A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 12., kedd

szexelni vagy szeretkezni

Újra és újra találkozom azzal a meggyőződéssel, miszerint a férfiak (szemben a nőkkel, akiknek genetikailag nem igazán fontos a szexualitás) úgy vannak megkonstruálva, hogy biológiailag szükségük van a szexelésre. A szexelésre és nem a szeretkezésre.

Mindkettő a szexualitáshoz kötődik, de mások a céljaik és technikailag is mást csinálnak az emberek egyik illetve a másik esetben. 

szexelés = használlak, urallak
Nincs párbeszéd, spontaneitás, játékosság, nincs megnyílás, nincs kötődés. Az örömhöz nem kell a másik öröme, csak az egyik kielégülése a fontos. Az egyik kiszolgálja a másikat, nem számít, ez mennyibe kerül ez neki és hogyan érez közben. Az öröm forrása a másik uralása, gyakran a bántásig, megalázásig. 
 
szeretkezés = jó, hogy vagy; örülök neked, elfogadlak
Párbeszéd, spontaneitás, játékosság, megnyílás, kötődés.  A saját öröm nem képzelhető el a másik öröme nélkül, mind a két fél egyformán fontos. Az öröm forrása az odaadás és elfogadás.

 

Nos, senki nincs úgy megkonstruálva, hogy biológiailag predesztinálva van mások használatára és uralására. Ez egy választás, méghozzá életünk alapvető választása, hogy a szeretet irányába akarunk-e menni vagy a szeretetlenség irányába és másokat használni, uralni akarunk. 

Első esetben a szexualitásunkat szeretkezés formájában törekszünk megélni, második esetben szexelünk. Akár férfiak, akár nők vagyunk.

2024. január 23., kedd

elmevakitás - technikák arra, hogyan ne lássuk a rosszat

 

Ha egy gyereknek olyan rosszakat kéne látni a hozzá közel álló személyek gondolkodásában, érzéseiben, amelyek elviselhetetlenek a számára (pl: anyám gyűlöli az apámat és engem) akkor nem egyszerűen nem tanulja meg kitalálni mások érzéseit-gondolatait (mentalizáció), hanem azt tanulja meg, hogy ezt ne tegye (elmevakság).

Ennek egyik fontos technikája, amikor a sztorizás helyettesiti az értelmezést.

Úgy értünk meg másokat, hogy a megnézzük a viselkedésüket és utána végiggondoljuk, hogy mi lehet az a belső rendszer, amiben ez egy értelmes, célszerű viselkedés. A legfontosabb kérdés, hogy mire törekszik, milyen céljai, motivációi vannak az adott embernek, és ezek elérése érdekében milyen eszközöket használ. Minél pontosabb hipotézisünk van erről a belső rendszerről, annál pontosabban meg tudjuk becsülni, hogy egy adott ember egy adott helyzetben mit fog cselekedni.

Amikor valaki sztorizással helyettesiti az értelmezést, azért, hogy ne kelljen látni a másik belső világát, ezt a lépést nem teszi meg. Elmondja a történetet és soha nem gondol bele, hogy milyen belső rendszerből következhet ez a viselkedés, hanem ehelyett újra és újra elmondja, hogy mi történt. Amikor rákérdezünk, hogy mégis mi lehet az adott viselkedés mögött, vagy teljesen általános válaszokat kapunk, amik nem visznek közelebb az adott viselkedés megértéséhez (ezek alapján nem fogjuk tudni jobban megbecsülni legközelebb, hogy mit fog a másik csinálni) vagy újra a történetet mondják el nekünk. Ilyen módon ezek a történetek darabonként rögzülnek és soha nem állnak össze egy egységes képpé a másik emberről.

Ennek kétségtelenül megvan az a haszna, hogy az ember megmenekül attól, hogy látnia kelljen a sok rosszat másokban. Az az ára azonban ennek a hamis biztonságérzetnek, hogy az ember nem látván a rosszakat, ki lesz ezeknek szolgáltatva. 

Az elkerülés ez esetben is destruktiv coping.  A jó megoldás, mint mindig, most is a felnőtt működésmód: beleállunk, szembenézünk a problémával és megpróbáljuk konstruktivan megoldani. Amire gyerekként képtelenek voltunk, azt felnőttként már meg tudjuk tenni.

2022. január 16., vasárnap

a törvény betűje és szelleme

A szégyen alapú családok gyakran úgy mutatják magukat mintha keresztények, sőt, elkötelezett keresztények lennének. Gyakran tényleg fel tudják mutatni, hogy betartják a törvény betűjét, de törvény szellemével mindig szöges ellentétben vannak.

Valójában ezekben a családokban nincsenek is tényleges, mindenkire érvényes normák, hanem hogy mit szabad és mit nem, az mindig a családban hatalmat gyakorló személyek önkényétől, érdekeitől függ. Amit normáknak neveznek, az mindig az ő önkényük vagy érdekeik legalizálása.  

Szent Pálra hivatkozva (a hívő élete megszenteli a hitetlent is /1Kor, 7.14/)  a jó partival akkor is össze kell házasodni, ha nem egyszerűen nem hívő, hanem kimondottan és aktívan gyűlöli Istent vagy világosan megmondja,  nem gondolja, hogy neki be kéne a Tízparancsolatot tartania. Szűz Mária nagy tisztelőjeként lehet véresszájú antiszemitának lenni. Jó keresztény családapaként azt a nevelési elvet követni, hogy "nehogy már a gyerek azt higgye, hogy ő is valaki". A példák sora sajnos a végtelenségig folytatható.

Ezekben a családokban felnőtt emberek nem azt tanulják meg, hogyan kövessék a törvény szellemét, hanem azt, hogyan  játszanak a törvény betűjével, hogy a saját - adott esetben a törvény szellemével szöges ellentétben lévő -  kívánságaikat megvalósíthassák. Ha sikerült egy olyan kombinációt találni, amivel a törvény betűje szerint rendben van a dolog, akkor minden rendben. 

Ezeknek az embereknek felnőttként kell megtanulniuk, hogy ha a lelkiismeretüket akarják követni, akkor a törvény szellemét kell követniük, nem pedig a betűjével játszadozniuk. 

Az, hogy mi a törvény szelleme, nem valami bonyolult dolog. Az Újszövetség egyetlen mondatban összefoglalja: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” (Luk, 10.27)

Tehát, ha sikerült valami olyat kivariálnom - akár mások,  adott esetben akár a  többség támogatásával - amelyik ezek közül valamelyiknek ellentmond, akkor lehet, hogy betartottam a törvény betűjét, de a szellemével ellentétbe kerültem. Ez pedig, ha el is tekintünk ennek a távolabbi jövőre beígért következményeitől,  mindenképpen azt jelenti, hogy súlyos rosszakat fogok elkövetni, a világot nem jobbá, hanem rosszabbá teszem.

2020. május 4., hétfő

amikor a tolerancia rombol

Igyekeztem toleráns lenni. Így foglalta össze Judit azt a történetet, amelyben elmesélte, hogyan használta ki a partnere. Egy párkereső oldalon találkozott a férfival, aki azt állította, komoly elkötelezett viszonyt akar. Csak sok rossz tapasztalata volt és nem akar fejest ugrani egy túl gyors elköteleződésbe. A következő majdnem egy évben kb. kéthetente találkoztak. Csakis akkor, amikor a férfi akarta. Ekkor egy estét együtt töltöttek, Judit mindig kedvességgel, ajándékokkal, borral, vacsorával várta. Szeretkeztek. Aztán a férfi elment. A következő alkalomig néhány rövid üzenetváltásból állt a kapcsolat. Beljebb nem lehetett menni. Judit ne követelőzzön, legyen megértő, türelmes. Ő igyekezett toleráns lenni.

