A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fejlődés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fejlődés. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. január 23., kedd

elmevakitás - technikák arra, hogyan ne lássuk a rosszat

 

Ha egy gyereknek olyan rosszakat kéne látni a hozzá közel álló személyek gondolkodásában, érzéseiben, amelyek elviselhetetlenek a számára (pl: anyám gyűlöli az apámat és engem) akkor nem egyszerűen nem tanulja meg kitalálni mások érzéseit-gondolatait (mentalizáció), hanem azt tanulja meg, hogy ezt ne tegye (elmevakság).

Ennek egyik fontos technikája, amikor a sztorizás helyettesiti az értelmezést.

Úgy értünk meg másokat, hogy a megnézzük a viselkedésüket és utána végiggondoljuk, hogy mi lehet az a belső rendszer, amiben ez egy értelmes, célszerű viselkedés. A legfontosabb kérdés, hogy mire törekszik, milyen céljai, motivációi vannak az adott embernek, és ezek elérése érdekében milyen eszközöket használ. Minél pontosabb hipotézisünk van erről a belső rendszerről, annál pontosabban meg tudjuk becsülni, hogy egy adott ember egy adott helyzetben mit fog cselekedni.

Amikor valaki sztorizással helyettesiti az értelmezést, azért, hogy ne kelljen látni a másik belső világát, ezt a lépést nem teszi meg. Elmondja a történetet és soha nem gondol bele, hogy milyen belső rendszerből következhet ez a viselkedés, hanem ehelyett újra és újra elmondja, hogy mi történt. Amikor rákérdezünk, hogy mégis mi lehet az adott viselkedés mögött, vagy teljesen általános válaszokat kapunk, amik nem visznek közelebb az adott viselkedés megértéséhez (ezek alapján nem fogjuk tudni jobban megbecsülni legközelebb, hogy mit fog a másik csinálni) vagy újra a történetet mondják el nekünk. Ilyen módon ezek a történetek darabonként rögzülnek és soha nem állnak össze egy egységes képpé a másik emberről.

Ennek kétségtelenül megvan az a haszna, hogy az ember megmenekül attól, hogy látnia kelljen a sok rosszat másokban. Az az ára azonban ennek a hamis biztonságérzetnek, hogy az ember nem látván a rosszakat, ki lesz ezeknek szolgáltatva. 

Az elkerülés ez esetben is destruktiv coping.  A jó megoldás, mint mindig, most is a felnőtt működésmód: beleállunk, szembenézünk a problémával és megpróbáljuk konstruktivan megoldani. Amire gyerekként képtelenek voltunk, azt felnőttként már meg tudjuk tenni.

2020. február 23., vasárnap

kell hogy fájjon

Ha nincs az ember életében szerelem, az kell hogy fájjon.

Szerelemre gondolok, nem lila ködben való rohangászásra, hanem arra a legmélyebb kapcsolatra, ami két ember között lehetséges.

Ha ez nincs, akkor az egyik legfontosabb  hiányzik az életünkből.

Sok mindent szerethet az ember. Szeretheti a barátját, a hobbiját, a természetet, a csapatát, a családját az online barátját, a rajongóként a kedvenceit, a háziállatait, a hallottait, a könyveit, önmagát... 

Kell is hogy az ember ezeket a szereteteket állandóan gyakorolja. S ha ezt tesszük, akkor életünk, mint Sztanyiszlavszkij színészeinek a játéka, tényleg egyre egyszerűbb, könnyedebb, emelkedettebb és örömtelibb lesz.

Mindez azonban nem arra való, hogy lefedjük vele egy beteljesült szerelem hiányát. Ha ezt a fájdalmat blokkoljuk, akkor az élet áramlását blokkoljuk magunkban.

Ezek abban kell hogy segítsenek minket, hogy az élethez szükségszerűen hozzátartozó fájdalmak és veszteségek közepette se zárkózzunk be, ne váljunk önzővé és gonosszá, hanem meg tudjunk maradni a szeretetben, ezáltal olyan erőssé váljunk, hogy el tudjuk hordozni még az alapvető hiányok fájdalmát is. S ilyen módon elevenek maradva, ha megadatik, ki tudjunk teljesíteni egy szerelmet.






