A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhárítómechanizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhárítómechanizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. január 23., kedd

elmevakitás - technikák arra, hogyan ne lássuk a rosszat

 

Ha egy gyereknek olyan rosszakat kéne látni a hozzá közel álló személyek gondolkodásában, érzéseiben, amelyek elviselhetetlenek a számára (pl: anyám gyűlöli az apámat és engem) akkor nem egyszerűen nem tanulja meg kitalálni mások érzéseit-gondolatait (mentalizáció), hanem azt tanulja meg, hogy ezt ne tegye (elmevakság).

Ennek egyik fontos technikája, amikor a sztorizás helyettesiti az értelmezést.

Úgy értünk meg másokat, hogy a megnézzük a viselkedésüket és utána végiggondoljuk, hogy mi lehet az a belső rendszer, amiben ez egy értelmes, célszerű viselkedés. A legfontosabb kérdés, hogy mire törekszik, milyen céljai, motivációi vannak az adott embernek, és ezek elérése érdekében milyen eszközöket használ. Minél pontosabb hipotézisünk van erről a belső rendszerről, annál pontosabban meg tudjuk becsülni, hogy egy adott ember egy adott helyzetben mit fog cselekedni.

Amikor valaki sztorizással helyettesiti az értelmezést, azért, hogy ne kelljen látni a másik belső világát, ezt a lépést nem teszi meg. Elmondja a történetet és soha nem gondol bele, hogy milyen belső rendszerből következhet ez a viselkedés, hanem ehelyett újra és újra elmondja, hogy mi történt. Amikor rákérdezünk, hogy mégis mi lehet az adott viselkedés mögött, vagy teljesen általános válaszokat kapunk, amik nem visznek közelebb az adott viselkedés megértéséhez (ezek alapján nem fogjuk tudni jobban megbecsülni legközelebb, hogy mit fog a másik csinálni) vagy újra a történetet mondják el nekünk. Ilyen módon ezek a történetek darabonként rögzülnek és soha nem állnak össze egy egységes képpé a másik emberről.

Ennek kétségtelenül megvan az a haszna, hogy az ember megmenekül attól, hogy látnia kelljen a sok rosszat másokban. Az az ára azonban ennek a hamis biztonságérzetnek, hogy az ember nem látván a rosszakat, ki lesz ezeknek szolgáltatva. 

Az elkerülés ez esetben is destruktiv coping.  A jó megoldás, mint mindig, most is a felnőtt működésmód: beleállunk, szembenézünk a problémával és megpróbáljuk konstruktivan megoldani. Amire gyerekként képtelenek voltunk, azt felnőttként már meg tudjuk tenni.

2021. november 22., hétfő

Néhány technika, amelyekkel könnyen megkerülhetjük a jó és a rossz megkülönböztetését

Boldogult apósom, amikor valami olyan ételről kérdezték, ami nem ízlett neki, mindig azt válaszolta, hogy háááát, érdekes.


Újra és újra az hallom a páciensekkel való beszélgetések során, hogy X  "furcsa". Aha. És az mit jelent? Ilyenkor egy hosszú listája szokott következni a legkülönfélébb, adott esetben súlyos, rosszaknak, amiket X elkövetett.  

Amikor valaki azt mondja, hogy furcsa, nem kell szembesülnie ezekkel a rosszakkal, elkerülheti mindazt a félelem- és  fenyegetettség-érzést, amit ez jelentene.

Nagyon fontos, hogy ezek a félelem- és fenyegetettség-érzések sokkal erősebbek, mint a helyzet jelenlegi valós veszélye. Olyan gyerekkori helyzetekből származnak, amikor valakit úgy értek a szülei részéről tartósan bántalmazások,  semmi esélye nem volt arra, hogy megvédje magát. 

A túlélés egyik lehetséges módja ilyenkor, hogy a gyerek letagadja a rosszat, amit tesznek vele, hogy meg tudja őrizni a pszichológiai szempontból életbevágó kötődését azokhoz, akik bántalmazzák.

Az erre kialakított technikák megmaradnak felnőtt korunkra is. S mivel így nem nevezzük meg a minket ért rosszakat,  nem tudjuk azokat kezelni és nem  tudjuk megvédeni magunkat, noha felnőttként már objektive képesek lennék erre. Nézzünk meg néhány példát.

Az egész családot terrorizáló, kínzó, alázó, bántó szülők esetén gyakran keresnek az áldozatok valami kicsi jót és abba kapaszkodva hozzák létre a "de mégis jó ember volt" imidzsét. Valami kis jóval legitimálják a nagy rosszat. 

Gyakran ezt az áldozatok nem egyedül csinálják, hanem az egész család összejátszik ebben: "Benő bácsi ugyan vérbíró volt, de szerette a virágokat. És ugye aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hát milyen egy áldott jó ember is volt ez a mi Benő bácsink!" 

Másik technika az, hogy az ember egy kicsi rosszat egy jelentős rosszal egy súlyúként kezel és ráadásul a kicsi rosszal legitimálja a nagy rosszat: "én is adtam neki tízet a kalappal, meg ő is nekem hármat a lőccsel". Egy fiatalembert mesélte nekem, hogy milyen gátlástalanul és szemét módon zsákmányolja őket ki a végtelenségig a főnöke úgyhogy még közben extra folyamatosan alázza is őket. De, mondta, ő ez ellen nem szólhat semmit, mert ő is szokott néha munkaidőben pár percet az interneten szörfölni. 

