A következő címkéjű bejegyzések mutatása: esetleírás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: esetleírás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 16., kedd

Ideje van ...

"Mindennek rendelt ideje van ... Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. " (Préd 3, 4)

Nemrég az egyik terápiás órán Ferenc arról panaszkodott, hogy valahogy meghidegedett a viszonya a felesége iránt. De hát az érzések hullámoznak, hagyjuk is, mondta. Szerintem ne hagyjuk, mondtam. Az érzések változásának mindig konkrét oka van, próbáljuk megérteni, mi történt. 

Gyorsan kiderítettük, hogy a régen várt költözésük megmozgatott egy sor régi sérülést benne is és a feleségében is. Egy helyzetben, amikor örömöt várt, egy csomó fájdalom és rossz érte. Ő szeretett volna örülni, ezért ezeket a rossz érzéseket elfojtotta, amelyek azonban természetesen kerülő úton felszínre kerültek és a felesége számára teljesen érthetetlen bántásként jelentek meg, aki egyre mélyebbre taszítva érezve magát, még jobban bántotta őt. Rákerültek egy olyan lejtőre, hogy egyre sértettebbek és egyre bántóbbak lettek egymással. 

Nyilvánvalóvá vált, ha a továbbra is azon igyekszik, hogy fenntartsa a semmi baj, minden rendben érzését, akkor egyre mélyebbre fognak kerülni. Ha azonban elfogadja, hogy most igenis baj van -  most a várt öröm helyett nehézségek jönnek, mert most ahelyett, hogy közösen örülnének, neki kell kihúzni a feleségét abból a gödörből, ahová a régi sérülések újbóli felszakadásával került, ráadásul úgy, hogy a felesége pont ezek miatt a sérülések miatt bántja őt, s ez most nagyon nehéz lesz és nem tudni pontosan meddig tart -, akkor most lehetőségük van arra, hogy elérjenek egy olyan bizalomra, megbocsátásra és érettségre, amit anélkül, hogy ezt végigharcolnák, nem érhetnének el soha.

Ferenc példája nagyon jól mutatja, mennyire fontos, hogy ne akarjunk mindig örülni és jól érezni magunkat, hanem ismerjük fel, hogy most nem a nevetésnek és a szökdelésnek, hanem a sírásnak és jajgatásnak az ideje van. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egyre mélyebbre kerülünk a rosszba, ugyanis a rosszból való kijövésnek az az első lépése,  hogy elfogadjuk, Isten most megengedett valami rosszat az életünkben és most az dolgunk, hogy helytálljunk. 

Ez természetesen mindig nehéz. Külön megnehezíti a kultúránk, amelyik azt sugallja, hogy a jó, a megelégedettség, az öröm az a jussunk, ami mindig jár nekünk. Így aztán általában hosszú időt töltünk tagadással, méltatlankodással, csapkodással, és egyre mélyebbre merülünk az örvénybe. 

Nagyon nagy erőt ad azonban, ha valaki tudja, hogy az egész élete, a jó is és a rossz is Isten kezében van, hogy a jó az Ő ajándéka, s az Ő saját jósága miatt bízhatom abban, hogy majd újra meg leszek ajándékozva; ahogy abban is, hogy a nehézségekben soha nem hagy egyedül és  amilyen mértékben megengedte a nehézséget,  legalább olyan mértékben segíteni is fog.

2012. július 15., vasárnap

A gyógyulás lépései 7. - új látás és viselkedés

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.


7. új látás és viselkedés

Ahogy az ember egyre inkább  elköteleződik a szeretetben és a megbocsátásban, felismerve a sérült érzelem-együttest, és a világról gyerekkorban kialakult téves mintáit, egyre szabaddá válik arra, hogy megvizsgálja, milyen is pontosan az a helyzet, amelyben most ténylegesen van, és mi is lenne ebben a helyzetben a legjobb megoldás.

Így a példabeli fiatalember miközben változatlanul érezte a negatív érzéseket, mégis elhatárolódva az érzéseitől, elkezdte látni, hogy a felesége nem hagyta el őt, nincs vége mindennek, és ő egyáltalán nem tehetetlen a kettejük kapcsolatában. Észrevette, hogy a felesége milyen fáradt és nem megsértődött, hanem átvette a szatyrát, meghallgatta a panaszkodásait, és csodálkozva tapasztalta, hogy mindez nem is esik nehezére. S természetesen nem csak itt, hanem az életük összes többi helyzetében is megtörtént ez a változás. Lépésről lépésre  a negatív, infantilis érzések és viselkedések helyett egyre inkább képessé vált felnőtt, szeretetteli érzésekre és viselkedésekre. Fél év múlva azt mondta, hogy soha még ilyen szerelmes  nem volt a feleségébe.