2020. február 8., szombat

lelkiismeret vagy regresszív öndestrukció

"Lelkiismeret furdalásom van: egy nagy szar vagyok; mindent elrontok; nem érek semmit; nem érdemlem meg, hogy szeressenek; megsemmisítő szégyent érzek, szeretnék nem lenni."

Ez nem lelkiismeret furdalás, hanem regresszív öndestrukció.

 REGRESSZÍV ÖNDESTRUKCIÓ: "Egy nagy szar vagyok." 
- Destruktív és általános. 
- Az egész személyt kérdőjelezi meg, nem valamilyen cselekedetet értékel. 
- Szétveri az ember önbecsülését, intenzív szégyen, megalázottság és kivetettség érzéssel jár. 
-  Még görcsösebbé, kudarcosabbá tesz.
- Azonosulás a gyermekkori szülői agresszióval, visszavisz egy patologikus kisgyermeki szintre, ezzel erősen beszűkít



LELKIISMERET: "Ezt nem csináltam jól."
-  Konstruktív és konkrét. 
- Soha nem az egész személyt kérdőjelezi meg, hanem arra mutat rá, hogy ezt és ezt nem csináltam jól. 
- Azt kérdezi, miért történt így és mit kell tennem, hogy legközelebb jobban csináljam. 
- Az elemzés eredményeképpen tényleg jobban is csinálom legközelebb, pozitív változást eredményez a viselkedésemben.
- Az ember belső növekedését, szabadságát segíti elő.


Rettentő fontos, hogy a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól. 

A gyerekek a túlélés érdekében többnyire azonosulnak a szülői elutasítással, legyen az bármilyen igazságtalan vagy szeretetlen. Ezzel megmentik a számukra életbevágó kapcsolatot szülővel. Viszont a szülő agressziója, szeretetlensége belsővé válik. Úgy fogják felnőttként is bántani, elutasítani, megszégyeníteni, megalázni magukat, mint ahogy azt a szüleik tették velük. 

Felnőttként amikor valamilyen hibát elkövetnek, azonnal a regresszív öndestrukció jelenik meg. Az emberek - ezt hivén lelkiismeretnek - teljesen elmerülnek az önpusztító érzésekben és nem teszik fel a tényleges lelkiismeret kérdéseit, hogy mit és miért nem csináltak jól.

Ezek az érzések nagyon erősek és nagyon megsemmisítőek, azért az ember - érthető módon - mindenekelőtt ezektől szeretne megszabadulni. Általában nem tud, s ettől még lejjebb kerül.

A kijutás útja pont az ellenkező irányban van. Az ember nem küzd ezek ellen az érzések ellen, hanem elfogadja, hogy ezek vannak, és  tudván, hogy ezek az érzések nem az itt és most tényleges valóságáról szólnak, hanem a szülei szeretetlenségét mutatják, valójában nem őt, hanem a szüleit minősítik, nem fogadja el ezeket az érzéseket, mint az itt és most valósága reális értékelését.

Ettől még az érzések rendkívül megterhelőek maradnak, de mégis lesz az embernek annyi szabadsága, hogy el tud kezdeni gondolkozni a helyzet reális értékelésén.Vissza tud kapaszkodni egy felnőtt működésmódba, ahonnét már látszik, hogy ő nem úgy rossz, ahogy van, hanem aktuálisan valamit nem csinált jól.

Természetesen az igazi megoldás nem egy pillanatnyi technika, hanem egy hosszú úton kell végigmenni, amely során az ember megtanulja visszautasítani a szülei szeretetlenségét és megtanul szeretettel bánni magával - minden körülmények között.

2016. május 22., vasárnap

gyenge akarat

Az ember elméletileg helyesli mondjuk, ha valaki felnőtt és önálló és ő maga is erre törekedne, de  valahogy nem tudja ezt mégsem eléggé akarni. Már annyiszor megpróbálta. Nem megy. Mit lehet tenni, gyenge az akarata.

Gyenge akarat nem létezik.

Emberünk akarata is igen erős. Rendkívül erősen nem akar lemondani arról az igényéről, hogy valaki más biztosítsa neki a védettséget és biztonságot.