Nagyon sokszor emögött az az otthoni rendszer van, miszerint az embernek nem jár alapból a tisztességes bánásmód, hanem azt mindenféle extra teljesítményekkel kell kiérdemelnie - az érdemeket osztogató házi tirannusok többnyire kiszámíthatatlan aktuális tetszése szerint.

Ehhez nagyon hasonló technika, amikor valaki különféle valós saját, általában kis rosszai miatt megkérdőjelezi, saját ítélete jogosságát, hogy ő megítélheti-e egyáltalán mások viselkedését. Tényleg van a gyűlöletnek egy olyan szintje, amikor  valaki már képtelen reálisan megítélni másokat. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy mindaddig, amíg valaki nem tökéletes, addig nem állapíthatja meg másokról, hogy ez és ez nem volt rendben. Azok a családok ahonnét azok az emberek jönnek, akik ezt a technikát használják, úgy működnek, hogy csak azoknak van joguk kritizálni, akik fölül vannak. Akik alul vannak - ezek többnyire a gyerekek, de bárki lehet - azoktól ez a jog meg van vonva, azon az alapon, hogy nekik is vannak hibáik. Igy az alul lévőknek nincs joguk nevén nevezni az ellenük elkövetett, gyakran nagyon súlyos szeretetlenségeket. Másfelől ez biztosítja a felül lévőknek azt a pozíciót, hogy ők tökéletesek - ugye, különben hogyan kritizálhatnának. S hogy a rendszer fennakadás nélkül működjön, a felül lévők rendszeresen megalázzák az alul lévőket, hogy azok pontosan tudják, ők mennyire értéktelen senkik.


Megértés/együttérzés morális ítélet helyett
.  X tett ellenem valami rosszat, bántót, tisztességtelent. Ezt úgy interpretálom, hogy igen, ez nem volt nekem jó, a tett morális megítélése elmarad és azonnal áttérek arra, hogy hát de szegénykének milyen nehézségei vannak. Igy annak ellenére, hogy X rosszat tett, meg tudom őrizni a róla alkotott jó képemet. Az eredete az, hogy amikor egy gyerek végképp nem tudja letagadni a bántalmazását, akkor elkezdi mentegetni a bántalmazóit, hogy meg tudja velük őrizni a kötődését. 

A mentegetés másik formája a racionalizálás. Kitalálunk valami magyarázatot arra, hogy az a rossz, amit X csinált, valójában miért is jó, miért is van rendben. "Az rendben van, hogy ahhoz, hogy találkozhassunk, mindig nekem kellett időt és pénzt áldoznom arra, hogy meglátogassam X-et, hiszen ahol ő lakik, az annyival jobb, mint ahol én lakom." 

Morális ítélet helyett ottmaradni az érzésnél. Azt megfogalmazom, hogy én dühös voltam, de azt gondosan elkerülöm, hogy a másik által elkövetett milyen rossz váltotta ki a dühömet. Igy automatikusan meg tudom őrizni egy olyan ember jó képét, aki valami rosszat tett ellenem. Természetesen lehet valakiről jó véleményem, annak ellenére, hogy valami rosszat tett ellenem. De ez egy alapos elemzés végeredménye kell legyen és ez esetben ki van mondva, hogy  X ilyen és ilyen rosszat tett. Itt pont ez nem történik meg. Sőt gyakran az ellenkezője: a bántalmazottak ahelyett, hogy megállapítanák, milyen rosszra reagáltak negatív érzelmekkel, átmennek önszidalmazásba, hogy ők milyen rossz emberek, hogy ilyen negatív érzelmeik vannak. Az az eredete, hogy egy bántalmazott gyereknek sokkal könnyebb elviselni azt a gondolatot, hogy ő rossz, mint azt, hogy akiktől egzisztenciálisan függ és akiknek őt szeretniük kéne, azok őt szeretetlenül bántják.


Elveszni a kis részletekben
.  Ahogy mondani szokás, nem látjuk a fától az erdőt. Gyakran van, hogy amikor azt kéne valaki elmesélje nekem, hogy milyen rosszat tett X ellene, akkor jelentéktelen részletek végeérhetetlen sorát kell meghallgassam és ha én nem kérdeznék nagyon célzatosan arra, hogy ok-ok, de mit is tett X ellened, akkor soha nem jutnánk el ide. A részletekről szépen át lehet evezni más témákra és így az a pont teljesen kimarad, hogy mi is az a rossz, amit X elkövetett. Ennek is, mint a többinek, az a lényege, hogy a bántalmazott meg tudja őrizni a bántalmazóval szembeni kötődését. 

Egyik témáról a másikra való ugrálás. Amint a téma közelítene ahhoz, hogy mi fáj és milyen bántás is váltotta ki ezt a fájdalmat, azonnal egy másik témára ugrunk. Ezzel nyilván ugyanaz a baj, mint az összes előzővel:

Ha nem nevezzük meg a rosszat, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk megvédeni magunkat, olyan emberekhez kötődünk, akik bántanak minket.

 

 


 


 



 



 

2020. február 23., vasárnap

kell hogy fájjon

Ha nincs az ember életében szerelem, az kell hogy fájjon.

Szerelemre gondolok, nem lila ködben való rohangászásra, hanem arra a legmélyebb kapcsolatra, ami két ember között lehetséges.

