csak ha a tételes szabályok ezt külön megkövetelik tőlük, egyébként pedig még akkor sem, ha a felelőtlenségükkel másnak kárt vagy szenvedést okoznak.

Az ajándékba kapott pulóvert felmosórongynak használják. Ha úgy találják, túlságosan él a cseresznyefájuk, akkor fel akarják vágatni tűzifának. Beteg kutyájukat rövid úton elaltatják. Egész életében rájuk dolgozó, megöregedvén munkaképtelenné vált rokonukat  öregek otthonába teszik.

A gonoszságnak ez formája, ha valaki elég elvetemülten csinálja, semmiben sem marad el az útonállástól – sőt –, de akár egy egész életen keresztül is gyakorolható a jó polgári élet keretei között.

2006. december 21., csütörtök

Az öreg asszony cseresznyefája

A cseresznyefát még az öreg asszony apja ültette.

Annak az apja, azt mondják, a zsidó bérlő volt. Tény, hogy az anyja lányként szülte. Aztán hamarosan meghalt. Innét küzdötte fel magát a falu első gazdájává. Aztán a kommunisták mindenét elvették. Aztán ő is hamarosan meghalt.

De előbb még teleültette a lánya kertjét fákkal. Azokkal a jó régi fajtákkal.

A cseresznye hatalmas, gyönyörű fa lett. Az apja halála után se nem metszették, se nem permetezték, mégis ellátta a sok gyereket nagyszemű, jóízű cseresznyével. Aztán felnőttek a gyerekek, és aztán az ő gyerekeik is, de a cseresznyefa minden évben rogyásig tele van cseresznyével.

Az öreg asszony nem szereti a cseresznyefát. Mindig nagyon élt az a fa.

Ő – úgy érzi – soha. Már nem is fog. Tavasszal halt meg a férje, s neki sincs már sok hátra.

Az a fa meg még mindig nagyon él.

Ő úgy mondja, nagyon nő.

S ha egy fa nagyon nő, akkor ki kell vágni. Már meg is beszélte a szomszéddal, hogy az kivágja. Jó lesz neki tűzifának a műhelybe.

Nagyon bántotta a fiát ez a dolog. Fájt neki a cseresznyefa, de még jobban az anyja pusztíthatnékja.

Imádkozott, böjtölt, s úgy érezte, el kell menjen az anyjához, s meg kell mondja neki, mit csinál.

 Amikor odaért, a legidősebb bátyja éppen ott volt. Kocsonyát vitt az anyjának. Azt mindig nagyon szerette.

Az öreg asszony hozta szóba a fát, hogy mi legyen vele. Kimentek megnézni.

A legidősebb fiú megállt a fa előtt, teljesen elérzékenyült és azt mondta: Ez volt az első fa a kertben. Éppen negyvenöt éve, hogy nagyapával elültettük...

A fa maradt.

Ha az öreg asszony kinéz a fára, talán újra eszébe jut az a negyvenöt évvel ezelőtti nap. Aztán talán más napok is. Talán még kioldódik a szívéből a keserűség. Talán még meg tudja ragadni annak a kezét, aki mindvégig annyira szerette őt.