Ha szeretettelibbek vagyunk az elősegítheti, hogy a környezetünktől több szeretetet kapjunk. De hogy mennyire gyógyulunk meg, mennyire jutunk előre a szeretetben, az valójában nem azon múlik, hogy mennyi szeretetet kapunk vissza az emberektől, hanem igazából csak és kizárólag azon, hogy milyen mértékben nyílunk meg Isten kegyelme előtt.

2012. június 15., péntek

A gyógyulás lépései 6. - a szeretet melletti döntés megerősítése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



6.  a szeretet melletti döntés megerősítése

Ezt egyszer át kell látni, és ezt a szeretet melletti döntést egyszer meg kell hozni. Majd ezerszer úja és újra.

Attól, hogy egyszer meghoztuk ezt a döntést, az érzéseink nem szűnnek meg. S minden alkalommal amikor újra jelentkeznek, újra meg kell hozni azt a döntést, hogy elutasítom az infantilis vágyat és meg akarok bocsátani.

Amikor egy érzés felbukkan az emberben,  abban a pillanatban, amikor az érzés megjelenik, mindig van egy döntési lehetőség is: azonosítom magam az érzéssel vagy elhatárolom magam tőle. 1 Itt nem elfojtásról vagy valamilyen más elhárító mechanizmusról van szó,  ez a viszonyulás nem szünteti meg, nem tünteti el az érzést. Hanem a meglévő érzéssel szemben  állást foglal az akaratunk, azonosítjuk magunkat azzal a törekvéssel, amit az érzés kifejez vagy elhatároljuk magunkat tőle.

Ez az állásfoglalás dönti el, hogy az érzés meghatározhatja-e a viselkedésemet. Ha azonosítom magam az érzéssel, akkor igen, akkor megengedem, hogy betöltsön ez az érzés, és ez alapján cselekszem. Ha az akaratom elutasítja az érzést, akkor miközben érzem az érzést, folyamatosan elhatárolom magam tőle, folyamatosan elutasítom azt a törekvést, amit az érzés kifejez, és ilyen módon nem tudja befolyásolni a cselekedeteimet.

Amikor tehát megjelenik a gyerekkori bántásból fakadó érzés-együttes, akkor abban a pillanatban, amikor ezt az érzést érezzük, el is kell határolnunk magunk tőle. Azaz minden alkalommal újra el kell utasítanunk az infantilis érzelmi igényeinket és a bosszúvágyunkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor becsúszunk az érzésbe, akkor – hiába minden tudásunk a múltunkról – ez az érzés eluralkodik rajtunk.

Ha viszont megtesszük, akkor szellemi szinten is felvesszük a harcot a belső gyógyulásunkért. Az egész folyamatban, a gyógyulás minden lépésénél segít Isten, de ezen a ponton külön nagyon építhetünk a segítségére. Ha újra és újra meghozzuk a döntést a szeretet és a megbocsátás mellett, akkor Isten természetfeletti módon megadja nekünk azt – sőt többet –, amit természetes szeretettel megkaptunk volna, és olyan helyzetekben is, amikor emberileg, természetes szinten teljesen elképzelhetetlen a megbocsátás, természetfeletti módon megadja, hogy meg tudjunk bocsátani.

Néha Isten ezt megadja egyik pillanatról a másikra. De ez elég ritka. Az a gyakoribb, hogy újra meg újra arra indít minket, hogy meghozzuk a szeretet melletti döntést, és ha ezt megtesszük, Ő minden alkalommal ad nekünk egy „adag” kegyelmet, amellyel természetfeletti módon előbbre visz minket a gyógyulás útján.


7. új látás és viselkedés

_____________________________________

1. Ezzel ritkán szoktunk élni, de ez a lehetőségünk mindig megvan, ez ugyanis a testi és a szellemi szintünk közötti különbségre épül. Az érzés a testi szinthez tartozik és ezzel szemben mindig megvan az a szabadságom, hogy szellemi szinten állást foglalhatok vele szemben: azonosítom-e magam vele vagy elhatárolom-e magam tőle. A kísértések elutasításának a lehetősége is ezen a szabadságunkon alapul.

2012. május 15., kedd

A gyógyulás lépései 5. - döntés a szeretet mellett, az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.



5. döntés a szeretet mellett,  az infantilis érzelmi igény elutasítása és a régi bántás megbocsátása

Ezek a régi bántások okozta érzelem-együttesek mindig magukban foglalnak egy igényt arra is, hogy megkapjam, amit akkor nem kaptam meg és – ezt ismerjük be a legkevésbé szívesen, de azért így szokott lenni – hogy  megbüntessem azt, aki engem bántott.

Ezekkel az igényekkel, ha az ember meg akar gyógyulni, egyetlen dolgot lehet tenni: visszautasítani őket. Az egész terápia azon áll vagy bukik, hogy ezt valaki megteszi-e vagy sem.