Ha ez nincs, akkor az egyik legfontosabb  hiányzik az életünkből.

Sok mindent szerethet az ember. Szeretheti a barátját, a hobbiját, a természetet, a csapatát, a családját az online barátját, a rajongóként a kedvenceit, a háziállatait, a hallottait, a könyveit, önmagát... 

Kell is hogy az ember ezeket a szereteteket állandóan gyakorolja. S ha ezt tesszük, akkor életünk, mint Sztanyiszlavszkij színészeinek a játéka, tényleg egyre egyszerűbb, könnyedebb, emelkedettebb és örömtelibb lesz.

Mindez azonban nem arra való, hogy lefedjük vele egy beteljesült szerelem hiányát. Ha ezt a fájdalmat blokkoljuk, akkor az élet áramlását blokkoljuk magunkban.

Ezek abban kell hogy segítsenek minket, hogy az élethez szükségszerűen hozzátartozó fájdalmak és veszteségek közepette se zárkózzunk be, ne váljunk önzővé és gonosszá, hanem meg tudjunk maradni a szeretetben, ezáltal olyan erőssé váljunk, hogy el tudjuk hordozni még az alapvető hiányok fájdalmát is. S ilyen módon elevenek maradva, ha megadatik, ki tudjunk teljesíteni egy szerelmet.






2020. február 8., szombat

lelkiismeret vagy regresszív öndestrukció

"Lelkiismeret furdalásom van: egy nagy szar vagyok; mindent elrontok; nem érek semmit; nem érdemlem meg, hogy szeressenek; megsemmisítő szégyent érzek, szeretnék nem lenni."

Ez nem lelkiismeret furdalás, hanem regresszív öndestrukció.

 REGRESSZÍV ÖNDESTRUKCIÓ: "Egy nagy szar vagyok." 
- Destruktív és általános. 
- Az egész személyt kérdőjelezi meg, nem valamilyen cselekedetet értékel. 
- Szétveri az ember önbecsülését, intenzív szégyen, megalázottság és kivetettség érzéssel jár. 
-  Még görcsösebbé, kudarcosabbá tesz.
- Azonosulás a gyermekkori szülői agresszióval, visszavisz egy patologikus kisgyermeki szintre, ezzel erősen beszűkít



LELKIISMERET: "Ezt nem csináltam jól."
-  Konstruktív és konkrét. 
- Soha nem az egész személyt kérdőjelezi meg, hanem arra mutat rá, hogy ezt és ezt nem csináltam jól. 
- Azt kérdezi, miért történt így és mit kell tennem, hogy legközelebb jobban csináljam. 
- Az elemzés eredményeképpen tényleg jobban is csinálom legközelebb, pozitív változást eredményez a viselkedésemben.
- Az ember belső növekedését, szabadságát segíti elő.


Rettentő fontos, hogy a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól. 

A gyerekek a túlélés érdekében többnyire azonosulnak a szülői elutasítással, legyen az bármilyen igazságtalan vagy szeretetlen. Ezzel megmentik a számukra életbevágó kapcsolatot szülővel. Viszont a szülő agressziója, szeretetlensége belsővé válik. Úgy fogják felnőttként is bántani, elutasítani, megszégyeníteni, megalázni magukat, mint ahogy azt a szüleik tették velük. 

Felnőttként amikor valamilyen hibát elkövetnek, azonnal a regresszív öndestrukció jelenik meg. Az emberek - ezt hivén lelkiismeretnek - teljesen elmerülnek az önpusztító érzésekben és nem teszik fel a tényleges lelkiismeret kérdéseit, hogy mit és miért nem csináltak jól.

Ezek az érzések nagyon erősek és nagyon megsemmisítőek, azért az ember - érthető módon - mindenekelőtt ezektől szeretne megszabadulni. Általában nem tud, s ettől még lejjebb kerül.

A kijutás útja pont az ellenkező irányban van. Az ember nem küzd ezek ellen az érzések ellen, hanem elfogadja, hogy ezek vannak, és  tudván, hogy ezek az érzések nem az itt és most tényleges valóságáról szólnak, hanem a szülei szeretetlenségét mutatják, valójában nem őt, hanem a szüleit minősítik, nem fogadja el ezeket az érzéseket, mint az itt és most valósága reális értékelését.

Ettől még az érzések rendkívül megterhelőek maradnak, de mégis lesz az embernek annyi szabadsága, hogy el tud kezdeni gondolkozni a helyzet reális értékelésén.Vissza tud kapaszkodni egy felnőtt működésmódba, ahonnét már látszik, hogy ő nem úgy rossz, ahogy van, hanem aktuálisan valamit nem csinált jól.

Természetesen az igazi megoldás nem egy pillanatnyi technika, hanem egy hosszú úton kell végigmenni, amely során az ember megtanulja visszautasítani a szülei szeretetlenségét és megtanul szeretettel bánni magával - minden körülmények között.

2018. december 9., vasárnap

Hogyan hozzuk létre magunkban azt az érzést, hogy a bántalmazó kapcsolatunk nem is olyan rossz

Néhány bombabiztos alaptechnika:

1. MINDEN RENDBEN - Minden úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. 
A rosszaknak nincsen következménye. Akármilyen beszólás, lenyomás, bántás után úgy folytatom, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne.