Amikor az emberek arról beszélnek, hogy valamilyen dologgal kapcsolatban gyenge az akaratuk, akkor valójában mindig arról van szó, hogy az adott dolgot azért nem tudják elég erősen akarni, mert valami azzal össze nem egyeztethetőt igen erősen akarnak.









2016. május 15., vasárnap

A jó anya hajszolása

 
teljesen be tudja tölteni az ember életét. Azaz, teljesen tönkre tudja tenni.

Egy elég jó anya (1) el tudja fogadni a gyerekét, olyannak, amilyen. Minden gyerekben van valami szeretnivaló. Ezt meglátja és örömét találja a gyerekben. Észreveszi, ha a gyerek éhes, fáradt, fázik, nyugtalan, stb. és gondoskodik róla. Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad a gyereknek. 

A gyerek, ahogy lassanként felnőtté válik, átveszi az elég jó anya funkcióit. El tudja magát - és azért aztán másokat is - fogadni olyannak, amilyenek. Meglátja magában -  és ezért aztán másokban és egyáltalán az életben -   a jót és ebben örömét találja. Észreveszi ha valakinek - beleértve saját magát is - valami baja van, meg tudja nyugtatni, tud róla gondoskodni.  Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad magának és másoknak.

Azok az emberek, akiknek az anyjuk nem volt elég jó, a gyerekkori anyai segítség hiányát egyfajta rendívül fájdalmas és nyugtalanító űrként, hiányként élik meg.  

Az ember persze  be akarja ezt tölteni és elkezdődik a hajsza valaki iránt, aki mindig elfogad, aki mindig elérthető a számomra, aki mindig észreveszi mire lenne szükségem és mindig gondoskodik rólam, mindig megvigasztal, mindig felvidít, mindig szeret engem - az ideális jó anya iránt.   Itt az ember nem egy tényleges személyt keres, hanem egy fantáziaképet arról, hogy tökéletes biztonságban vagyok, mert a jó mama tökéletesen ellát engem, minden eddigi frusztrációért és keserűségért  megvigasztal és kárpótol.

A többiek annyiban érdekesek és vonzóak, amennyiben az ember ezt a fantáziaképet beléjük látja. Ez a belelátás megdöbbentően független tud lenni a másik tényleges valóságától. Persze  legkönnyebb azokba belelátni, akik valamiféle anyai vagy támogató szerepben vannak az életében (anyám, anyósom, idősebb rokonaim, szerelmeim, idősebb barátaim, pszichológus, lelkivezető)  de el lehet oda is jutni, hogy az ember mindenkiben ezt keresi, mindenkitől ezt várná el. 

Amint megjelenik valaki, akibe az ember ezt a fantáziaképet beleláthatja, azonnal felfokozott várakozással lesz iránta, az egész biztonsága attól kezd függeni, hogy megkapja-e a másiktól az áhított teljes elfogadást.  Ezzel az ember rögtön egy regresszív pozícióba helyezi magát, úgy definiálja a kapcsolatát a másikkal, mint egy kicsi baba kapcsolatát a mamájával. Felnőttként ugyanis az ember stabil önértékeléssel és önelfogadással kell már rendelkezzen, s így nem függhet  az egész biztonsága azon, hogy X vagy Z elfogadja-e őt vagy sem.

Azok az emberek, akik lelkileg többé-kevésbé épek, érzékelvén, hogy a másik nem a tényleges személyükhöz viszonyul és a közelségre való igénye messze több, mint a köztük lévő  lehetséges tényleges közelség, nem fogadnak el egy ilyen baba-mama viszonyt. Ezt persze, aki ezt keresi, a saját személye elutasításának éli meg, s nem annak, ami valójában: valóban kudarc, de annak a kudarca,  hogy függetlenül a másik tényleges személyétől egy fantáziaképet akarok behajtani rajta. 

Ezt az egyenlőtlen viszonyt csak olyanok fogadják el, akik tényleg azt akarják, hogy az ember úgy függjön tőlük, mint egy baba a mamájától - a legbiztosabb út a bántalmazó viszonyhoz. De még ha nem is kerül az ember bántalmazó viszonyba, éveket vagy akár évtizedeket is lehet értelmetlenül küzdeni olyan emberekkel való közeli kapcsolatért, akikkel - lévén annyira különbözőek az értékeink és a mentalitásunk - objektíve lehetetlen köztünk közeli kapcsolat, vagy ami még rosszabb, szeretni  nyilvánvalóan nem képes és nem akaró emberek "szeretetéért". 