A pszichológus sokat segíthet abban, hogy pontosan megértsük, miért nem kaphatjuk meg felnőtt korunkban, amit gyerekként elmulasztottunk, az erre való törekvés hogyan teszi tönkre az életünket, hogyan követünk el emiatt súlyos bűnöket. Segíthet abban, hogy megértsük vajon miért bántottak minket azok, akiknek szeretniük kellett volna, milyen enyhítő körülményeket tudunk a számukra találni.

Mindezzel együtt, minden megértés mellett is mindig ott marad a döntés, hogy valaki lemond-e az infantilis igényeiről és az „önbíráskodásról”, vagyis a szeretetet választja-e vagy sem.

A példabeli páciensemnek el kellett jutnia oda, hogy lássa, az a szeretet, ami után olyannyira vágyakozik, ténylegesen mennyire önző, hogy ebben  mennyire csak a saját jóérzésére koncentrál, és hogy mennyire bezárja ez őt önmagába. El kellett jutnia arra a döntésre, hogy nem ezt akarja, hanem egy olyan szeretetet, ami ugyan lehet, hogy nem burkolja be őt folyamatosan, de láthatóvá teszi számára a másikat, megnyitja számára a világot.

El kellett jutnia oda, hogy valójában milyen rettenetesen haragszik a szüleire azért, hogy ilyen szörnyű fájdalmakat okoztak neki. Immár szülőként – tapasztalva azt, hogy noha szereti a gyerekeit, mégis ő sincs mindig a helyzet magaslatán – nem volt nehéz belátnia, hogy a saját szülei nem gonoszságból bántották, hanem a saját megoldatlanságaik miatt és így fölül tudott emelkedni a fájdalmain és a haragot együttérzés, sajnálat és a másik javának az akarása váltotta fel.

Ez más esetben sokkal nehezebb is lehet, mert valóban vannak olyan bántalmazók, akik ezt gonoszságból csinálják, és akik örömüket találják a rosszban. Mindazonáltal akkor is le lehet mondani a büntetési igényünkről és Isten kezébe tudjuk tenni az igazság osztását és képesek lehetünk jót kívánni neki, ha valakit az a tragédia ért, hogy egy ilyen bántalmazó szerepelt az életében.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. április 15., vasárnap

A gyógyulás lépései 4. - a gyerekkori minta felismerése

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.


 
4.  a gyerekkori minta felismerése

Ezek az érzelmi együttesek kimondatlanul mindig tartalmazzák a világnak az egyén cselekvési lehetőségeinek egyfajta modelljét is. Ugyanis a gyerekkori tapasztalatok alapján kialakul bennünk a világnak, a cselekvési lehetőségeinknek egy olyan modellje, amelyet felnőttként is magától értetődőnek és érvényesnek tekintünk.
Ha a szüleink megbízhatóak voltak és szerettek minket például, akkor evidensnek tekintjük, hogy a világ megbízható és mi szeretetreméltóak és értékesek vagyunk, ha azonban megbízhatatlanok és szeretetlenek voltak, akkor ugyanolyan kétség nélkül meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről. S ez a meggyőződésünk mind a két esetben meglehetősen kevéssé függ a felnőtt tapasztalatainktól.  Olyan emberek, akik gyerekként nem kaptak elég elfogadást, akkor is értéktelennek tekintik magukat, ha minden elképzelhető területen kiemelkedően magasan teljesítenek is.

Ezek a gyerekkori minták tehát nem a világot mint olyat mutatják, hanem a gyerekkori családi körülményeinket - ráadásul egy gyerek szemszögéből. Éppen ezért felnőttként nagyon torz látást, és ennek megfelelően, az adott helyzetben nagyon inadekvát viselkedést eredményezhetnek. Abban a pillanatban azonban, ahogy meg tudjuk ezeket fogalmazni, nem torzítják többé a látásunkat. Szabaddá válunk arra, hogy felnőtt módon, a valóságnak megfelelően lássuk a helyzeteket és  ebből kiindulva tudjunk cselekedni.

A példabeli fiatalemberben, aki gyerekként hiába próbálta kifejezni az érzelmi igényeit a szülei felé, azok nem voltak képesek a jelzéseit fogni, az a meggyőződés alakult ki, hogy megpróbálni sem érdemes kifejezni az érzelmi igényeit, úgyse kap pozitív választ rá. Ahogy rájöttünk az összefüggésre, elkezdte megváltoztatni a viselkedését, és - hála Istenek - nagyon pozitív reakciókat tapasztalt a felesége részéről.

(Ez természetesen egyáltalán nem mindig van így. Van akinek a férje/felesége részéről is ugyanúgy szeretetlenséget kell tapasztalnia, mint a szülei részéről. Mégis, ha felismerjük a gyerekkori mintákat, akkor az ember ez esetben is képes lesz felnőttként kezelni a helyzetet. És a szeretetlenség megtapasztalása ugyan mindig fájdalmas, de ha felnőttként tudjuk kezelni, akkor már nem rombolja szét az életünket.)