2. MAGAMAT HIBÁZTATOM - Saját magam hibáztatom a bántásokért.
Ha én kedvesebb, figyelmesebb, okosabb, ésatöbbibb lettem volna, akkor el lehetett volna kerülni a bántást. 

3. ALÁRENDELEM MAGAM - Folyamatosan - adott esetben nem csak a saját igényeimet, hanem az alapvető értékeimet is feladva - alárendelem magam a másiknak. Mindig akkor úgy és az történik, amit a másik akar.

4. A ROSSZ TAGADÁSA - Nem látom meg, természetesnek, normálisan látom a rosszakat. 
Természetesnek tekintem, hogy én sokszor annyi terhet viszek, mint a másik, hogy a kapcsolatban neki igényei vannak, nekem meg kötelességeim, hogy nem osztja meg velem a pénzét, az idejét, a barátait, viszont teljes mértékben rendelkezni akar az én időmmel, pénzemmel és kapcsolataimmal,, hogy az én szempontjaim  nem számítanak, rám nem kell tekintettel lenni. 

5. BAGATELLIZÁLÁS - Bagatellizálom a rosszakat.
A szerecsenmosdatás világbajnoka vagyok, bármilyen rosszat is tesz a másik, nekem mindig van valami jó magyarázatom, hogy az miért is nem olyan komoly, miért is érthető és elfogadható.  

Az a szörnyű, hogy ezek tényleg bombabiztos technikák. A segítségükkel évekig benne lehet maradni egy bántalmazó kapcsolatban, tönkretéve magunkat és a gyerekeinket. (Merthogy a bántalmazó nem lehet jó apa/anya, a bántalmazó kapcsolat a gyereket is tönkreteszi.) 

Ha az ember megtanulja felismerni ezeket a technikákat, ezzel megtette az első lépést ahhoz, hogy ne működjön együtt a rosszal.

Ehhez felírja a technikák számát és rövid nevét egy kis papírra, amit mindig magánál tart. Ezután megpróbálja észrevenni, amikor valamelyiket csinálja. Ilyenkor csak annyit mond magában, hogy 1. MINDEN RENDBEN vagy 4. A ROSSZ TAGADÁS, stb.  Nagyon hatékony, ha valaki egy kis statisztikát tud vezetni erről. Egyszerűen naponta naplózza csak a számokat: hétfő: 1,1,3,5,2..., kedd:, stb.

Ezzel anélkül, hogy konfrontálódna, egy belső távolságtartásra tesz szert, visszaszerzi a valóságérzékelését. Elég megdöbbentő tapasztalat szokott lenni a terápia során, hogy az ember milyen aktívan alkalmazza ezeket a technikákat - s ezzel milyen hatalmas támogatást ad a másiknak a bántalmazáshoz. 

Ennek segítségével sokan megteszik a második lépést és meghozzák azt a döntést, hogy nem működnek tovább együtt saját maguk és a gyerekeik tönkretételével.



2017. március 29., szerda

azért bántalak mert rossz vagy



A gyerek születésével nem születik meg automatikusan az iránta való anyai szeretet. Sőt, ez  sok esetben egyáltalán nem jön létre. Egy boldogtalan kapcsolatban, örömtelenül fogant, nem kívánt gyerek teher. Nehéz kihordani, nehéz megszülni, az első évben az ember a túlélésért küzd. Közben ott van valaki, aki megállás nélkül figyelmet, gondoskodást, odafordulást, szeretetet akar, akkor is ha az ember teljesen képtelennek tartja magát erre, mert ő maga soha nem kapott elég szeretetet és az élet aktuálisan nagyon nehéz, végletekig kifacsartnak, egyedül hagyottnak, szomorúnak és kétségbeesettnek érzi magát. 

A gyerek folyamatos igénye egy olyan odafordulás, figyelem és melegség iránt, amit az anya nem tud adni, állandó súlyos frusztráció. Ha valaki itt nem tudja kimondani, hogy a gyerek igénye jogos és nekem ezeket adnom kéne, de nem tudom vagy nem eléggé tudom, akkor az ember szükségszerűen a gyereket látja letehetetlen, soha meg nem szűnő súlyos tehernek.  

S akkor egy nőnek döntenie kell, hogy fölülemelkedik mindezen és a nyomorult férgecske javát folyamatosan a saját pillanatnyi jóléte fölé helyezi-e vagy sem. Akik nem emelkednek fölül, azok meggyűlölik a gyereküket és az állandó frusztráció állandósítja és megszilárdítja ezt a gyűlöletet. 


Ezzel azonban a legtöbb nő nem néz szembe, hanem úgy  tesz, mintha szeretné a gyerekét. Különféle okok miatt sok családban a család többi tagja is együttműködik ezzel a hazugsággal. A gyűlölet ettől azonban nem lesz kisebb, hanem csak alattomban működik.    

Ilyenkor a gyerek mindig túl hangos, túl zajos, túl rendetlen, túl fegyelmezetlen, túl követelőző, túl önző, egyszóval rossz. Ezek az anyák állandóan ostorozzák a gyereküket a rosszassága miatt, s ezt teljesen őszintén teszik, hiszen a gyerek létezése számukra tényleg folyamatosan és súlyosan rossz. 