Ne legyél mindig toleráns! 

Ahhoz, hogy egy kapcsolat szeretetkapcsolat lehessen, mind a két félnek kell egy minimumot teljesíteni. Ez nagyjából a tisztesség minimuma. Nem lehet jelentősen többet elvenni, mint amit adok.  Nem lehet jelentősen mást mutatni, mint ami vagyok, mint amit akarok. Nem lehet a másikat bántani, megalázni, kényszeríteni. 

Ha ezek bármelyikével is toleránsak vagyunk, azzal csakis egy bántalmazó kapcsolatot építhetünk fel. A tisztesség minimumából nem lehet engedni. Azt az embert, aki ezt nem hozza, el kell küldeni. Különben a kizsákmányolást és az erőszakot támogatjuk. 

A pszichológia népszerűsödése sok jót is eredményezett, de van az a vadhajtása, hogy sokan érzékenyek és megértőek akarnak lenni akkor is, amikor nemet kéne mondani a rosszra és meg kéne magukat védeni. 

Amikor valaki nem hozza a tisztességnek ezt a minimumát, csak a másik szempontjai érvényesíthetők a kapcsolatban, a szavai és a tettei jelentősen eltérnek egymástól,  amikor bármilyen módon kényszeríteni akar, akkor nem az a feladatom, hogy érzékenyen és megértően elmerüljek a másik nehéz gyerekkorában, hanem, hogy ne  engedjem meg, hogy ezeket a rosszakat tegye velem.

Ne legyél mindig toleráns! Ne támogasd a rosszat! Ne tűrd el hogy kizsákmányoljanak, manipuláljanak, bántalmazzanak!

2016. május 22., vasárnap

gyenge akarat

Az ember elméletileg helyesli mondjuk, ha valaki felnőtt és önálló és ő maga is erre törekedne, de  valahogy nem tudja ezt mégsem eléggé akarni. Már annyiszor megpróbálta. Nem megy. Mit lehet tenni, gyenge az akarata.

Gyenge akarat nem létezik.

Emberünk akarata is igen erős. Rendkívül erősen nem akar lemondani arról az igényéről, hogy valaki más biztosítsa neki a védettséget és biztonságot.


Amikor az emberek arról beszélnek, hogy valamilyen dologgal kapcsolatban gyenge az akaratuk, akkor valójában mindig arról van szó, hogy az adott dolgot azért nem tudják elég erősen akarni, mert valami azzal össze nem egyeztethetőt igen erősen akarnak.









2016. május 15., vasárnap

A jó anya hajszolása

 
teljesen be tudja tölteni az ember életét. Azaz, teljesen tönkre tudja tenni.

Egy elég jó anya (1) el tudja fogadni a gyerekét, olyannak, amilyen. Minden gyerekben van valami szeretnivaló. Ezt meglátja és örömét találja a gyerekben. Észreveszi, ha a gyerek éhes, fáradt, fázik, nyugtalan, stb. és gondoskodik róla. Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad a gyereknek. 

A gyerek, ahogy lassanként felnőtté válik, átveszi az elég jó anya funkcióit. El tudja magát - és azért aztán másokat is - fogadni olyannak, amilyenek. Meglátja magában -  és ezért aztán másokban és egyáltalán az életben -   a jót és ebben örömét találja. Észreveszi ha valakinek - beleértve saját magát is - valami baja van, meg tudja nyugtatni, tud róla gondoskodni.  Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad magának és másoknak.

Azok az emberek, akiknek az anyjuk nem volt elég jó, a gyerekkori anyai segítség hiányát egyfajta rendívül fájdalmas és nyugtalanító űrként, hiányként élik meg.  

Az ember persze  be akarja ezt tölteni és elkezdődik a hajsza valaki iránt, aki mindig elfogad, aki mindig elérthető a számomra, aki mindig észreveszi mire lenne szükségem és mindig gondoskodik rólam, mindig megvigasztal, mindig felvidít, mindig szeret engem - az ideális jó anya iránt.   Itt az ember nem egy tényleges személyt keres, hanem egy fantáziaképet arról, hogy tökéletes biztonságban vagyok, mert a jó mama tökéletesen ellát engem, minden eddigi frusztrációért és keserűségért  megvigasztal és kárpótol.

A többiek annyiban érdekesek és vonzóak, amennyiben az ember ezt a fantáziaképet beléjük látja. Ez a belelátás megdöbbentően független tud lenni a másik tényleges valóságától. Persze  legkönnyebb azokba belelátni, akik valamiféle anyai vagy támogató szerepben vannak az életében (anyám, anyósom, idősebb rokonaim, szerelmeim, idősebb barátaim, pszichológus, lelkivezető)  de el lehet oda is jutni, hogy az ember mindenkiben ezt keresi, mindenkitől ezt várná el. 

Amint megjelenik valaki, akibe az ember ezt a fantáziaképet beleláthatja, azonnal felfokozott várakozással lesz iránta, az egész biztonsága attól kezd függeni, hogy megkapja-e a másiktól az áhított teljes elfogadást.  Ezzel az ember rögtön egy regresszív pozícióba helyezi magát, úgy definiálja a kapcsolatát a másikkal, mint egy kicsi baba kapcsolatát a mamájával. Felnőttként ugyanis az ember stabil önértékeléssel és önelfogadással kell már rendelkezzen, s így nem függhet  az egész biztonsága azon, hogy X vagy Z elfogadja-e őt vagy sem.

Azok az emberek, akik lelkileg többé-kevésbé épek, érzékelvén, hogy a másik nem a tényleges személyükhöz viszonyul és a közelségre való igénye messze több, mint a köztük lévő  lehetséges tényleges közelség, nem fogadnak el egy ilyen baba-mama viszonyt. Ezt persze, aki ezt keresi, a saját személye elutasításának éli meg, s nem annak, ami valójában: valóban kudarc, de annak a kudarca,  hogy függetlenül a másik tényleges személyétől egy fantáziaképet akarok behajtani rajta. 

Ezt az egyenlőtlen viszonyt csak olyanok fogadják el, akik tényleg azt akarják, hogy az ember úgy függjön tőlük, mint egy baba a mamájától - a legbiztosabb út a bántalmazó viszonyhoz. De még ha nem is kerül az ember bántalmazó viszonyba, éveket vagy akár évtizedeket is lehet értelmetlenül küzdeni olyan emberekkel való közeli kapcsolatért, akikkel - lévén annyira különbözőek az értékeink és a mentalitásunk - objektíve lehetetlen köztünk közeli kapcsolat, vagy ami még rosszabb, szeretni  nyilvánvalóan nem képes és nem akaró emberek "szeretetéért". 

A nem elég jó anya által hagyott űrt nem lehet azzal betölteni, hogy az ember felnőttként gyerek-anya kapcsolatba kerül valakivel.

Meg lehet viszont tanulni - ha nem gyerekként, akkor most felnőttként - átvenni az elég jó anya funkcióit: Elfogadni magunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Meglátni a jót mindenben és mindenkiben és ebben örömet találni. Észrevenni, ha valakinek baja van, tudni megnyugtatni, gondoskodni. Az elfogadásunkkal, az életben való örömünkkel, a megbízhatóságunkkal biztonságot adni magunknak és másoknak.