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. március 15., csütörtök

A gyógyulás lépései 3. - az érzés lehatárolása

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek. 


3. az érzés lehatárolása

Az érzés lehatárolása némileg már megtörténik magával az érzés beazonosításával, de ez annyira fontos, hogy ezt külön ki kell hangsúlyozni – a terápiában is kiemelten foglalkozunk ezzel.

Amikor tehát beazonosítunk egy régi érzést, olyankor tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez egy régi érzés felbukkanása a jelenben, ez nem az itt és most történtek minőségét mutatja meg, hanem csupán egy emlék, amely egy régi traumára utal.

A terápia során az történik, hogy konkrét helyzeteket vizsgálunk meg azt keresve, pontosan milyen érzéseket is élt át a páciens abban a helyzetben és vajon az itt és most történések mennyire indokolták ezeket az érzéseket.

Ezzel párhuzamosan  megpróbáljuk megkeresni a páciens élettörténetében azokat az eseményeket, amelyek elméletileg okozhatnak a jelenben ilyen érzéseket. Megpróbálunk ezekre visszaemlékezni, s ezeket a régi történéseket és érzéseket felidézni.

Így mozogva a múlt és a jelen között egyértelműen kirajzolódnak azok az érzés-együttesek, amelyeket a régi bántások eredményeznek a jelenben. Ezek így lehatárolhatóvá és megfoghatóvá válnak, és az ember mint a múltja emlékeit tudja elkülöníteni magától.

Miután ezzel a fiatalemberrel eljutottunk ide a terápiában, a következő alkalmakkor, amikor ismét késett a felesége (egy ilyen késős felesége volt), miközben újra megjelent a „vége mindennek – elhagytak – tehetetlen vagyok” érzés-együttes, már lassanként fel tudta ismerni, hogy ezek nem a jelenét tükröző valós érzések, hanem gyerekkori érzései jelennek meg újra egy olyan helyzetben, amely némileg hasonlít egy gyerekkorában nagyon fájdalmasan megéltre.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. február 27., hétfő

A gyógyulás lépései 2. - az érzés beazonosítása

 A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek. 


2. Az érzés beazonosítása

Nem elég azonban elméletileg tudni, milyen fajta gyerekkori bántások milyen sérülésként jelennek meg felnőtt korban, hanem a mostani életünkben konkrétan is be kell azonosítanunk azokat az érzés-együtteseket, amelyekben továbbélnek a régi sérüléseink.

Lelki szinten ugyanis az érzéseink az érzékszerveink. Ahogy testi érzékszerveink  azt mutatják meg, hogy milyen a világ önmagában, lelki érzékszerveink, az érzéseink azt mutatják meg, hogy milyen a számomra: veszélyes vagy biztonságos. Ha jól működnek, akkor az itt és most helyzetek milyenségét mutatják. (Melegséget érzek, ez jó, biztonságos; haragot érzek, itt bántanak, ez veszélyes.) Ezért azt tekintjük magától értetődnek, hogy amit most érzek, az a mostani helyzet minőségét mutatja.

Azonban minden ahhoz hasonló helyzetben, amikor gyerekkoromban bántások értek, felnőttként is a gyerekkori érzéseim fognak megjelenni. Gyerekként ezeket veszélyes helyzeteknek tanultuk meg, és szervezetünk felnőttként is jelzi a veszélyt. Minél súlyosabbnak éreztem a bántást gyerekkoromban, annál inkább ez a veszély-jelzés dominálja a felnőttkori helyzetet is.

Felnőttként tehát úgy értékelem a helyzetet, mintha valóban akkora veszélyben lennék, mint amekkorát gyerekkoromban éreztem. S ugyanolyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak fogom érezni magam, mint amilyen gyerekként voltam.

Páciensem két évesen nem értette az egész helyzetet, nem értette, hogy a szülei szeretetből vitték a kórházba, hogy itt jó kezekben van, hogy a szülei a nagypapáján keresztül mindenről értesülnek, hogy két-három hét múlva egészségesen haza fogják vinni. Ő csak azt érezte, hogy vége mindennek, hogy elhagyták a szülei, különösen a mamája, aki számára a minden, hogy mindennek vége, minden elveszett. Felnőttként, amikor egyik este hazafelé a feleségével találkozott és az késett, ahogy teltek a percek, egyre inkább megelevenedett ez a régi érzés  ahogy egyedül hagyták és mindennek vége. S nemcsak ez, hanem a későbbi érzései is, hogy ő tehetetlen, hiába csinál bármit, nem tudja elérni a szeretett személy, hogy ő nem számít, vele bármit meg lehet tenni. Annyira fájt ez neki, hogy meg se bírt szólalni. Mire néhány perc múlva megérkezett a felesége, az már egy nagyon keserű, bezárkózott, kemény férfit talál, aki egész úton nem szólt hozzá.