Ha valakinek egy folyamatosan és súlyosan rossznak érzett lényről kell megállás nélkül gondoskodnia, akkor a legkisebb erőfeszítés is túl soknak tűnik. Akkor, az hogy a gyerek ételt és vasalt ruhát kap, az nem az abszolut minimumnak, hanem valami hatalmas  ki nem érdemelt extrabónusznak, a legcsekélyebb szülői tevékenység is óriási áldozathozatalnak  tűnik az anya számára. 

A rosszaságához hasonlóan  állandóan a gyerek szemére hányják, hogy mekkora teher, hogy mennyire nem érdemli meg mindazt a hatalmas áldozatot, amit az anyja hoz érte. A gyerek állandóan azt hallja, hogy ő rossz és érdemtelen a szeretetre, az anyja viszont jó, mert hatalmas áldozatokat hoz érte. Ezeknek az anyáknak az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "te rossz vagy, nem érdemelsz tisztességes bánásmódot, neked nem jár semmi”.

Ezek az anyák a feje tetejére állítják a valóságot. Ezt a folyamatos bántalmazást - ami többnyire nem fizikai, hanem a verbális bántalmazás, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása -  szeretetnek állítják be, az áldozat a bűnös, a bántalmazó a gyerek rosszaságának az áldozata.  A gyerek legcsekélyebb tiltakozását a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot,  ilyen családban felnővén az ember rossznak, értéktelennek érzi magát, akinek nem jár semmi, akit jogos állandóan szidalmazni és semmibe venni. Gyakran választ hideg, kemény, szeretetlen, bántalmazó partnereket, mert nem lát át a szeretetlenségen és a bántalmazást magától értetődőnek tekinti.  A bántás természetesen tovább rombolja őket, amitől még gyengébbnek, rosszabbnak és még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől még jobban bánthatóak és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem. Hogy a tisztességes bánásmódot nem kell kiérdemelni, az mindenkinek alanyi jogon jár. 

Ez egy kívülállónak talán nyilvánvaló. Mivel azonban ezekben a családokban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek, s aki ezt nem fogadja el, azt az anya vagy később az anya mintájára választott partner teljes érzelmi elutasítással fenyegeti, az ilyen családban felnőtt embereknek többnyire hosszabb terápiás folyamatra van szükségük ahhoz, hogy ki tudják ezt mondani és szembe tudjanak nézni az érzelmi fenyegetéssel. 

Amikor azonban a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget, ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a ezt nevezi szeretetnek, erre a "szeretetre" nekik nincs szükségük,  akkor már tovább nem zsarolhatóak, akkor már gond nélkül meg tudják húzni a határokat, s az anyja vagy partner zsarolásra épülő hatalma egyszerűen összeomlik. 


2015. december 27., vasárnap

Szeret vagy használ?


János foggal-körömmel ragaszkodik Mártához. Zokogva könyörög neki, hogy soha ne hagyja el. Megesküdteti, hogy mindig együtt lesznek. Mert ő nagyon szereti és tönkremegy Márta nélkül.

Nagyon szereti vagy nagyon fontos neki, hogy használhassa?

Ha nagyon szereti, akkor nagyon fontos neki Márta jóléte és ezért sok mindent megtesz - akkor is, ha adott esetben ez nehezére esik, meg kell erőltetnie magát. És ezt abszolút magától értetődőnek tartja, nem vár ezért hálát. Észreveszi, ha Márta fáradt, kimerült, beteg, ilyenkor leveszi róla a terheket és gondoskodik róla.  Fontos számára Márta fejlődése, kiteljesedése, figyel erre és támogatja ebben. Érdeklődik iránta, örül a sikereinek, az örömeinek. Mellette áll, támogatja kudarc esetén vagy ha mások bántják. Minden ügyükben tekintettel van Márta szempontjaira is. Komolyan veszi a véleményét, a nézeteit, mindig tisztelettel van iránta.

Ha használni akarja, akkor az a nagyon fontos, hogy a saját kényelme és élvezetei érdekében mindent megkapjon Mártától.   Mindig az ő rendelkezésére kell állnia és  ki kell őt szolgálnia, ha Márta fáradt, kimerült vagy beteg, akkor is - ezeket egyszerűen nem veszi észre vagy nyavalygásnak, hisztinek minősíti. Ha esetleg nem kapja meg, amit akar, akkor duzzog, jeleneteket rendez, vádaskodik.

Márta fejlődése, kiteljesedése valahogy soha nem téma, és ha esetleg mégis előkerül, többnyire nincs rá se pénz, se idő. Mindig János van a központban,  akit nem különösebben érdekelnek Márta sikerei, örömei. Viszont, ha Mártát kudarc éri vagy mások bántják, többnyire ő is ellene fordul.

Minden János szempontjai szerint rendeződik, ha neki szórakozhatnékja van, nem számít, hogy Mártának még dolgoznia kellene vagy fáradt, magától értetődik, hogy ő is lelkesen részt kell vegyen benne.  Ha Jánosnak nincs kedve kimozdulni, akkor Márta is üljön szépen otthon.

Magától értetődik, hogy mindenben János véleménye, nézetei a helyesek, olyannyira, hogy János akár Márta legalapvetőbb értékein is keresztülgyalogol, ha azok éppen nem  az ő kényelmét szolgálják. Ez esetben  mindig Márta a hülye, az elmebeteg, a bigott, a nem normális, és ismét a hisztis és túlérzékeny. Amikor Jánosnak valami nem tetszik, olyankor a legcsekélyebb respektus sem jár Mártának.