--------------------------------------------------------------------
1. Az elég jó anya Donald Winnicott (Plymouth 1986  - London 1971) angol gyermekorvos és pszichoanalítikus által bevezetett fogalom. Ezzel azt a nagyon fontos dolgot fejezte ki, hogy egy anyának nem kell tökéletesnek lennie, lehet számos hibája és gyengesége, de ha  gyerekéhez alapvetően figyelmesen, elfogadóan és támogatóan viszonyul, akkor megadja azt a segítséget, amivel a gyerek a saját biztonságát, önbecsülését és a világhoz való aktív, cselekvő viszonyát jelentősebb problémák nélkül fel tudja építeni.

2015. december 27., vasárnap

Szeret vagy használ?


János foggal-körömmel ragaszkodik Mártához. Zokogva könyörög neki, hogy soha ne hagyja el. Megesküdteti, hogy mindig együtt lesznek. Mert ő nagyon szereti és tönkremegy Márta nélkül.

Nagyon szereti vagy nagyon fontos neki, hogy használhassa?

Ha nagyon szereti, akkor nagyon fontos neki Márta jóléte és ezért sok mindent megtesz - akkor is, ha adott esetben ez nehezére esik, meg kell erőltetnie magát. És ezt abszolút magától értetődőnek tartja, nem vár ezért hálát. Észreveszi, ha Márta fáradt, kimerült, beteg, ilyenkor leveszi róla a terheket és gondoskodik róla.  Fontos számára Márta fejlődése, kiteljesedése, figyel erre és támogatja ebben. Érdeklődik iránta, örül a sikereinek, az örömeinek. Mellette áll, támogatja kudarc esetén vagy ha mások bántják. Minden ügyükben tekintettel van Márta szempontjaira is. Komolyan veszi a véleményét, a nézeteit, mindig tisztelettel van iránta.

Ha használni akarja, akkor az a nagyon fontos, hogy a saját kényelme és élvezetei érdekében mindent megkapjon Mártától.   Mindig az ő rendelkezésére kell állnia és  ki kell őt szolgálnia, ha Márta fáradt, kimerült vagy beteg, akkor is - ezeket egyszerűen nem veszi észre vagy nyavalygásnak, hisztinek minősíti. Ha esetleg nem kapja meg, amit akar, akkor duzzog, jeleneteket rendez, vádaskodik.

Márta fejlődése, kiteljesedése valahogy soha nem téma, és ha esetleg mégis előkerül, többnyire nincs rá se pénz, se idő. Mindig János van a központban,  akit nem különösebben érdekelnek Márta sikerei, örömei. Viszont, ha Mártát kudarc éri vagy mások bántják, többnyire ő is ellene fordul.

Minden János szempontjai szerint rendeződik, ha neki szórakozhatnékja van, nem számít, hogy Mártának még dolgoznia kellene vagy fáradt, magától értetődik, hogy ő is lelkesen részt kell vegyen benne.  Ha Jánosnak nincs kedve kimozdulni, akkor Márta is üljön szépen otthon.

Magától értetődik, hogy mindenben János véleménye, nézetei a helyesek, olyannyira, hogy János akár Márta legalapvetőbb értékein is keresztülgyalogol, ha azok éppen nem  az ő kényelmét szolgálják. Ez esetben  mindig Márta a hülye, az elmebeteg, a bigott, a nem normális, és ismét a hisztis és túlérzékeny. Amikor Jánosnak valami nem tetszik, olyankor a legcsekélyebb respektus sem jár Mártának.

Ez esetben az, hogy János nagyon ragaszkodik  Mártához, nem azt jelenti, hogy szereti, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a szeretetlenségéhez ragaszkodik.

Ahhoz, hogy János ilyen érzéketlen legyen Márta iránt, valamikor a szeretet helyett a szeretetpótlékokat kellett választania. Igazából kevés jelentősége van annak, hogy ez egy tudatos döntés volt vagy önmaga előtt is elmaszkolva kis lépésekben jutott el ide. A lényeg, hogy nem akar kapcsolódni, nem akarja magát kiszolgáltatni, nem akarja a szeretet bonyolult és törékeny örömeit.

Ő a vashídon megy. Intimitás helyett szex, együttműködés helyett uralni a másikat, bizalom helyett biztosítékok: pénz, hatalom, presztizs. Nyitottság helyett kényelem, öröm helyett önvigasztalás.(Természetesen neki  is lehetnek érzékeny pillanatai, meleg érzései, de a választásaiban ezek alig játszanak szerepet.) S ez egy olyan alapvető döntés, amit felnőtt emberek csak a legritkább esetben szoktak megmásítani.1

János döntésének nem csak egy siralmasan alacsony moralitás az eredménye, hanem egy súlyosan patológiás pszichés működés is, amelyet regressziók és elharító-mechanizmusok uralnak. Mártával való kapcsolata ezt állandósítja. Márta  azáltal, hogy kiszolgálja János destruktív igényeit, jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy János mind morálisan, mind pszichológiai szinten egyre lejjebb süllyedjen. Jánosnak ez azonban tökéletesen megfelel, ő ebben a kapcsolatban pontosan azt kapja, amit akart.

Sokszor Mártának is. Ha ő is feladta a szeretetet, akkor a számára is megvan az az előny, hogy nem kell kapcsolódnia és a szolgálataiért, ő is megkapja, amit akar: pénzt és presztizst.  Ha azonban nem adta fel a szeretetet, akkor szenved, szorong, depressziós, pánikrohamai vannak. Többnyire azonban nem lép ki, mert mélyen úgy hiszi, hogy neki ennél több nem jár és nem juthat. Ez nem igaz. Jár is és jut is.  
........................................................................................... 
1. Természetesen nem úgy van, hogy valaki vagy szeret vagy nem, hanem a teljes szeretet és a teljes szeretetlenség között rengeteg átmenet van. Nagyon kevés olyan ember van, aki az egyik vagy a másik végponton van, többnyire valahol köztes helyen szoktunk lenni. Ahhoz azonban, hogy valaki úgy viselkedjen, mint János, erőteljesen a szeretetlenség irányába kell eltoldva lenni (noha itt sem záródik be mindenki minden ponton egyformán). Ezt a pozícióját egy felnőtt ember nagyon ritkán szokta megváltoztatni. Mindazonáltal - az ember szabad akarata miatt - ez egy olyan dolog, amit nem lehet százszázalékosan kiszámítani. Amikor a terápiában megpróbáljuk megbecsülni, hogy valaki hol van ezen a skálán, mindig nagyon sok oldalról megnézzük ezt és nagyon sokszor megpróbáljuk, hogy nem akar-e a másik mégis a szeretet irányába mozdulni.

2015. december 6., vasárnap

nekem ennél több nem jár

Az ember felnőttként annyira értékeli magát, amennyi szeretetet, elfogadást gyerekkorában kapott. 
Ha csak keveset, akkor felnőttként - akkor is  ha rendkívüli teljesítményei vannak, szeretetreméltó és kivételesen szép -  meg lesz róla győződve, hogy  értéktelen, szerethetetlen és csúnya. Azt hiszem, talán ez utóbbi mutatja legjobban, hogy a valóságtól teljesen elszakadva, milyen extrém negatív képük lesz az ilyen embereknek magukról: feltűnően szép nők komolyan meg vannak arról győződve, hogy csúnyák. 

Azokban a családokban ahol kevés a szeretet és az elfogadás, ott többnyire sok szokott lenni a bántalmazás. S ha ez egy középosztálybeli család, akkor még azt is kell gondolnia az itt felnövő gyereknek, hogy ez a szeretetlen, bántalmazó család szerető és védelmező -   a szeretetlen és veszélyes külvilággal szemben nincs más menedék. Ilyen családban felnőve a szeretet fogalmába - a családban szokásos bántalmazás mértékének megfelelően - akár extrém szeretetlenségek is beleférnek.  