Ez az ember a terápia során nemcsak elméletileg ismerte meg, hogy összefüggés van a gyerekkori és a felnőttkori érzései között, hanem megtanulta beazonosítani azokat a  tipikus helyzeteket, amikor ezek az érzések előjönnek és megtanulta magát ezt az egész „vége mindennek – elhagytak – tehetetlen vagyok” érzés-együttest is felismerni. Ezt szakember segítségével elég könnyen és gyorsan meg lehet csinálni, mert ezek mindig nagyon jellegzetes, intenzív és jól beazonosítható érzés-együttesek.


6.  a szeretet melletti döntés megerősítése
7. új látás és viselkedés

2012. január 29., vasárnap

A gyógyulás lépései 1. - a sérülés felismerése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.

1. a sérülés felismerése

A lelki sérüléseinket tényleges bántalmak okozzák. Azok a személyek, akiknek szeretniük kellene minket (elsősorban a szüleink, házastársunk, testvéreink, gyerekeink) nem szeretnek eléggé vagy kimondottan szeretetlenül, időnként egészen a gyűlöletig, esetleg egészen a súlyos bántalmazásokig szeretetlenül bánnak velünk.

Olyankor keletkezik lelki sérülés, ha a bántást nem tudjuk akkor és ott feldolgozni. Ha nem tudunk megbocsátani a bántalmazónak és így megmarad bennünk a bántalmazás okozta félelem és főleg a harag. Ha a bántalmazás torzítja az énképünket, piszkosnak, értéktelennek érezzük magunkat. Ha kialakul bennünk egy ragaszkodás a szeretetnek ahhoz a formájához, amit nem kaptunk meg.

Minél védtelenebbül (minél korábban, minél közelebbi személytől) ér minket minél súlyosabb (brutálisabb és hosszan tartóbb) bántalmazás, annál komolyabb lesz a sérülés.

Sérüléseinknek azonban az esetek jelentős részében nem vagyunk tudatában, mivel a család és az egyén is számos olyan védekező, elhárító mechanizmust használ, amely abban segíti, hogy ne kelljen szembenézni azokkal a gyakran nagyon súlyos rosszakkal, amelyek ténylegesen jelen  vannak az életében.

Attól azonban, hogy nem veszünk tudomást róluk, a szeretetlenségek által okozott sokszor rendkívül fájdalmas és félelmetes érzések nem múlnak el, hanem csak észrevétlenül és ellenőrizhetetlenül működnek, de minden olyan helyzetben megjelennek, amely valamilyen módon hasonlít az eredeti bántalmazás helyzetére.

A gyógyulás első lépése tehát az, hogy felismerjük, milyen bántalmazások értek minket és hol jelennek meg ezek a mostani életünkben. Ennek az elméletét a mélylélektan a 20.század elejétől nagyon részletesen kidolgozta, így mostanra meglehetősen biztos, sokszorosan ellenőrzött tudásunk van arról, milyen gyerekkori bántások milyen sérülésekként jelennek meg felnőtt korunkban. 1

Egy fiatalember azzal jelentkezett nálam terápiára,  hogy ő biztosan el fog válni, de a rend kedvéért még adjunk egy utolsó esélyt, beszélget velem a kapcsolatuk megjavítása érdekében. A terápia során kiderült, hogy érzékeny kisfiú volt, akit szerettek a szülei. Mindazonáltal szülei házasságában sok feszültség volt, és ezt gyerekként ő is megszenvedte. Két éves kora körül súlyos beteg lett, és egy távoli kórházba kellett vinni, ahová csak a nagypapája tudott bejárni hozzá minden nap. Ezután nem sokára súlyosan fogyatékos testvére született, aki néhány nap múlva meghalt. Ez az eset nagyon megviselte a szüleit. Ötéves korában megszületett a kishuga. Annak ellenére, hogy a kislány egészséges volt, a szülei mindig szorongó gondoskodással csüngtek rajta. Így nem jutott  elég melegség és figyelem a kisfiú számára. Hiába próbálta a figyelmüket és az odafordulásukat megszerezni, ők annyira el voltak foglalva a saját bajaikkal, hogy nem vették észre a jelzéseit.  A kisfiú szorongott és magába zárkózott. Felnőttként ez az ember azt érezte, hogy a szeretet bármikor elveszthető, s hogy ő képtelen arra, hogy megszerezze a számra fontos ember szeretetét, és nem tehet mást, mint hogy magába zárkózik.