Ez esetben az, hogy János nagyon ragaszkodik  Mártához, nem azt jelenti, hogy szereti, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a szeretetlenségéhez ragaszkodik.

Ahhoz, hogy János ilyen érzéketlen legyen Márta iránt, valamikor a szeretet helyett a szeretetpótlékokat kellett választania. Igazából kevés jelentősége van annak, hogy ez egy tudatos döntés volt vagy önmaga előtt is elmaszkolva kis lépésekben jutott el ide. A lényeg, hogy nem akar kapcsolódni, nem akarja magát kiszolgáltatni, nem akarja a szeretet bonyolult és törékeny örömeit.

Ő a vashídon megy. Intimitás helyett szex, együttműködés helyett uralni a másikat, bizalom helyett biztosítékok: pénz, hatalom, presztizs. Nyitottság helyett kényelem, öröm helyett önvigasztalás.(Természetesen neki  is lehetnek érzékeny pillanatai, meleg érzései, de a választásaiban ezek alig játszanak szerepet.) S ez egy olyan alapvető döntés, amit felnőtt emberek csak a legritkább esetben szoktak megmásítani.1

János döntésének nem csak egy siralmasan alacsony moralitás az eredménye, hanem egy súlyosan patológiás pszichés működés is, amelyet regressziók és elharító-mechanizmusok uralnak. Mártával való kapcsolata ezt állandósítja. Márta  azáltal, hogy kiszolgálja János destruktív igényeit, jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy János mind morálisan, mind pszichológiai szinten egyre lejjebb süllyedjen. Jánosnak ez azonban tökéletesen megfelel, ő ebben a kapcsolatban pontosan azt kapja, amit akart.

Sokszor Mártának is. Ha ő is feladta a szeretetet, akkor a számára is megvan az az előny, hogy nem kell kapcsolódnia és a szolgálataiért, ő is megkapja, amit akar: pénzt és presztizst.  Ha azonban nem adta fel a szeretetet, akkor szenved, szorong, depressziós, pánikrohamai vannak. Többnyire azonban nem lép ki, mert mélyen úgy hiszi, hogy neki ennél több nem jár és nem juthat. Ez nem igaz. Jár is és jut is.  
........................................................................................... 
1. Természetesen nem úgy van, hogy valaki vagy szeret vagy nem, hanem a teljes szeretet és a teljes szeretetlenség között rengeteg átmenet van. Nagyon kevés olyan ember van, aki az egyik vagy a másik végponton van, többnyire valahol köztes helyen szoktunk lenni. Ahhoz azonban, hogy valaki úgy viselkedjen, mint János, erőteljesen a szeretetlenség irányába kell eltoldva lenni (noha itt sem záródik be mindenki minden ponton egyformán). Ezt a pozícióját egy felnőtt ember nagyon ritkán szokta megváltoztatni. Mindazonáltal - az ember szabad akarata miatt - ez egy olyan dolog, amit nem lehet százszázalékosan kiszámítani. Amikor a terápiában megpróbáljuk megbecsülni, hogy valaki hol van ezen a skálán, mindig nagyon sok oldalról megnézzük ezt és nagyon sokszor megpróbáljuk, hogy nem akar-e a másik mégis a szeretet irányába mozdulni.

2015. október 24., szombat

módszerek, megközelítések: sématerápia - Erikson személyiségfejlődés modellje - elhárítómechanizmusok

A segítő beszélgetések legfontosabb pszichológiai elméleti alapja Erikson személyiségfejlődési modellje. Amit a gyakorlatban csinálok, az leginkább a sématerápiához hasonlít, de pszichoanalitikus alapképzésemnek megfelelően imagináció helyett nagyobb hangsúlyt helyezek a jelenkori problémák élettörténeti - különösen koragyerekkori -  összefüggései,  és az elhárítómechanizmusok feltárására. 

Itt összegyűjtöttem néhány linket, amelyek segítenek a tájékozódásban.














2015. február 16., hétfő

Engedi Isten vagy akarja?

Egy lány szakítani akart a barátjával, mivel az több párhuzamos kapcsolatot is fenntartott egyszerre. Ezután kiderült, hogy babát vár tőle. Azt gondolta, hogy ha Isten megengedte, hogy ez a baba megfoganjon, akkor biztos azt akarja, hogy mégis összeházasodjon ezzel a fiúval. Noha a fiúnak eszébe sem volt megváltozni, összeházasodtak, sőt szentségi házasságot kötöttek. 

Egy másik lány úgy gondolta, hogy Isten küldte neki magánya enyhítésére azt a kétgyerekes elvált férfit, akinek a szeretője lett. Valakit arra indított Isten, hogy váljon el a férjétől, mert az már nem segíti elő az ő spirituális fejlődését. Egy négy gyerekes apa úgy látta, az Isten akarata, hogy a családjától több száz kilométerre vállaljon egy állást, ahol folyamatosan súlyos kísértések érik. Egy másik pedig, ha Isten nem adta meg neki azt a kegyelmet, hogy szeretni tudja a feleségét, akkor nincs ellenére az sem, hogy huszonöt év után lecserélje a  fiatal kolléganőjére, akivel viszont nagyon is megkapta, hogy örömet találjon benne.