És akkor az ember belemegy egy olyan partnerkapcsolatba, amelyben a másik - gyakran messze -   a saját kvalitásai alatt van és  ráadásul még szeretetlen is vele. És ezt abszolut nem látja.

Egy harminc év körüli fiatalember azzal keresett meg, hogy neki túl magasak az igényei és ezért nem tud párt találni magának, ő biztos nem tud kötődni. Amikor végignéztük a párkapcsolatait, kiderült, hogy olyan nőket választ, akik kulturálisan és intellektuálisan mélyen alatta vannak és akik ráadásul kimondottan szeretetlenek vele. Úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár, ő ennél többet nem kaphat. A lelke egészséges része nem bírta ezeket a méltatlan kapcsolatokat és mindig kilépett belőlük.

Mások bent maradnak és úgy gondolják, minden rendben van. Náluk a testük jelez.  Különféle pszichoszomatikus tüneteik vannak, erősen  meghíznak, állandó és semmire el nem múló nőgyógyászati gyulladásaik vannak. Vagy a lelkük, némi kerülőúton. Engem gyakran szorongással, pánikrohammal, depresszióval keresnek meg, s amikor kicsit körbejárjuk, kiderül, hogy ezek mind annak a jelzései, hogy egy "nekem több nem jár" kapcsolatban vannak.

A megoldás minden esetben ugyanaz: sokkal-sokkal magasabbra kell tenni a mércét.

Mert ennél sokkal több jár. És ha az ember végigmegy azon a hosszú úton, hogy vissza tudja utasítani azt amilyen szeretetlenül elutasították és képes lesz szeretni magát; és nem fogadja el azt a szeretetlen és igaztalan ítéletet, amit kimondtak róla, és képes lesz értékelni magát; és a szeretetet szeretetnek, a szeretetlenséget szeretetlenségnek tudja látni - akkor jut is.  

2015. október 31., szombat

A két farkas

Nemrég kaptam, köszönöm, én is továbbadom:

Egy este az öreg cherokee indián arról a két farkasról mesélt az unokájának, amelyek minden emberben harcolnak egymással.
    Ezt mondta:
    "Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
    Egyik farkas a rossz:
    Az irigység, a féltékenység, a gondok, a fájdalom, a mohóság, az arrogancia, a kapzsiság, az erőszak, az előítéletek, az önsajnálat, a bűntudat, a harag, a pesszimizmus, a kisebbrendűségi érzés, a hazugság, a hamis büszkeség, a felsőbbrendűségi érzés, az álszentség, a gonoszság és a nagyképűség.
    A másik farkas a jó:
    Az öröm, a boldogság, a béke, a szeretet, a remény, az optimizmus, a vidámság, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, a rokonszenv, a nagylelkűség, az igazság, az egyenesség, az együttérzés és a hit."
    Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte a nagyapját:
    "És melyik farkas győz?"
    Az öreg indián mosolyogva válaszolt:
    "Az, amelyiket eteted."

Az etetés nem néhány rendkívüli nagy gesztus, hanem egy teljesen hétköznapi dolog, amit az ember nap mint nap  csinál. Úgy formáljuk magunkat jóvá vagy rosszá, ahogy a nap mint nap a több tucat döntési helyzetben a jót vagy a rosszat választjuk. S ezeken keresztül egy teljesen átlagosnak látszó életben rosszabbá lehet válni, mint egy útonálló. És szentté is lehet válni.


2015. június 24., szerda

... az asszonynak a feje pedig a férfiú ...


Ami ezt a vitát illeti, hogy ki tartozik ki alá és főnököl kit, ezt egy félelmetesen ügyesen megépített csapdának tartom. 

Az azon való háborúzás, hogy kié a hatalom, teljes mértékben eltereli a figyelmet arról a kérdésről, amellyel tényleg foglalkozni kéne, nevezetesen, hogy mi is a hatalom tartalma. 

Erről pedig Jézus maga beszél többször is és teljesen egyértelműen az Evangéliumokban:

"Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." (Mt 20, 25-28)

A halála előtt az utolsó vacsorán pedig Jézus még utolsó prófétai cselekedetként még megmossa a tanítványai lábát - ami a rabszolgák feladata volt - és a gesztus mellé még el is mondja, hogy:

"Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg." (Ján 13, 14-15)

Azon lehet vég nélkül vitatkozni, hogy Pál szavaiban mi a korhoz kötött és mi az egyetemes, de azt Isten teljesen egyértelműen kinyílvánítja, hogy a hatalom tartalma a szolgálat. Mégpedig nem valami önkénynek a kiszolgálása, hanem a hatalom arra szolgál, hogy az ember a rábízottakat Isten felé segítse.

Ha tehát azt gondoljuk, hogy a férfi kapta a főhatalmat a családban, akkor ez azt jelenti, hogy övé elsősorban a felelősség azért, hogy a család tagjai eljussanak az Istennel való teljes egységre, s hogy a férfi ezért mindenki szolgája kell legyen.

A magukat kereszténynek tartó családok többségében nem ez a gyakorlat, hanem a férfiak pontosan úgy zsarnokoskodnak a családjukkal, ahogy azt Jézus a pogányokról mondja.  És nem csak a férfiak, hanem a feleségek is a gyerekekkel, a nagyobb testvérek a kisebbek, és általában mindig a mindenkori erősebbek a gyengébbekkel.

Természetesen, amikor valaki  beszáll az ördög szekerébe és gyűlölködik, lehazudik alapvető pszichológiai igazságokat, és társadalmi szinten szét akarja verni az egészséges személyiségfejlődés alapvető feltételeit - akár feminista az illető, akár nem - azzal nagyon nem értek egyet, és a magam részéről, úgy gondolom, az egész tevékenységemmel igyekszem az ellenkező irányban hatni.

Ezek az anyagok azonban, amelyeket a blogomon idézek, nem tartalmaznak semmiféle ilyet, teljesen korrektek pszichológiailag,  nagyon világosan rámutatnak az elnyomás mechanizmusaira és tényleg sokat segítenek abban, hogy az ember együttműködő, erőszakmentes kapcsolatokat tudjon kialakítani. Azért  idézek feministákat, mert ők írnak ezekről. Szívesen idéznék keresztény lapokat is, nem nagyon  találok azonban ilyeneket. 

Ha a keresztények a gyűlölködés és a destruktivitás ellen akarnának harcolni, akkor a feminista gyűlölködésre és  destruktivitásra nem autoriter gyűlölködéssel és destruktivitással kéne válaszolni, hanem komolyan kellene küzdeniük  minden elnyomás ellen. És ha csak annyit megtennének, amit Pál - az Ön által idézett részekben is - abszolút kötelességüknek ír elő, hogy úgy szeretnék a feleségüket, mint a saját testüket (azaz olyan mérhetetlen szeretettel és gyengédséggel, mint az Úr az egyházat /Ef 5, 28-29/), akkor vélhetően a feministák tömegesen térnének meg kereszténynek, s ilyen módon a keresztény férfiak betöltenék azt a szolgálatot, a rájuk bízottak Isten felé segítését, amit - ahogy azt az Úr világosan megmondta - keményen számon fog tőlük kérni.

Üdvözlettel

Kata

2015. május 20., szerda

Elköteleződés a házasságban - két lépés

Az első lépés, a választás: hogy összeházasodom A-val, mert szép, okos, jó vele, örömömet találom benne.

A második lépés, a lemondás: hogy ezzel együtt lemondok mindenki másról, hogy elutasítok minden most és ezután felmerülő egyéb lehetőséget.