A nem elég jó anya által hagyott űrt nem lehet azzal betölteni, hogy az ember felnőttként gyerek-anya kapcsolatba kerül valakivel.

Meg lehet viszont tanulni - ha nem gyerekként, akkor most felnőttként - átvenni az elég jó anya funkcióit: Elfogadni magunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Meglátni a jót mindenben és mindenkiben és ebben örömet találni. Észrevenni, ha valakinek baja van, tudni megnyugtatni, gondoskodni. Az elfogadásunkkal, az életben való örömünkkel, a megbízhatóságunkkal biztonságot adni magunknak és másoknak.


--------------------------------------------------------------------
1. Az elég jó anya Donald Winnicott (Plymouth 1986  - London 1971) angol gyermekorvos és pszichoanalítikus által bevezetett fogalom. Ezzel azt a nagyon fontos dolgot fejezte ki, hogy egy anyának nem kell tökéletesnek lennie, lehet számos hibája és gyengesége, de ha  gyerekéhez alapvetően figyelmesen, elfogadóan és támogatóan viszonyul, akkor megadja azt a segítséget, amivel a gyerek a saját biztonságát, önbecsülését és a világhoz való aktív, cselekvő viszonyát jelentősebb problémák nélkül fel tudja építeni.

2016. február 18., csütörtök

a megalázkodás ajándéka


"Minden sötét időszak után örömünk megalázottsággal keveredik össze - Ha csak örömünk van, kérdés, hogy hallottuk-e egyáltalán Istent -, örülünk annak, hogy hallottuk a szavát és megaláz, amiért olyan sokára hallottuk meg: "Milyen nehezen értettem meg! Pedig Isten napokon és heteken át mondta." Most adhatja meg Isten neked a megalázkodás ajándékát és vele együtt a szívnek azt a szelídségét, amely most már mindig kész Istenre figyelni." (Oswald Chambers)

A szentek sokat beszélnek az alázatról, alázatosságról és arról is - igen -, hogy Isten megaláz minket és hogy ez milyen jó. 

Erre hivatkozva némelyek feljogosítva érzik magukat, hogy ők is megalázzanak másokat, akik pedig ezt (vagy ha mások alázzák meg őket) helyesnek, jónak, Isten közvetlen ajándékának kell tekintsék.

Csakhogy. Amikor Isten aláz meg úgymond minket, akkor egészen más történik, mint amikor az emberek.

A szentek által leírt  események mindig egy nagyon mély és bensőséges kapcsolaton belül történnek. Itt Isten mindig emeli az embert. Megszabadítja valamitől, ami korlátozza az ember szabadságát és korlátozza Isten és ember között a szeretetkapcsolatot. 

Ezt a korlátozó tényezőt a teológia gőgnek nevezi. A  pszichológia terminusában Isten megfoszt a nárcisztikus sérüléseink kompenzációjától. Mivel ezzel azonosítottuk magunkat, ha megfosztódunk ettől, az kétségtelenül nagyon fáj. A sérülékenységemet, a gyengeségemet, a bizonytalanságomat, az Istennel szembeni bizalmatlanságomat azzal kompenzálom, hogy én már milyen nagyon lelki ember vagyok. És akkor Isten megmutatja nekem azt, hogy már hetek (évek) óta mond nekem valamit, és én nem értem meg. És akkor látom magamban azt a rosszat, ami elől menekülök.

De Isten nem csak elveszi a kompenzációt, hanem közben egyszerre gyógyítja is a sérülést, hogy ne legyen szükségünk erre a kompenzációra. Miközben az ember érzi a fájdalmat, tapasztalja a megtartottságot és megerősödést is. Ez adja azt a bizalmat, amit Chambers fentebb a szív szelídségének nevez.

Amikor egy ember megaláz egy másikat, akkor le akarja őt alacsonyítani. Nem adja meg neki azt a tiszteletet, ami minden embernek - mint Isten képmásának - elidegeníthetetlen joga. Nem adja meg azt az elismerést, ami a személyes teljesítményei alapján járna neki, sőt lényegesen leértékeli a másikat. Örömet okoz számára a másik fájdalma és tehetetlensége, kiszolgáltatottsága és igyekszik ezeket, amennyiben csak rajta áll, maximalizálni.