Isten megenged egy csomó rosszat. Megengedi, hogy valaki több kapcsolatot tartson fenn párhuzamosan. Megengedi, hogy felelőtlen szexuális életet éljen. Megengedi, hogy a házasság szentségét a család kedvéért eljátssza. Megengedi, hogy valaki szeretetlenül éljen, hogy az önzésével tönkretegyen másokat.

Akarni azonban biztos nem akarja mindezt. Akarni, a jót akarja. A felelősséget, a szeretetet.
Nagyon elősegíti ennek a két dolognak az összecsúsztatását az, ahogy az elmúlt évtizedekben sajnálatosan nagy teret nyert wellness-kereszténység félreértelmezi a szeretet fogalmát: Isten jót akar nekem, azaz, azt akarja, ami  számomra pillanatnyilag a legkellemesebb, legkönnyebb. 

Mindazonáltal, ha összecsúsztatjuk azt, amit enged és azt, amit akar, ezzel a saját felelőtlenségeinket, bűneinket úgy tüntetjük fel, mintha azok az Ő akaratai lennének.  S ez biztos azok közé a dolgok közé tartozik, amit megenged ugyan, de nagyon az akarata ellenére van.

2014. november 9., vasárnap

Negatív érzések - három lehetőség

Három módon viszonyulhatunk a negatív érzéseinkhez. 

1. Megengedjük az érzést és azonosítjuk magunkat vele. A gyerek magára keni az egész reggelit, dühös leszek, utat engedek a haragnak, kiabálok vele, felpofozom. Ebben az esetben is, mint az esetek többségében, ha egyszerűen azonosítom magam a negatív érzésemmel, akkor emiatt indulatból fogok cselekedni és  bántani fogok valakit.

2. Nem engedjük meg az érzést, hanem valamilyen elhárítómechanizmussal eltüntetjük a tudatunkból. Például itt a gyerek esetében ellentétbe fordítással, mikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, megpuszilom és azt mondom,  jaj de szeretlek. Ezzel pillanatnyilag elmenekülünk a negatív érzés elől és abban a pillanatban nem bántunk senkit, de a negatív érzések megmarad bennünk és ugyanolyan módon negatívan fognak hatni, mintha kiadtuk volna, csak még nem is leszünk a dolognak tudatában. Azok az anyák például, akik a gyerekükkel szembeni haragot ilyen módon az ellentétébe fordítják, gyakran az eltüntetett haragjuk eredményeképpen érzelmileg teljesen elérhetetlenné válnak a gyerekük számára.

3. Megengedjük az érzést, de nem azonosítjuk magunkat vele. Érzem az érzést, de nem engedem elszabadulni, hanem elhatárolom magam tőle és konstruktív megoldásokat keresek. 

Itt nagyon fontos, hogy érezni kell az érzést. Ha abban a pillanatban, amikor elkezdene feljönni az érzés, azonnal visszanyomom, az a második csoportba tartozik, az egy egyszerű elfojtás, ami az érzés negatív következményeit nem szünteti meg, hanem csak a működését teszi kontrollálhatatlanná.
Amikor észreveszem, hogy magára kente a reggelit, üvöltés és pofozkodás helyett igyekszem gyorsan megnyugodni. Gyereket-konyhát gyorsan összetakarítom. Gyereknek nyugodtan elmagyarázom, hogy ezt nem szabad csinálni. Végiggondolom, hogyan lehetne úgy megszervezni a helyzetet, hogy ne is tudja csinálni,  legközelebb úgy csinálom. Utána szánok időt arra, hogy belegondoljak, miért lettem olyan rettentő dühös, mit kéne máshogy éreznem, gondolnom, látnom, csinálnom, hogy legközelebb ne billentsen ennyire ki.

Ez az utólagos belegondolás talán túl soknak látszik, mégis ez az a momentum, amivel a negatív érzésben megjelenő rosszat jóvá tudjuk fordítani. Az erős negatív érzések extrém esetektől eltekintve mindig arra utalnak, hogy valami nincs bennem rendben. Ha megkeresem ezt, meg tudom változtatni. Ha nem, újra és újra generálni fogja a negatív érzéseket. 

Ebben a példában lehet, hogy egyszerűen csak azért szaladt el velem a ló, mert túlságosan fáradt vagyok. Lehet, azért is vagyok túlságosan fáradt, mert azt hiszem, hogy mindig mindent tökéletesen kell csinálnom. Valószínűleg azért hiszem ezt, mert nem kaptam feltétlen elfogadást gyerekkoromban, hanem csak akkor kaptam melegséget, ha jól teljesítettem. 

Ha  eljut az ember oda, hogy végső soron mi is okozza a negatív érzést, akkor már jó úton van ahhoz, hogy megszabaduljon tőle, kevésbé legyenek negatív érzései, könnyebb legyen helyben megbirkózni velük.

2014. július 17., csütörtök

Anyámmal összenőve - introjekció 1.

Anna idős édesanyja nagyjából a korának megfelelő állapotban van. Ő azonban olyan intenzíven aggódik érte, mintha mindig éppen élet és halál között lebegne. Egyfolytában rá gondol, naponta többször felhívja, érdeklődik a vérnyomása aktuális állásáról, ha a legkisebb front van,  pánikba kerül, hogy baja lesz.