Az első lépés önmagában nem elég. 

Ha csak az első lépést teszem meg, a másik nem bízhat meg teljesen bennem.

Ha csak az öröm mozgat, ha csak az irányítja a viselkedésemet - amit ma a tömegmédia egyedül értelmesnek és értékesnek tekint - hogy az életemben maximalizáljam az örömöt és minimalizáljam a szenvedést, akkor miért maradnék vele ha - és minden valószínűség szerint lesznek ilyenek az életemben - mások szebbek, okosabbak, ha másokban aktuálisan több örömet találnék, mint benne.

Csak akkor bízhatja teljesen rám magát, csak akkor építhet velem közös életet, csak akkor vállalhat velem felelősséggel gyereket, ha megteszem a második lépést, a lemondást, ha egyértelműen amellett döntök, hogy "... hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek."1

___________________________
1. Részlet a katolikus/református házassági eskű szövegéből.

2015. január 12., hétfő

Miért nem szoktak a bántalmazó férfiak megváltozni és hogyan lehet mégis?

A bántalmazó férfiak csak a legritkább esetben szoktak megváltozni. Ugyanis nem akarnak. Csakhogy. Nagyon sokan közülük nem akarnak bántalmazni. És mégis bántalmaznak. Ez most akkor egy fátum, ami elől nem lehet megmenekülni? 

Természetesen nem. Ha az ember nem egyszerűen azt mondja, hogy nem akarok bántalmazni, hanem azt, hogy elutasítom azt, aminek a szükségszerű következménye a bántalmazás, akkor megszabadult a "fátum"-tól.

Sok mindennek lehet szükségszerű következménye a bántalmazás, de azt hiszem, hogy a magyar középrétegekben többnyire a következő forgatókönyvön alapul:

A bántalmazó férfi anyja - még ha mintaanyának is tüntette fel magát, és többnyire sikerült elérnie, hogy annak látszódjon - valójában hideg, érzelmileg elérhetetlen, kemény, elutasító, soha nem lehet neki megfelelni, zsarnokoskodó és manipulatív.  Ennek megfelelően  a gyerekben egyrészt az állandó frusztrációtól iszonyatos mennyiségű harag gyűlik fel, amelyet a legmélyebben el kell tüntetnie, le kell nyomnia, mert az anyja a vele szembeni haragot aztán végképp brutálisan bünteti. Másrészt felnőttként is - még akkor is, ha szakmailag és emberileg is sikeres - valahol kicsi, elutasított, megvert gyereknek fogja érezni magát, aki értéktelen és képtelen elérni azt, hogy szeressék és elfogadják.

Minél inkább azonosítja magát egy férfi ezzel a kicsi megvert gyerekkel, a nőkkel való kapcsolatban annál vonzóbb a számára egy olyan viszony, ami arra hasonlít, amilyenben egy egészen kicsi gyerek van az anyjával1. Az anyának nincsenek elvárásai, mindig pozitív a babával szemben, mindig becézi, dédelgeti, rajong érte, dicséri. Az anya mindig kitalálja a baba szükségleteit és mindig kielégíti azokat. A mama aktív, a mama ad, felelősséget vállal, figyel a baba szükségleteire. A baba passzív, a baba kap, nem kell  felelősséget vállalnia és nem kell figyelnie a mama szükségleteire. 

 Az ideál a szép fiatal nő, aki  mindig kitalálja és megadja azt férfinek, amit az akar, akkor és úgy ahogy a férfi akarja. Aki mindig a rendelkezésére áll, de soha nem vár el semmit.  Aki mindig rajong a férfiért, mindig csodálja, felnéz rá, dicséri, soha nem elégedetlen vele, nem bírálja, nem kritizálja.  Aki folyamatosan attraktív és felkínálja magát szexuálisan, nem kell a meghódításával küzdeni, nem kell az igényeivel bajlódni, ő hódítja meg a férfit és neki minden csodálatos, amit a férfi csinál. Ez a nő nem terheli gondokkal, legalábbis semmiképpen nem nagyobbakkal, mint amelyek könnyű, gyors megoldásával a férfi nagyszerűnek érezheti magát. Nem kell mellette elköteleződni, nem kell érte semmiről lemondani.

Azok, akikkel az a tragédia történt, hogy feleségül vettek egy ilyen nőt, nem lesznek bántalmazók. Függők lesznek. Hiszen miközben olyan egocentrikusan működnek, mint egy egészen kicsi gyerek, egy nőtől azt az érzést kapják, hogy nagyok, elevenek és erősek. Ha kapják az érzést, akkor a mennyországban érzik magukat, ha nem, akkor a saját kicsiségük és megvertségük poklában. 

S vajon mi másért jó egy nőnek, hogy egy felnőtt férfi olyan viszonyban van vele, mint a csecsemő az anyjával, hacsak nem azért, mert azt akarja, hogy a férfi úgy függjön tőle, mint a csecsemő az anyjától?!

Ezek az ideális nők általában bántalmazó vagy szégyen alapú családokban nőttek fel, és valamikor feladták a szeretetet. Nem kötelező, hogy ha valaki ilyen családban nő fel, feladja. Ezt a szerepet azonban csak olyan nők töltik be, akik feladták.  

Úgy döntöttek, hogy nem bíznak senkiben és magányosak és elérhetetlenek lesznek (sokszor kimondottan gyűlölik a férfiakat) és  arra törekednek, hogy másokat az érzéseik manipulálásával uraljanak, s ezen keresztül jussanak el különféle javakhoz; felnőttként pénzhez, pozícióhoz, hatalomhoz. Olyan érzésekkel kínálják meg a többieket, amelyek kompenzálhatják azok gyengeségét. Egyesek tényleg rendkívül érzékenyen képesek kitapintani környeztük  ilyen irányú igényeit, mások egyszerűen mindenkinek felajánlják a te csodálatos vagy és uralhatsz engem opciót.

Ha egy férfi vevő erre, akkor míg megfelelő mennyiségű pénz, pozíció, hatalom (kinek ez, kinek az a fontosabb) várható tőle, addig nyújtják a megfelelő szolgáltatásokat. Aki nem tud vagy nem tud eleget fizetni, az természetesen ne várjon szolgáltatást sem.

Az a férfi, aki -  a gyengeségérzését kompenzálva - összekötötte az életét egy ilyen nővel,  bebiztosította magának, hogy kicsi és megvert gyerek maradjon, és egyre súlyosabb függésbe kerüljön egy belül kemény, érzelmileg elérhetetlen és manipulatív nőtől.

Bántalmazók azok lesznek, akiknek - Istennek legyen hála - nem sikerült ezt az ideális nőt  feleségnek megszerezniük. De ezt szeretnék. S mivel azonosítják magukat a sérült kisgyerekkel, és egy valódi kapcsolatban ez a gyerek tényleg nem kap elég kompenzációt, sőt olyanokat várnak el tőle, amiket kétségtelenül nem lehet elvárni egy ilyen kicsi gyerektől, valóban egyre frusztráltabbak lesznek és ennek megfelelően jogosnak érzik, hogy egyre jobban megsértődjenek, bezárkózzanak, méltatlankodjanak, sőt akár tomboljanak.
 