_____________________________________
1. A pszichológiának nagyon kiterjedt szakirodalma van népszerűsítő szinten is. Mindazonáltal nem olyan egyszerű ebben kiismerni magát az embernek, mint ahogy azt  a nagy lelkesedéssel, de többnyire kevés hozzáértéssel működő pszicho-próféták nyomán gondolná. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy pszichológus valamilyen elméletének a tényleges magyarázóértékét meg tudjuk ítélni, egyrészt az kell, hogy átlássuk, milyen tapasztalati alapra épül az adott elmélet, és mennyire korrekt szakmai lépésekben dolgozták ki, mi a helye a pszichológus egész elméletrendszerében, illetve ezen túlmenően az is elengedhetetlen, hogy az elméletrendszer mögött meghúzódó antropológiát rekonstruáljuk és megállapítsuk annak érvényességét.

2008. december 1., hétfő

Kinek az élete?


Kriszta nagyon hideg, konzervatív légkörű nagycsaládban nőtt fel. Otthonról csak különféle kell-ekre emlékszik. Fel kellett söpörni, szót kellett fogadni, segíteni kellett a nagymamának, meg kellett mindent enni, és aztán újra csak fel kellett söpörni, stb.

Az első pozitív emlék, ami gyerekkorából eszébe jut, az hogy mennyire szerette őt a tanító néni az iskolában és hogy ő is mennyire szeretett oda járni. Ott dicsérték, sikerei voltak, érdekes dolgokról hallott.

Ettől kezdve két élete lett, egy iskolai és egy otthoni. Az iskolai élete jó volt, az otthoni rossz - és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.

Családja csupa egyszerű emberből állt, otthoni pozícióját iskolai sikerei nem befolyásolták. Elvárták, hogy megtegye a kötelességeit – ezt inkább pofonokkal, mint dicséretekkel igyekeztek elősegíteni – de a személyére senki nem figyelt. Az iskolában jutalmakat kapott a teljesítményeiért, de személyes szeretet ott sem jutott neki.

Mivel Kriszta sehol nem kapott igazi szeretetet, teljesítményei ellenére értéktelennek érezte magát, s ezért állandó külső megerősítést igényelt.

Bezárkózott önmagába és valami távoli, számára soha nem elérhető szép életről álmodozott. Az iskolában megszerette az irodalmat, a filmművészetet, a zenét. Mindezekből kiépített magának egy álomvilágot, és azt gondolta, hogy az igazi élet ott zajlik, ott vannak az igazi érzések, élmények. Ezt azonban csak a művészek érhetik el, a hétköznapi embereknek csak a kötelességek jutnak.

Érettségi után tanítóképző főiskolán tanul tovább. Nagyon szereti. Művészeti szakkörbe jár, ahol jó társaság alakul ki. Együtt kirándulnak, moziba, színházba járnak.

18 évesen, otthon a szüreti bálon ismerkedik meg egy műszaki egyetemista fiúval, aki azonnal hevesen udvarolni kezd neki. Eleinte nagyon tetszik, hogy valakinek ő ilyen fontos, de néhány hónap múlva elbizonytalanodik és szakítani szeretne vele. A fiú éppen katona, azt mondja, hogy nem tudja őt elveszteni, ha Kriszta elhagyja, akkor lelövi magát.

Nemsokára az is kiderült, babát vár, noha a fiú megígérte, vigyázni fog, hogy ne legyen gyerek. Összeházasodnak. Kriszta úgy érzi, hogy csapdába csalták.

Hamarosan jön még egy baba. Kriszta szüleinél laknak. Kriszta pontosan úgy él, mint gyerekkorában, csak a kötelességei gyarapodtak egy férjjel és két gyerekkel. Álomnak tűnnek már a főiskolás évek, a művészeti szakkör, a színházbérlet és a kiállítások.

Férje hamarosan nagyon jól menő saját műhelyt nyit. Kriszta abbahagyja a tanítást, otthon marad, és a szülőkhöz közeli telken hatalmas munkával két-három év alatt felépítik saját gyönyörű házukat. Teljesen egyénien rendezik be. Csodálatos kertet csinál. Nagyon ötletgazdagon csinálja a mindennapi életet. Sokat olvas, zenét hallgat, filmeket néz.

Mégis nagyon elégedetlen az életével. A szülei és a szűkebb családja változatlanul nem értékeli az ő kreatív teljesítményeit. És ő felnőttként is ugyanolyan bizonytalan a saját értékeit illetően, mint gyerekként volt. Állandóan meg akar nekik felelni, de állandóan azt kell tapasztalnia, hogy bármit csinál, ő nem elég jó nekik.

Az a reménye, hogy a férjét majd átneveli, lassanként csődöt mond. A félszeg, magába húzódó fiúból nem lesz társaságkedvelő férj. Nagy nehezen elmegy ugyan Krisztával színházba vagy koncertre, de látszik rajta, hogy ezt csak Kriszta kedvéért teszi. Abszolút megbízható, mindenben segít és mindenben lehet rá számítani, de az évek során egy cseppet sem lett romantikusabb. Kapcsolatuk egyáltalán nem hasonlít a regénybeli szerelmekre.

Kriszta úgy érzi, hogy megdermed a lelke. Időnként romantikus vonzódást érez egy-egy ismerőse iránt, de ezeket soha nem meri realizálni, viszont minden egyes lemondás egyre mélyebb kétségebesésbe sodorja. Érzelmi kalandozásaitól megrémülve férje igyekszik őt magához láncolni, Kriszta pedig egyre dühösebb rá, és egyre inkább a férje tehetetlen áldozatának érzi magát.

Közben telnek az évek. A férje súlyosan megbetegszik, úgy tűnik, hogy le fogják százalékolni. Egyre feszültebb és egyre zárkózottabb. Gyakoriak köztük a veszekedések. Kriszta egyre kétségbeesettebb, s végül gimnazista lánya baráti körében talál vigasztalást. Mikor már minden elveszni látszott, úgy tűnik, visszatér a múlt, Krisztát érzékeny, romantikus lelkű fiatalok veszik körül.

Hamarosan beleszeret abba a fiúba, akivel a lánya jár. A fiú ezt megérzi és fűti az érzéseit. Kriszta odáig jut, hogy kicsit burkoltan ugyan, de szerelmet vall neki. A fiú durván és megalázóan visszautasítja, utána pedig mindenkinek kiteregeti a dolgot. Hála Istennek, férje és a lánya azonnal melléállnak. Kriszta azonban porig alázva úgy érzi, hogy vége az életének.


Ekkor jön el hozzám.

Először is megnyugtatom, hogy nem dőlt össze a világ és szerintem nincsen semmi komoly baj vele. Majd megpróbáljuk felderíteni, hogyan jutott el idáig.

Az élettörténetéből rögtön látszik, hogy az a kettősség – kötelesség, mint realitás és öröm, mint irrealitás –, ami az egész életét jellemzi, pontosan megfelel annak, ahogy ő egy hideg és merev családban kicsi gyerekként a világot láthatta.

Mikor kicsit jobban belemegyünk, kiderül, hogy az ő életében elég sok reális öröm is van. Miért nem lehet ezeknek örülni? Mert a férje bezsarolta őt ebbe a házasságba és így a legfontosabb, a romantikus nagy szerelem, az ő életéből kimaradt. S szeretet nélkül nem lehet élni.

Elkezdünk arról beszélgetni, hogy az ő romantikus álmának mi is a realitása.

Abban, hogy szeretet nélkül nem lehet élni, teljesen egyetértünk, de szerintem a szeretet nem érzelem. Nem azt jelenti, hogy az ember mindenféle kellemes érzéseket él át, hanem azt, hogy a másiknak jót akar és jót tesz – akkor is, ha ez adott esetben semmiféle kellemes érzéssel nem jár.

A tömegmédia – és ebbe a forgalomban lévő pszichológia könyvek jelentős része is beletartozik – kellemes érzelemnek tekinti a szeretetet, és azt sugallja, hogy ahogy az összes többi javakból is, úgy ezekből is fogyasszuk a lehető legnagyobb mennyiséget és legjobb minőséget. Igyunk minél több kifinomult és izgalmas bort, együnk minél több kifinomult és izgalmas sajtot és éljünk át minél több kifinomult és izgalmas érzést. S ha mindezt nem sikerül a megfelelő mennyiségben beszereznünk, akkor elrontottuk az életünket és hiába éltünk.

Így az, ami szabadság és öröm lehetne, kényszerré és teljesítménnyé válik. A kellemes érzések és a boldogság hajszolása neurózishoz és boldogtalansághoz vezet. A neurózisból csak abban a mértékben lehet meggyógyulni, amilyen mértékben az ember erről lemond.

Kriszta terápiájában is az volt egyik legfontosabb szál, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit és szándékait tisztázzuk.

Miközben romantikus álma valóságát kerestük, kiderült hogy szép dolog a röpdösés, de Kriszta számára az életben talán a legfontosabb a hétköznapok biztonsága. S milyen nagyon jó, hogy férje ezt teljesen megadja neki.

 Ahogy a realitáshoz közeledtünk, lassanként a férjével szembeni haragjához is hozzá tudtunk férni. Lépésről-lépésre világossá vált az a sérült gyerekkori minta, amit Kriszta az emberi viszonyaiban mindez idáig követett.

Az ő családjában a gyereknek nem voltak választásai, mindig mindenben azt kellett tenni, amit elvártak tőle. Ez a fajta családi légkör azt a képzetet kelti egy gyerekben, hogy ha az ember nem felel meg teljesen a szülei elvárásának, akkor teljesen elveszti a szeretetüket és egyedül marad a semmiben. Ezért az ilyen családokból jövő emberek felnőttként automatikusan, minden mérlegelés nélkül meg akarnak felelni a szeretteik vélt és valós elvárásainak. Akár egészen súlyos önfelszámolások árán is.

Az ember azonban nem számolhatja fel önmagát büntetlenül. Amilyen mértékben feladja magát, olyan mértékű harag, düh, gyűlölet keletkezik benne a másikkal szemben.

Kriszta terápiájának a második szála az volt, hogy áttekintettük a szüleivel való gyerekkori és aktuális viszonyát. Ennek során kiderült, hogy ma is ugyanolyan automatikusan és feltétel nélkül akar nekik megfelelni, mint kicsi gyerek korában.

Itt egy olyan kérdést érintettünk, ami minden neurózis megoldásában rendkívül lényeges. Ha az ember nem kapja meg gyerekként a szükséges szeretetet, ez fájdalmas hiányérzetet okoz a lelkében. Ezt a hiányt az ember automatikusan be akarja tölteni.

Csakhogy azt a szeretet, amit a szülei gyerekkorában nem adtak meg neki, felnőttként már nem lehet megkapni. Ha az ember a gyerekkori szeretetet akarja megkapni, felnőttként gyereki pozícióba teszi magát, s ezzel megakadályozza, hogy szeretetet tudjon adni és kapni.

Ezért bármennyire fájdalmas is – többnyire rendkívül fájdalmas –, ahhoz, hogy az ember felnőttként szeretni tudjon, le kell mondania arról, hogy megkapja azt a szeretetet, ami neki gyerekkorában jogosan járt volna. Amilyen mértékben az ember képes erre a lemondásra, olyan mértékben lesz képes a szeretetre.

Krisztával tehát sokat dolgoztunk azon, hogy le tudjon mondani arról, hogy a szülei elfogadják őt.

Kriszta sokkal érzékenyebb, tehetségesebb, műveltebb, az egész élete sokkal tágasabb, mint a szüleié. Az ő világának jelentős része nem fért bele a szülei szűkösségébe. Ennek ellenére ő állandóan a szülei helyeslését, jóváhagyását igényelte volna.

Ezt azonban természetesen nem kapta meg. Helyeslés hiányában soha a saját értékeit és teljesítményeit nem becsülte, és sok mindent egyáltalán meg sem mert megvalósítani, hanem állandóan feladta és megtagadta önmagát. Mindemiatt persze rettenetesen frusztrált és dühös volt.

A terápia során Kriszta elkezdte megtanulni magát felnőttként és nem a szülei függvényeként nézni, és elkezdett képessé válni arra, hogy olyan dolgokat is szorongás nélkül meg tudjon tenni, amiket a szülei nem értékelnek vagy helyeselnek.

Innét már teljesen világos volt, hogy a férjével ugyanezt a mintát követi. Vele ugyanolyan gyermeki szimbiózist akar megvalósítani, mint a szüleivel, de ebbe az ő felnőtt énje nem fér bele, ezért azt állandóan megtagadja, emiatt viszont állandóan frusztrált és dühös – a férjére, aki bizonyos pontokon persze jó partner ehhez a játékhoz, de a játékot alapvetően Kriszta maga játssza magának.

De ha így van, akkor ő maga ezt meg is tudja változtatni. S tényleg ez is történt.

Idáig eljutva már ki lehetett lépni a kapcsolatuk zsarolásos koreográfiájából. Azt mondtam Krisztának, hogy jó, huszonöt éve azért ment bele a házasságba, mert a férje megzsarolta azzal, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Hozzáment ugyan, de azóta sem döntött se mellette, se ellene. Huszonöt év után most már tudván mit választ, itt az ideje, hogy döntsön mellette vagy ellene.

Végignéztük, hogy mi az ami őket összeköti és mi az ami elválasztja. Kriszta rájött, hogy ő valójában összetartozik ezzel az emberrel, és huszonöt év után végre igent tudott mondani a férjére.

Ez az igen lehetővé tette számára, hogy a kapcsolatukba a másságaik is beleférjenek. Lassanként elkezdte megtanulni, hogy egy házasságban nem csak közös életterek vannak, hanem mindenkinek meg kell hogy legyenek a saját terei is. Ha a férje nem akar annyi kulturális programot, mint ő, akkor azt sem kitaposni nem kell belőle, sem össze nem kell omolni, hanem a programok egy részét a férje nélkül kell megcsinálni.

Ahogy Kriszta egyre inkább megértette, hogy a kapcsolatuk alakulásához ő maga hogyan járult hozzá, s egyre inkább képes volt a férje szempontjait is látni, egyre jobban meg tudott neki bocsátani.

Nem volt könnyű. De ahogy a férje elkezdte érezni, hogy Kriszta igent tud rá mondani, és látta, hogy Kriszta külön útjai nem kifelé viszik őt a házasságból, hanem éppen ettől harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, jobban el merte ő is engedni a feleségét.

Megindult a gyógyulás folyamata.