Isten ezt, mint azt számtalanszor kijelenti a Bibliában, botránynak, az Ő személye elleni közvetlen támadásnak tekinti és semmi kétséget nem hagy afelől, hogy "jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik” . (Mt 18,6-7)

2015. december 6., vasárnap

nekem ennél több nem jár

Az ember felnőttként annyira értékeli magát, amennyi szeretetet, elfogadást gyerekkorában kapott. 
Ha csak keveset, akkor felnőttként - akkor is  ha rendkívüli teljesítményei vannak, szeretetreméltó és kivételesen szép -  meg lesz róla győződve, hogy  értéktelen, szerethetetlen és csúnya. Azt hiszem, talán ez utóbbi mutatja legjobban, hogy a valóságtól teljesen elszakadva, milyen extrém negatív képük lesz az ilyen embereknek magukról: feltűnően szép nők komolyan meg vannak arról győződve, hogy csúnyák. 

Azokban a családokban ahol kevés a szeretet és az elfogadás, ott többnyire sok szokott lenni a bántalmazás. S ha ez egy középosztálybeli család, akkor még azt is kell gondolnia az itt felnövő gyereknek, hogy ez a szeretetlen, bántalmazó család szerető és védelmező -   a szeretetlen és veszélyes külvilággal szemben nincs más menedék. Ilyen családban felnőve a szeretet fogalmába - a családban szokásos bántalmazás mértékének megfelelően - akár extrém szeretetlenségek is beleférnek.  

És akkor az ember belemegy egy olyan partnerkapcsolatba, amelyben a másik - gyakran messze -   a saját kvalitásai alatt van és  ráadásul még szeretetlen is vele. És ezt abszolut nem látja.

Egy harminc év körüli fiatalember azzal keresett meg, hogy neki túl magasak az igényei és ezért nem tud párt találni magának, ő biztos nem tud kötődni. Amikor végignéztük a párkapcsolatait, kiderült, hogy olyan nőket választ, akik kulturálisan és intellektuálisan mélyen alatta vannak és akik ráadásul kimondottan szeretetlenek vele. Úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár, ő ennél többet nem kaphat. A lelke egészséges része nem bírta ezeket a méltatlan kapcsolatokat és mindig kilépett belőlük.

Mások bent maradnak és úgy gondolják, minden rendben van. Náluk a testük jelez.  Különféle pszichoszomatikus tüneteik vannak, erősen  meghíznak, állandó és semmire el nem múló nőgyógyászati gyulladásaik vannak. Vagy a lelkük, némi kerülőúton. Engem gyakran szorongással, pánikrohammal, depresszióval keresnek meg, s amikor kicsit körbejárjuk, kiderül, hogy ezek mind annak a jelzései, hogy egy "nekem több nem jár" kapcsolatban vannak.

A megoldás minden esetben ugyanaz: sokkal-sokkal magasabbra kell tenni a mércét.

Mert ennél sokkal több jár. És ha az ember végigmegy azon a hosszú úton, hogy vissza tudja utasítani azt amilyen szeretetlenül elutasították és képes lesz szeretni magát; és nem fogadja el azt a szeretetlen és igaztalan ítéletet, amit kimondtak róla, és képes lesz értékelni magát; és a szeretetet szeretetnek, a szeretetlenséget szeretetlenségnek tudja látni - akkor jut is.  

2015. október 24., szombat

módszerek, megközelítések: sématerápia - Erikson személyiségfejlődés modellje - elhárítómechanizmusok

A segítő beszélgetések legfontosabb pszichológiai elméleti alapja Erikson személyiségfejlődési modellje. Amit a gyakorlatban csinálok, az leginkább a sématerápiához hasonlít, de pszichoanalitikus alapképzésemnek megfelelően imagináció helyett nagyobb hangsúlyt helyezek a jelenkori problémák élettörténeti - különösen koragyerekkori -  összefüggései,  és az elhárítómechanizmusok feltárására. 

Itt összegyűjtöttem néhány linket, amelyek segítenek a tájékozódásban.














Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete



Ebben a posztban egész kis változtatásokkal és nagy köszönettel Gyógypeda anyagtár cikkét közlöm.

forrás: gyp.xhost.ro/data/licensz/05.doc



Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete

Erik H. Erikson (1902-1994) összetett fejlődésmodellje a személyiség alakulására ható szociális jelenségeket/tényezőket hangsúlyozta és megalkotta a lelki egészség kialakulásának elméletét. Elméletének kulcsfogalmai: énidentitás, kompetencia, pszichoszociális krízis.
Ő maga azt állította, hogy: „Elméletem leghangsúlyosabb eleme az emberi lehetőségek kibontakozásának tétele, valamint a fejlődés játéktere, vagyis az adottságok kifejlődéséhez szükséges kölcsönhatások hatósugarának növekedése.” (Roth, 2003)
A Gyermekkor és társadalom (1950) című művében leírja az emberi életen át tartó fejlődés* (születéstől halálig tartó fejlődési folyamat) nyolc korszakát, azokat az egymást követő fejlődési szakaszokat/életciklusokat, amelyeken egy személynek érése során keresztül kell mennie. Mindegyik életciklusnak sajátos feladatai, törvényszerűségei, nehézségei és a belső egyensúlyát lehetővé tevő ellensúlyai vannak. Ezek az alapkonfliktusok megoldandó-megoldható krízist tartalmaznak.
Az emberi életciklus című munkájában Erikson a következőképpen magyarázza az életciklus fogalmát: „A ciklus” fogalma az egyéni életnek arra a kettős tendenciájára utal, hogy miközben önmagát, mint a tapasztalás koherens mintáját szüntelenül „lekerekíteni” igyekszik, egyszersmind kapcsolóelemet is alkot a nemzedékek láncolatában, amelyből és amelynek erőt és gyengeséget kölcsönöz. ” (Bernáth, Solymosi, 1997)
A pszichoszociális krízis a fejlődés folyamatából eredő, az adott életkorra jellemző sajátos konfliktushelyzet, olyan fordulópont vagy sorsdöntő esemény, amelynek kimenetele befolyásolja a következő életszakaszokat, ugyanis a megoldás függvényében jelentkezik vagy sem a kompetenciaérzés a személyben, és megtörténik vagy sem az átlépés a következő szakaszba. A krízis tehát óriási növekedési lehetőséget rejt magában, egyúttal sérülékenyebbé is teszi az egyént. Ez azonban az egyén életterében elhelyezkedő környezeti feltételektől is függ.
Bár e válságok egy adott korcsoportra jellemzőek, már a kezdetektől fogva léteznek valamilyen formában, folyamatosan differenciálódnak, majd újra integrálódnak az adott fejlődési fok uralkodó tendenciáival. (Bernáth, Solymosi, 1997)
A fejlődési szakaszok / kritikus időszakok az epigenetikus elv szerint működnek, akárcsak Freudnál (előre meghatározott – predestinált - sorrendben követik egymást, és a sorrendet nem lehet felcserélni). A szakaszok azonban nem teljesen azonos értékűek: a serdülőkor a legfontosabb, legkritikusabb szakasz, mert ekkor integrálódik tudatosan először az összes előző periódus.
Minden fejlődési szakaszban új szociális interakciókra és tapasztalatokra tehet szert az egyén. Egy új fejlődési stádium megjelenése a testi-fizikai érés, a mentális műveletek és a társkapcsolati jellemzők együttesének, jellegzetes, új mintázatát feltételezi.

  1. szakasz: ŐSBIZALOM  vagy ŐSBIZALMATLANSÁG
Az anyai gondoskodás biztosítja a csecsemő számára a biztonságot és a szociális környezetébe vetett bizalmat. Ennek eredményeként későbbi életében nyitottabb lesz, megbízik társaiban.
Következetlen gondozás, hiányos biztonság esetén az elhanyagoltság és reménytelenség érzése jelentkezik. Ennek hatására később nehezen fog kötődni,  megbízni embertársaiban. A szülői gondatlanság következtében létrejött alapvető bizalmatlanság, az emberi elidegenedés első formája pszichés zavarok, szenvedélybetegségek, pszichotikus állapotokban jelentkezhet, és későbbi szakaszokban nehezen kompenzálható.
Példa:
  • csecsemőkor után örökbefogadott gyermekek – érzéktelenek lehetnek a szeretet-megnyilvánulásra,
  • viselkedésproblémák; túlzott szükséglet-kielégítés – „mindenhatóság érzése”, torz önismeret.