Egy valódi nő ugyanis nem egy puha, meleg takaró, amit magunk köré tekerhetünk, ha fázunk, egyébként pedig elvan akár hétszámra a sarokban.  Hanem egy másik ember, saját személyiséggel, akarattal, ízléssel, történettel, vágyakkal, amelyek adott esetben jelentősen tudnak különbözni a férfiéitól. Egy valódi nő nem áll mindig a férfi rendelkezésére és sok mindent elvár tőle. Nem tudja mindig csodálni és felnézni rá, van amikor elégedetlen vele és kritizálja. Nem mindig attraktív, kell érte dolgozni, törődni az igényeivel, a gondjaival. És a mellette való elköteleződés miatt egy csomó mindenről le kell mondani. Különösen, ha az ember gyerekeket is vállalt vele.

Ráadásul ebben a helyzetben szükségszerűen megjelennek azok az agressziók, amelyeket ezek a férfiak eredetileg az anyjukkal szemben éreztek, de lenyomtak. Ez a helyzet ugyanis bizonyos pontokon nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a kicsi fiú nem tudta megszerezni anyukája kedvességét, elismerését. Mivel az eredeti helyzetben valójában nem egy-egy kis figyelemről vagy egy-egy teljesítmény elismeréséről volt szó, hanem  a gyerek teljes érzelmi elutasításáról, a harag és a frusztráltság ennek megfelelő szintű. Amikor felnőttként a feleségük valamivel elégedetlen, kritikus vagy nem tud valamire eléggé figyelni, az eredeti teljes elutasításnak megfelelő haragot és frusztráltságot élik újra át, és ennek megfelelően reagálnak.

Ez értelemszerűen beindít egy ördögi kört. Kis dolgokra a feleségük számára érthetetlenül agresszíven reagálnak, s nem értik a feleségüket, hogy az miért tartja ezt aránytalannak,  hiszen a feleségük teljesen elutasította őket. S ez újfent megerősíti, hogy lám, tényleg el vannak teljesen utasítva. Ennek megfelelően egyre jobban meg vannak bántva, egyre dühösebbek, egyre jobban eltávolodnak a feleségüktől, egyre többet bántják.  A feleségek különféle stratégiákkal próbálkoznak, de amíg ez az ördögi kör nem válik nyilvánvalóvá, nem lehet megtörni. Az állandó intenzív bántással szemben a feleségek szükségszerűen elkezdenek védekezni: bezárkóznak, megbetegednek, meghíznak, agresszívek lesznek, és természetesen lényegesen kevesebb melegséget és örömet tudnak nyújtani, mintha szeretnék őket. Ez a férjeiket még jobban eltávolítja, még többet bántják őket, amitől a feleségek még rosszabb állapotba jutnak, és így tovább és így tovább a bántalmazás újabb és újabb köreibe.

Ebből a forgatókönyvből egyértelműen látszik, hogy milyen pontokon kell mást választani, ahhoz, hogy az ember kiléphessen belőle.

1. Az első és legfontosabb választás, hogy az ember ne azonosítsa magát ezzel a kicsi, megvert gyerekkel, hanem ezt inkább egy sérülésének tekintse.

Ez praktikusan aközötti választást jelent, hogy az ember azt tekinti-e a férfiasság és egyáltalán az élet csúcsának, ha megkapja azt az állandó csodálatot, elismerést és azt a szükségszerűen pornográf szexualitást, amivel a sérülése időlegesen kompenzálható vagy pedig a férfiasságot úgy határozza meg, hogy felelős tudok lenni és tudok adni.

Egyáltalán nem könnyű lemondani ezekről a kompenzációkról és az életünk középpontjába a felelősséget és az adást tenni, különösen úgy, hogy a kultúránk és a tömegmédia minden módon ezt az infantilizmust támogatja. A legtöbb bántalmazó férfi azért marad bántalmazó, mert erről nem akar lemondani. Mert úgy érzi, hogy a vágyait feltétlenül meg kell kapja és soha nem teszi fel azt a kérdést, hogy a vágyaim helyesek-e, jogosak-e.

Mindazonáltal az a terápiás tapasztalatom, hogy ezt meg lehet tenni. Az kell hozzá, hogy valamiért fontos legyen a kapcsolat. S ez a valami nem feltétlenül az kell legyen, hogy aktuálisan úgy érzem, hogy a feleségem számomra a nagy ő. Elég, ha el akarom kerülni azt az egzisztenciális összeomlást, amit a válás jelentene, vagy katolikusként nem akarok a szeretőm miatt folyamatosan halálos bűnben élni  vagy nem akarok vasárnapi apuka lenni vagy még van bennem valami szeretet és bizalom iránta.

S abban a mértékben, ahogy egy férfi el tud a felelősség és az adás mellett köteleződni, megjavul -  az akár már teljesen romokban lévő és elvadult - házassága is (meg úgy az egész élete is). És nem teoretikusan, hogy innentől majd piros pontokat gyűjt a mennyekben, hanem az életében a depresszió és a harag helyébe az elevenség és az öröm lép.

2. A kapcsolatot végleg bántalmazóvá tevő ördögi kört azt indítja be, hogy azokat a kisebb hibákat és szeretetlenségeket, amelyek szükségszerűen előfordulnak egy házasságban, a férj minden alkalommal az ő teljes elutasításának éli meg és így reagál rá. Ha az ember ezzel tisztában van, akkor minden alkalommal meg tudja keresni, hogy most ténylegesen mekkora rossz is érte őt. Ha ezt meg tudja egy pár beszélni, ki tudnak lépni az ördögi körből.

 Ha egy férfi ezt a két lépést megtette, azaz a kompenzáció helyett felelősséget akar vállalni és adni akar, valamint minden alkalommal, amikor úgy érzi, hogy bántja a felesége, megpróbálja/megpróbálják megkeresni a dolog tényleges súlyát, akkor lényegesen reálisabb képe lesz a feleségéről, mint előtte. Ez alapján már nagyjából felelősen el tudja dönteni, hogy képes-e és akarja-e az életét vele folytatni vagy sem2. Ha igen, tovább lehet lépni a kapcsolat megjavításának az irányában.

3.  Ennek legfontosabb eszköze a megbeszélés. Azok a férfiak, akiknek ilyen elnyomó anyjuk volt, általában vagy eleve vagy az első nehézségnél feladnak mindenféle egyeztetést, megbeszélést, hiszen az anyjukkal az az elementáris tapasztaltuk volt, hogy semmilyen módon sem lehet semmire se jutni. De nem biztos, hogy a feleségük is pontosan úgy működik, mint az anyjuk. (Különösen ha nem ütik-vágják úgy, mintha valami rettenetes vasfogú sárkány lenne.)

Újra - pontosabban most végre először - meg kell kötni egy "házassági szerződést". Egyeztetni, hogy ki mit akar a kapcsolatban, mi a fontos neki, mit akarna a másiktól, mit tud vállalni benne, mit nem. Mit fognak (és ki konkrétan mit) tenni, hogy a kapcsolatban több öröm legyen? Hogyan fogják a rosszakat elkerülni, az ördögi köröket felismerni? Minden kérdésben csak olyan megoldásokat szabad elfogadni, amelyek mind a két fél megfelelőnek tart a maga számára. Mindig van ilyen! Elég hosszú folyamat, ameddig el lehet ide jutni, mindenképpen érdemes végigcsinálni. S ennek során már megtanulja egy pár, hogy kifejezzék az igényeiket, hogy figyeljenek a másikéra, hogy ne tulajdonítsanak mindenféle abszurditásokat egymásnak, hogy együttműködjenek, felelősek legyenek egymásért. S akkor az a tapasztalatuk, hogy akármennyi keserűség, harag vagy gyűlölet is volt bennük a másik irányában, most már nem is tudni pontosan mióta, de egy ideje már egészen jó, élhető a kapcsolatuk.