Beszélgetéseinkből hamar kiderül, hogy Annát az anyja soha nem szerette, mindig elutasította, sőt sok jel utal arra, hogy határozottan gyűlöli. Látványosan nem törődik vele, de ez még mindig a jobbik eset, mert amikor bármilyen lépést tesz a lánya irányában, azzal mindig – sokszor komoly – bajt okoz.

Vajon miért aggódik mégis Anna ennyire az anyjáért? Önzetlen szeretetből? A „rosszat jóval viszonozni” elvén? Hozzá hasonló helyzetben sokan indokolják ilyen nemes okokkal viselkedésüket. A valóság azonban jóval prózaibb.

A pszichoanalitikusok elhárító mechanizmusok néven foglalják össze azokat a technikákat, amelyek segítségével az emberek megpróbálnak kimenekülni az elviselhetetlenül nehéz valóságból. Ezek egyike az introjekció, amellyel Anna is él.

Az édesanyja testi állapotával való állandó foglalkozással, az érte való folyamatos aggódással belsőleg összekapcsolja magát vele, állandóan jelenvalóvá teszi őt a maga számára, s ez azt a megnyugtató érzést alakítja ki benne, hogy az édesanyja mindig vele van. Ezzel érzés-szinten áthidalja azt a szakadékot, amely ténylegesen  van közöttük.

Attól, hogy Anna előállítja magában ezt az érzést, az anyja természetesen egyáltalán nincs vele, változatlanul ugyanúgy elutasítja és bántja, mint gyerekkorában. Az elhárító mechanizmus segítségével azonban Anna ki tudja ezt szorítani a tudatából. Mindazonáltal az elutasítottság  miatti szorongás nem szűnik meg, hanem különféle egyéb tünetekben jelenik meg: az ő esetében általános szorongásban, depresszív állapotokban, pánikrohamokban, közlekedési fóbiában.

Ezekből nem lehet elhatározással, jó szándékkal, pozitív gondolatok erőltetésével kijönni, hanem csak akkor szabadul meg tőlük az ember, ha a terápiában sikerül feltárni a mögöttük lévő, tudattalanba leszorított érzéseket, és megtanulja úgy elfogadni magát, hogy már el tudja viselni még a fontos, közeli személyek elutasítását is.

2013. május 22., szerda

Miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is?

Borival régóta egyetértünk abban, hogy változtatni kéne az életén, ott kéne hagyni a munkahelyét és nem egyszerűen egy másik állást kéne keresnie, hanem végig kéne gondolnia, hogy milyen irányba menjen tovább az élete. 

Ő azonban nem csinál semmit. Miért, kérdeztem nemrég. Hát, várja, hogy Isten megmutassa neki, hogy mit csináljon. Ahogy erről beszélgettünk, kiderült, úgy gondolja, hogy Isten az egész utat meg kell mutassa neki a végeredménnyel együtt. Erre vár. És különben is... hosszan hozza a megdönthetetlen érveket, hogy miért nem lehet az ő helyzetében semmit sem tenni.

Van olyan, hogy ezt Isten tényleg megmutatja a végeredményt és az egész utat, de sokkal gyakoribb - különösen akkor, ha Isten olyan valahová akar elvinni, amit a jelen állapotunkban nem vagyunk képesek felfogni -, hogy lépésenként vezet minket.

Ha nem látjuk, hogy mit kell tenni, az a leghatékonyabb, ha minden józan ésszel elfogadható irányban elindulunk, minden lehetőséget megragadunk. Amit Isten jónak lát, abban majd támogatni fog minket, amilyen irányban nem akarja, hogy menjünk, arra nem tudunk menni.

Ennyire egyszerű. Mégis sokszor nehéz megtenni. A legfontosabb akadályozó tényező az szokott lenni, hogy itt nyilvánvalóan ki kell adjuk a kontrollt a kezünkből és Istenre kell bízzuk magunkat.

Az ez ellen való tiltakozásunk gyakran abban jelenik meg, hogy el sem indulunk, mert az egész utat akarjuk előre látni (mert  kontrollálni akarjuk Őt, nem merjük rábízni magunkat). Vagy minden lépésnél már úgy gondoljuk, hogy na most már megérkeztünk, ez a végleges, innét nem kell tovább menni.

Az Istentől való függés elleni tiltakozás a legtöbbször azonban talán a pszichoanalítikusok által leírt klasszikus elhárítómechaniznus, a racionalizáció formájában próbál elrejtőzni. A racionalizás során egy érzést, amivel nem szívesen szembesülünk, nem érzésként élünk meg, hanem mintegy a külső valóságot leíró gondolatként fogalmazzuk meg. Nem azt mondom, hogy én nem bízom Isten jóságában és előre akarom látni az utat, különben nem indulok el, hanem rettentő okos érveket találok arra, hogy miért is teljesen reménytelen elindulni bármilyen irányba is. 

A terápiás ülések során  nagyon  okos, nagyon hihető, nagyon racionális, megtámadhatatlan érveléseket szoktam meghallgatni arról, hogy az adott helyzetből miért is nem lehet kilépni, hogy miért nincs annak megoldása. Amikor azonban tisztázzuk, hogy itt valójában arról van szó, hogy bízni kéne Istenben,  s amikor valaki tényleg tud a bizalom mellett dönteni, akkor a semmilyen módon meg nem oldható helyzeteket mégis mindig sikerül a pácienseknek - többnyire nagyon egyszerűen - megoldaniuk.