  1. szakasz: AUTONÓMIA vagy SZÉGYEN, KÉTELY
Ebben az életkorban lehetővé válik az izomműködés akaratlagos irányítása, a gyermek megtapasztalja, hogy az anyától független, autonóm lény.
A járás elsajátításával, a vizuális és cselekvési tér kitágulásával arányosan megnövekszik a gyermek mozgásszabadságra való törekvése. Ha a szülők kiegyensúlyozottak a mozgásszabadság biztosításában és a biztonságot nyújtó korlátokat kijelölésében, akkor kialakul az autonómia érzése: a gyermek rájön, hogy képes kontrollálni izmait, impulzusait, környezetét. Ellenkező esetben (türelmetlenség, túlzott aggodalom, a gyermek túlzott követelései anarchiává válnak) az önmaga iránti kétkedés alakul ki.
Ekkor kell megtanulja kontrollálni székletét, vizeletét. Ez az első szakasz, amikor nyílt konfliktusba kerül környezetével, mert olyasmit követelnek tőle, ami nincs összhangban saját késztetéseivel. A megértő, nyugodt családi légkörben a gyermek megtapasztalja, hogy önállóan is képes elvégezni valamit. Ellenkező esetben  kétségbeesik, felnőttkorban pedig antiszociális viselkedéseket alkalmazhat.

  1. szakasz: KEZDEMÉNYEZÉS  vagy BŰNTUDAT
A gyermek leválik környezetéről, független lesz, mindent meg szeretne tapasztalni, önálló akciókat kezdeményez. Ez főként a játékban megnyilvánuló beszédre és fantáziára érvényes.
Ha biztosítják számára az önálló munka lehetőségét, a kezdeményezések kiélését, kreatív lesz.
Ellenkező esetben (állandó tiltás) visszahúzódik, bűntudatot fog érezni, szorongani fog, kételkedni saját erőforrásaiban.
Ebben a szakaszban rendkívül meghatározó a szülői attitűd, hiszen ekkor alakul ki a fejlődő személyiség önmagával kapcsolatos elképzelése.

  1. szakasz: TELJESÍTMÉNY  vagy KISEBRENDŰSÉG
Ebben az életkorban a gyermek élvezi, hogy aktív, produktív és alkot. Az iskolába kerüléssel jobban leválik családjáról. A játék szerepét átveszi a tanulás, teret kap az állandó minősítés. Az iskola teljesítmény-centrikus intézmény, a gyermek egyre több versengő szituációval találkozik. Az iskolai teljesítmény a szülők és a nevelő számára is fontossá válik, s ezt általában a többi gyermekéhez hasonlítják. A gyermek igyekszik megfelelni az elvárásoknak, s eredményessége függvényében alakítja énképét.
Ha nem sikerül megfelelni a követelményeknek Ha ezt nem éli át, kisebbrendűségi érzés alakul ki, pótcselekvéssel kompenzálhatja iskolai sikertelenségét.

  1. szakasz: IDENTITÁS  vagy IDENTITÁSZAVAR
Ebben a korban a személy megbirkózik a nemi éréssel, a felnőttszerep bizonytalanságával. Új társas szerepeket vesz fel (kortárscsoportban, ellenkező neműekkel), a régieket megpróbálja átalakítani (szülőkkel szemben). Az identitáskrízis természetes velejárója a szerepkísérletezés, amely során a fiatalok különböző élethelyzeteket és viselkedésmódokat próbálnak ki, mielőtt eldöntik, hogy milyenek is lesznek valójában.
Feladat a részidentitások összeillesztése és saját identitásának kialakítása. Két alapvető eleme a nemi szerep megélése és a karrier megalapozása.

  1. szakasz: INTIMITÁS  vagy IZOLÁCIÓ
Az intim kapcsolatok, az érett párválasztás és a szoros barátságok kialakításának időszaka. A más emberrel való közösség keresését jelenti, anélkül azonban, hogy saját identitását és integritását feladná (énvesztés).
Ennek sikertelensége kelti az egyedüllét, izoláció érzését a személyben. Másrészt veszélyt jelent a túlzott közelségre való törekvés, amely a társ szükségleteinek érdekében a saját identitás feladását eredményezheti.