Nagyon sokat segít az egész folyamatban, ha sikerül egy jó  pszichológus találni. Ez azonban nem olyan egyszerű, a pszichológusok jelentős rész a korszellemnek engedve pont az infantilizmus irányába szokta tolni a férfiakat. Ezért végezetül szeretnék egy könyvet ajánlani, amely kimondottan önsegítő könyvnek íródott, s úgy gondolom, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb munkája és leghatékonyabb módszere:

Jeffrey E. Young - Janet S. Klosko: Reinventing Your Life. The Breakthrough Program to End Negative Behavior ... and Feel Great Again. Plume 1993.

németül: Sein Leben neu erfinden.Junfermann Verlag 2008.

-------------------------------------
1. Csak hasonlít. A valóságban a babák egyáltalán nem teljesen passzívak, a viszonyban az első pillanattól kezdve megvan a kölcsönösség kibontakozási lehetősége.
2.  Ezen a ponton már meg tudja különböztetni a projekciót és a valóságot. Elméletileg  megtörténhet, hogy egy ugyanolyan hideg és szeretetlen nőt vett el, mint az anyja, s így  a kapcsolat súlyosan károsítja őt. Vagy hogy olyan szintű pszichés teher a számára a gyerekkori sérüléseinek feldolgozása, amire aktuálisan nem képes. Ez esetben még a katolikusok számára is megengedett a különélés.

2014. december 17., szerda

Szégyen-alapú vagy szeretetteli család

Nemrég ajánlotta valaki nekem ezt a posztot, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Amerikai protestáns lelkigondozók Jeff VanVonderen munkássága1. alapján nagyon világos szempontokat adnak annak megkülönböztetésére, hogy egy családban - bármi is a látszat - elnyomás, megszégyenítés vagy pedig szeretet, elfogadás uralkodik-e. 

Az alábbiakban a poszt magyar fordítása olvasható - dőlt betűvel pedig az én megjegyzéseim.


A szégyen-alapú család - Az ilyen családokban felnövő gyerekek egyik központi problémája a szégyen lesz, a család problémája azonban az a gyakran brutális  elnyomás, ami ezt a szégyent eredményezi.

A szégyen-alapú viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megszégyenítés:
Az egymás felé közvetített üzenet: „Valami nincs rendben veled”; „Tökéletlen vagy”; „Nem felelsz meg a…”; „Miért nem tudsz olyan lenni, mint…” - Nem egy konkrét viselkedésről van szó, hanem az ember személyéről. Az előbbi esetén meg lehet érteni, hogy mit és miért csináltam rosszul, és ez alapján majd lehet jobban csinálni, az az üzenet, hogy most rosszul csináltad, de ha akarod - és miért ne akarnád - tudsz törekedni a jóra és legközelebb majd jobban csinálod. A megszégyenítésnek ezzel szemben az az üzenete, hogy rossz vagy.

2. Teljesítményközpontúság:
A szeretetet, elfogadást, jóváhagyást, vagy értékesnek nyilvánítást meghatározott jó viselkedés révén, illetve a másfajta viselkedés kerülésével lehet kiérdemelni. Ennek elmulasztása megszégyenítéssel jár. - Ezekben a családokban a mindenkit alanyi jogon megillető tisztelet, respektus nem jár alanyi jogon, hanem, ezt külön extra teljesítményekkel ki kell pillanatnyilag érdemelni és ez bármikor tetszés szerint megvonható. Ezért itt soha nem kaphat az ember igazi szeretetet és elfogadást. Ehelyett maximum a viselkedése jóváhagyását és a teljesítménye értékesnek nyilvánítását tudja elérni. Így az ilyen családokban felnövő emberek ezek szeretetpótlékot jelentenek és gyakran függővé válnak tőlük.

3. Kimondatlan szabályok:
A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

4. Kódolt kommunikáció
Ha az érzéseidről vagy igényeidről beszélsz, azzal szégyenítenek meg, hogy önző vagy. Ha a problémákról beszélsz, megszeged a „ne hozd szóba” szabályt, s azzal szégyenítenek meg, hogy te magad vagy a probléma. A családtagok ezért megtanulják, hogy kódolva mondjanak dolgokat, vagy közvetve, más személyeken keresztül üzengessenek egymásnak. -  Egy ilyen rendszerben az emberek nem csak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem nem is vonhatók felelősségre (már eleve fel sem merül a számonkérés, de ha mégis megtörténne: nem azt mondta, nem úgy gondolta, az a rossz, aki rosszat gondol) így szabadon lehet megrágalmazni és megszégyeníteni másokat.

5. Bálványimádás:
A családtagokat arra tanítják, hogy saját értéküket és identitásukat ne Isten elfogadásától, hanem egyéb dolgoktól és emberektől várják. Az válik mércévé, milyennek látszanak a dolgok, mit gondolnak az emberek, mennyire látszanak vallásosnak, milyen mértékben tudnak javakhoz jutni. - Az ilyen családokban felnövő emberek értéktelennek érzik magukat és tele vannak szégyennel, s ezt kompenzálandó gyakran akár  a súlyos függőségig rászorulnak mások pozitív visszajelzéseire.

6. A gyermekkor megnehezítése:
A gyermek számára nehézségekkel teli folyamat saját útjának megtalálása az életben. Az ilyen család azonban elsősorban a látszatra ügyel, és arra, hogy mit gondolnak az emberek. Ezért pusztán az, hogy a gyermek gyermek, szégyen forrásává válik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk kis felnőttként viselkedniük, hogy elkerüljék a megszégyenítést. - Tipikus példája ennek, hogy a gyerekeket, több évvel azelőtt, mielőtt erre életkorilag alkalmasak lennének, arra kényszerítenek, hogy az ajándékukat osszák meg másokkal. A három éves gyerek például kínálja fel a felnőtt családtagoknak -  akik, a fene esne a belükbe, felzabálják  - a frissen kapott csokiját.

7. Hibáztatás- és szemrehányás-központúság:
Minthogy az ilyen család nagy súlyt fektet a teljesítményre, a fogyatékos teljesítmény okát ki kell vizsgálni és megszüntetni. Mindennapos a hibáztatás és a szemrehányás. A „Ki a felelős?” kérdés célja, hogy meg lehessen találni, kit kell hibáztatni. A bűnöst meg kell szégyeníteni és megalázni, hogy olyan rosszul érezze magát, hogy többet ne viselkedjen a rossznak tartott módon. - Nem a kudarc tényleges megértése és kijavítása a cél, hanem a megszégyenítés.

8. A mentális képességek torzulása:
A család tagjai a mentális önvédelem szakértőivé válnak. A vádak áthárítása, a racionalizálás, a minimalizálás és a tagadás csupán néhány fajtája annak, hogyan igyekeznek az emberek elhárítani a szégyen-üzenetet – többnyire hiába. - Az a baj, hogy itt nincs szó tényleges önvédelemről. A szégyen ugyanis marad. Azok az elhárítómechanizmusok, amelyek segítségével az ember gyötrő érzésektől meg akar szabadulni, nem csak hogy rendkívüli módon beszűkítik az  életét, hanem komolyan hozzá is járulnak ezeknek a gyötrő érzéseknek a fennmaradásához.

9. Az érzelmi képességek gyengesége:
A rendszer egy másik uralkodó szabálya: „Ne érezz”. Az érzések rosszak, önzők, vagy fölöslegesek. A szégyen-alapú családok tagjai nem érzékelik saját érzéseiket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak rájuk. Az ilyen családok érzelmileg reaktív közösségek. - Itt nem egyszerűen egy képesség hiányáról van szó, hanem arról a nagyon erős tiltásról, hogy ne érzékeljék az érzéseiket, hanem azt érezzék, amit vélhetően elvárnak tőlük - különben megszégyenítődnek és kitaszítódnak. Az ilyen családokban felnőtt embereknek  komoly küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy  a dolgokat a valóságnak és ne a az elvárásoknak megfelelően érzékeljék.

10. Üres emberek:
Minthogy a szeretetet és az elfogadást a viselkedés alapján lehet elnyerni, és soha nem független a teljesítménytől, a szégyen alapú családok tagjai jellemzően kívülről tökéletesnek néznek ki, de belülről üresek. - Nincs azzal önmagában semmi baj, ha a teljesítményt díjazzák. A baj az, ha azt az alapvető respektust és tiszteletet, ami minden embernek jár - végelemzésben, mint Isten képének, és ez végelemzésben  Istennek szóló tisztelet - nem kapják meg automatikusan a családtagok, hanem ezt a hatalomban lévők önkényesen osztogatják és vonják meg. Ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor megalázható és megtaposható, az bármilyen értékes ember is, hitványnak és értéktelennek fogja felnőttként érezni magát.

A szeretetteli család

A szeretetteli viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megerősítés (vs. nyílt megszégyenítés):
A szeretetteli családok tagjai nyíltan kimondják egymásnak, hogy szeretik és elfogadják, tehetségesnek és értékesnek tartják, és támogatják egymást. Az olyan mondatok: „Szeretlek”, „Annyira tehetséges vagy”, „Melletted állok, ha szükséged van rám”, „Annyira örülök, hogy Isten a mi családunknak adott téged”, „Annyira örülök, hogy fiú/lány vagy”, „Jól érzem magam veled”, és hogy a másikat a nevén szólítjuk, csupán néhány módja annak, hogy nyíltan megerősítsük a másikat. - Itt természetesen nem szavakról, hanem egymás tényleges elfogadásáról és valódi egymás mellett állásról van szó.

2. Személyközpontúság (vs. teljesítményközpontúság):
Mindannyiunknak olyan közegre van szükségünk, ahol azt érezzük, önmagunk miatt szeretnek minket, és nem amiatt, amit teszünk. A szeretetteli családokban a szeretet és az elfogadás nem hullámzik attól függően, hogyan cselekszik a másik. Az embereket önmagukért fogadják el. A szégyen-alapú családokban a viselkedés a legfontosabb. Hogy ki vagy, az pedig a legkevésbé fontos. - A szégyen alapú családokban, akik hatalommal rendelkeznek, azt kommunikálják a többieknek, hogy te rossz vagy - mivel a saját bizonytalanságukat mások lenyomásával akarják kompenzálni. A szeretet alapú családokban viszont az az üzenet, hogy mindig választhatod a jót, és bízunk benned.

3. Nyíltan kimondott szabályok és elvárások (vs. kimondatlan szabályok):
A szeretetteli családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

4. Világos és egyenes kommunikáció (vs. kódolt kommunikáció):
A kódolt kommunikáció senkinek sem jó. A gyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők. Fontos, hogy az embereknek ne kelljen dekódolni az üzeneteket. Ha üzenetet akarsz küldeni, először dekódold te magad, s aztán küldd egyenesen. Ne harmadik személyen keresztül, ne mások viszonyait felhasználva küldjük üzeneteinket. - A szeretetteli családokban - mivel nem kell állandóan megtorlástól tartaniuk és védekezniük, alapvetően elfogadók egymással és meg lehet a dolgokat beszélni - az emberek azt mondják amit éreznek és gondolnak.

5. Isten a legfőbb forrás (vs. bálványimádás):
Isten minden jó forrása. Ő tölti be szükségünket, Ő a mi bosszúállónk és védelmezőnk, Ő a végső szó értékünk és elfogadásunk felől. Nem azért vagyunk értékesek és elfogadhatóak, amink van, amit viselünk, hogy rendszeresen járunk-e templomba vagy adakozunk. - Szeretetteli családok betöltik azt a funkciót, hogy a szülők közvetítik Isten feltétlen szeretetét a gyerekek felé. Ez azt eredményezi, hogy  egészséges önbizalma lesz, képes lesz bízni másokban, kötődni másokhoz, és ezek eredményeképpen nem függ mások elismerésétől. 

6. A gyermekeknek örülnek (vs. a gyermekkor megnehezítése)
A szeretetteli családokban rendben van, ha a gyermek gyermekként viselkedik. A normális és egészséges gyermekek növekedése többnyire „rendetlen” folyamat.

7. Felelősség (vs. hibáztatás és szemrehányás):
A hibáztatás és szemrehányás a szégyen-alapú családok módszere a gyermekek megbüntetésére a teljesítmény hiánya miatt: eszközök mások viselkedésének kontrollálására. - Ezzel szemben a szeretet alapú családokban a szülők felelősséget vállalnak a cselekedeteikért, s mivel a gyerekek alapvetően elfogadást élnek meg, ők is megtanulják a felelős viselkedést.


8. A mentális képességeket a tanulásra használják (vs. a mentális képességeket védekezésre használják):
A szeretetteli családokban a a gondolkodás a tanulást szolgálja. A szégyen-alapú családokban az önvédelmet, mások hibáztatását, az ürügy keresését a felelősség alóli kibúvásra. A szégyen-alapú családokban a „Miért tetted?” kérdés csapda, mert nincs rá elfogadható válasz. Bármit válaszolsz, elemezni és kritizálni fogják. A szeretetteli családokban az embert előre elfogadják, és a „Miért tetted?” kérdés egyszerűen csak annak megértésére szolgál, miért történt a dolog.

9. Az érzelmek érvényesek és hasznosak (vs. az érzelmi képességek gyengesége):
Az érzések nem jók vagy rosszak: az érzések pusztán vannak. Hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen eredménnyel járnak-e, azaz hogy segítenek-e vagy károsítanak, az az érzelmeinkre adott saját döntéseinkből következik. A szeretetteli családok elismerik az érzéseket és az érzelmek kifejezéseit, mint a családtagok egymással való kapcsolatának módjait.

10. Rendben van, ha a külső a belsőt tükrözi (vs. üres emberek, akik megtanulnak tökéletesnek látszani):
A szeretetteli családokban a valóság sokkal fontosabb, mint hogy hogyan néznek ki a dolgok. Az életet folyamatának, s nem az egyes eseményeknek a perspektívájában tekintik. Ez azt jelenti, hogy az embernek nem kell azonnal reagálnia, vagy egyszer s mindenkorra „megjavulnia”. Minthogy Isten is a folyamat része, nem kell pánikolni: a történetnek nincs vége, még ha most nem is a legjobban néz ki. Az elfogadhatatlan viselkedés a rossz döntésekből fakad, s nem abból, hogy mi magunk értéktelenek vagy elfogadhatatlanok lennénk. A szeretetteli családtagoknak nem kell „megjavítaniuk” egymást.

Nagyon fontos világosan látni, hogy a szégyen alapú családok attól azok, hogy a család meghatározó személyei az emberi viszonyaikban a szeretet és kapcsolódás helyett a hatalom és elnyomás  mellett döntöttek. Ez egy döntés. Méghozzá olyan alapvető értékválasztás, amelyet  az emberek csak egészen ritkán változtatnak meg. Éppen ezért egy szégyen alapú család - ugyanúgy és ugyanazért, mint a bántalmazó párkapcsolat - szinte soha nem javítható meg. Meg kell törni a szabályait és ki kell belőle lépni.

------------------------------------
1. Magyarul is lehet tőle egy könyvet olvasni a Grace Ministries Budapest kiadásában.