  1. szakasz:  ALKOTÓKÉPESSÉG  vagy STAGNÁLÁS
Fő feladata azoknak a területeknek a felismerése, ahol az egyén teremteni tud: az utódok megteremtése, a róluk való gondoskodás, az idős szülők gondozása, a művészet, a tanítás, a segítségnyújtás. Ehhez szüksége van a környezet felé fordulásra úgy, hogy kapcsolatban marad önmagával, saját vágyaival, szükségleteivel, értékeivel.
Ha nincs meg erre a lehetősége, beszűkül, elsivárosodik, önmagába roskad.

  1. szakasz: INTEGRITÁS  vagy KÉTSÉGBEESÉS
Feladata, egyensúlyt teremteni a megbékélt bölcsesség és a halálfélelem kétségbeesése között. Ez a kor az életút átértékelésének, felülvizsgálatának (megvalósítások és kudarcok) ideje.
Az integritás akkor alakul ki, ha az egyén elégedettséggel tekint vissza életére, míg ha elégedetlenséggel vesz erőt rajta az elmulasztott lehetőségek miatt, a halálfélelem kétségbeesése uralkodik el rajta.

Erikson rámutatott arra, hogy a különböző pszichikai problémák terápiája során a klinikai pszichológusok nem hanyagolhatják el a fejlődéslélektan szempontjait.


Könyvészet:

Roth Sz. M. (2003) Bevezetés a fejlődéslélektanba, Egyetemi nyomda, Kolozsvár
Erikson, E. Az emberi életciklus, IN. Bernáth L., Solymosi K. (1997) Fejlődéslélektan olvasókönyv, Budapest
Cole, M., Cole, S. R. (1998) Fejlődéslélektan, Osiris, Budapest






Kritikus időszakok
Élet-kor
Elemi pszichoszociális modalitások
Krízis
Énminőség
A jelentős kapcsolatok tengelye
Jelentése
A csecsemőkor
(orál-szenzoros)
0-2
Kapni, adni viszonzásul.
Bizalom-bizalmatlanság
Remény

Anyai személy
"az vagyok, amiben reménykedem, s amilyen reményt nyújtok"
A kisgyermekkor
(anál-muszkuláris)
2-3
Megtartani, elengedni.
Autonómia-kétely
Akarat
Szülői személyek
"az vagyok, amit szabadon akarhatok"
Óvodáskor
(fallikus-lokomóciós)
3-5
Létrehozni = utánajárni.
Valamivé válni = játszani
Kezdeményezés-bűntudat
Szándék, cél
Család
"az vagyok, aminek el tudom képzelni magam"
Iskoláskor
(latencia)
6-11
Létrehozni (megalkotni) dolgokat.
Együtt meglakotni dolgokat.
Teljesítmény-kisebbrendűségi érzés
Kompetencia
Szomszédság, iskola
"az vagyok, amit működtetni tudok"
(Robinson Crusoe kor-osztály-felfedezési vágy)
Serdülőkor
(pubertás és adolescen-sis, genitális fázis)
12-20
Lenni valakiunek, megosztani a létezést valakivel.
Identitás-szerepkonfúzió
Hűség
Kortárscsoportok, idegenek csoportjai, vezetői modellek

Fiatal felnőttkor
20-40
Elveszteni és megtalálni magunkat másokban.
Intimitás-izoláció
Szeretet
Társak a barátságban, szexben, versengésben, együttműködésben
"azok vagyunk, amit szeretünk"
Felnőttkor
40-60
Alkotni, gondoskodni.
Alkotóképesség-stagnálás
Gondoskodás
Munkamegosztás, közös háztartás
annak átélése, hogy szükség van rá
Időskor
60 után
Lenni a létezés és a teremtve levés által, szembesülni a nemléttel.
Énintegritás-kétségbeesés
Bölcsesség
„Emberiség”, „Saját fajtám”
"az vagyok, ami fennmarad belőlem"


forrás: gyp.xhost.ro/data/licensz/05.doc

: