A következő címkéjű bejegyzések mutatása: határok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: határok. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. május 4., hétfő

amikor a tolerancia rombol

Igyekeztem toleráns lenni. Így foglalta össze Judit azt a történetet, amelyben elmesélte, hogyan használta ki a partnere. Egy párkereső oldalon találkozott a férfival, aki azt állította, komoly elkötelezett viszonyt akar. Csak sok rossz tapasztalata volt és nem akar fejest ugrani egy túl gyors elköteleződésbe. A következő majdnem egy évben kb. kéthetente találkoztak. Csakis akkor, amikor a férfi akarta. Ekkor egy estét együtt töltöttek, Judit mindig kedvességgel, ajándékokkal, borral, vacsorával várta. Szeretkeztek. Aztán a férfi elment. A következő alkalomig néhány rövid üzenetváltásból állt a kapcsolat. Beljebb nem lehetett menni. Judit ne követelőzzön, legyen megértő, türelmes. Ő igyekezett toleráns lenni.

Ne legyél mindig toleráns! 

Ahhoz, hogy egy kapcsolat szeretetkapcsolat lehessen, mind a két félnek kell egy minimumot teljesíteni. Ez nagyjából a tisztesség minimuma. Nem lehet jelentősen többet elvenni, mint amit adok.  Nem lehet jelentősen mást mutatni, mint ami vagyok, mint amit akarok. Nem lehet a másikat bántani, megalázni, kényszeríteni. 

Ha ezek bármelyikével is toleránsak vagyunk, azzal csakis egy bántalmazó kapcsolatot építhetünk fel. A tisztesség minimumából nem lehet engedni. Azt az embert, aki ezt nem hozza, el kell küldeni. Különben a kizsákmányolást és az erőszakot támogatjuk. 

A pszichológia népszerűsödése sok jót is eredményezett, de van az a vadhajtása, hogy sokan érzékenyek és megértőek akarnak lenni akkor is, amikor nemet kéne mondani a rosszra és meg kéne magukat védeni. 

Amikor valaki nem hozza a tisztességnek ezt a minimumát, csak a másik szempontjai érvényesíthetők a kapcsolatban, a szavai és a tettei jelentősen eltérnek egymástól,  amikor bármilyen módon kényszeríteni akar, akkor nem az a feladatom, hogy érzékenyen és megértően elmerüljek a másik nehéz gyerekkorában, hanem, hogy ne  engedjem meg, hogy ezeket a rosszakat tegye velem.

Ne legyél mindig toleráns! Ne támogasd a rosszat! Ne tűrd el hogy kizsákmányoljanak, manipuláljanak, bántalmazzanak!

2018. december 9., vasárnap

Hogyan hozzuk létre magunkban azt az érzést, hogy a bántalmazó kapcsolatunk nem is olyan rossz

Néhány bombabiztos alaptechnika:

1. MINDEN RENDBEN - Minden úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. 
A rosszaknak nincsen következménye. Akármilyen beszólás, lenyomás, bántás után úgy folytatom, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne.

2. MAGAMAT HIBÁZTATOM - Saját magam hibáztatom a bántásokért.
Ha én kedvesebb, figyelmesebb, okosabb, ésatöbbibb lettem volna, akkor el lehetett volna kerülni a bántást. 

3. ALÁRENDELEM MAGAM - Folyamatosan - adott esetben nem csak a saját igényeimet, hanem az alapvető értékeimet is feladva - alárendelem magam a másiknak. Mindig akkor úgy és az történik, amit a másik akar.

4. A ROSSZ TAGADÁSA - Nem látom meg, természetesnek, normálisan látom a rosszakat. 
Természetesnek tekintem, hogy én sokszor annyi terhet viszek, mint a másik, hogy a kapcsolatban neki igényei vannak, nekem meg kötelességeim, hogy nem osztja meg velem a pénzét, az idejét, a barátait, viszont teljes mértékben rendelkezni akar az én időmmel, pénzemmel és kapcsolataimmal,, hogy az én szempontjaim  nem számítanak, rám nem kell tekintettel lenni. 

5. BAGATELLIZÁLÁS - Bagatellizálom a rosszakat.
A szerecsenmosdatás világbajnoka vagyok, bármilyen rosszat is tesz a másik, nekem mindig van valami jó magyarázatom, hogy az miért is nem olyan komoly, miért is érthető és elfogadható.  

Az a szörnyű, hogy ezek tényleg bombabiztos technikák. A segítségükkel évekig benne lehet maradni egy bántalmazó kapcsolatban, tönkretéve magunkat és a gyerekeinket. (Merthogy a bántalmazó nem lehet jó apa/anya, a bántalmazó kapcsolat a gyereket is tönkreteszi.) 

Ha az ember megtanulja felismerni ezeket a technikákat, ezzel megtette az első lépést ahhoz, hogy ne működjön együtt a rosszal.

Ehhez felírja a technikák számát és rövid nevét egy kis papírra, amit mindig magánál tart. Ezután megpróbálja észrevenni, amikor valamelyiket csinálja. Ilyenkor csak annyit mond magában, hogy 1. MINDEN RENDBEN vagy 4. A ROSSZ TAGADÁS, stb.  Nagyon hatékony, ha valaki egy kis statisztikát tud vezetni erről. Egyszerűen naponta naplózza csak a számokat: hétfő: 1,1,3,5,2..., kedd:, stb.

Ezzel anélkül, hogy konfrontálódna, egy belső távolságtartásra tesz szert, visszaszerzi a valóságérzékelését. Elég megdöbbentő tapasztalat szokott lenni a terápia során, hogy az ember milyen aktívan alkalmazza ezeket a technikákat - s ezzel milyen hatalmas támogatást ad a másiknak a bántalmazáshoz. 

Ennek segítségével sokan megteszik a második lépést és meghozzák azt a döntést, hogy nem működnek tovább együtt saját maguk és a gyerekeik tönkretételével.



2017. március 29., szerda

azért bántalak mert rossz vagy



A gyerek születésével nem születik meg automatikusan az iránta való anyai szeretet. Sőt, ez  sok esetben egyáltalán nem jön létre. Egy boldogtalan kapcsolatban, örömtelenül fogant, nem kívánt gyerek teher. Nehéz kihordani, nehéz megszülni, az első évben az ember a túlélésért küzd. Közben ott van valaki, aki megállás nélkül figyelmet, gondoskodást, odafordulást, szeretetet akar, akkor is ha az ember teljesen képtelennek tartja magát erre, mert ő maga soha nem kapott elég szeretetet és az élet aktuálisan nagyon nehéz, végletekig kifacsartnak, egyedül hagyottnak, szomorúnak és kétségbeesettnek érzi magát. 

A gyerek folyamatos igénye egy olyan odafordulás, figyelem és melegség iránt, amit az anya nem tud adni, állandó súlyos frusztráció. Ha valaki itt nem tudja kimondani, hogy a gyerek igénye jogos és nekem ezeket adnom kéne, de nem tudom vagy nem eléggé tudom, akkor az ember szükségszerűen a gyereket látja letehetetlen, soha meg nem szűnő súlyos tehernek.  

S akkor egy nőnek döntenie kell, hogy fölülemelkedik mindezen és a nyomorult férgecske javát folyamatosan a saját pillanatnyi jóléte fölé helyezi-e vagy sem. Akik nem emelkednek fölül, azok meggyűlölik a gyereküket és az állandó frusztráció állandósítja és megszilárdítja ezt a gyűlöletet. 


Ezzel azonban a legtöbb nő nem néz szembe, hanem úgy  tesz, mintha szeretné a gyerekét. Különféle okok miatt sok családban a család többi tagja is együttműködik ezzel a hazugsággal. A gyűlölet ettől azonban nem lesz kisebb, hanem csak alattomban működik.    

Ilyenkor a gyerek mindig túl hangos, túl zajos, túl rendetlen, túl fegyelmezetlen, túl követelőző, túl önző, egyszóval rossz. Ezek az anyák állandóan ostorozzák a gyereküket a rosszassága miatt, s ezt teljesen őszintén teszik, hiszen a gyerek létezése számukra tényleg folyamatosan és súlyosan rossz. 

Ha valakinek egy folyamatosan és súlyosan rossznak érzett lényről kell megállás nélkül gondoskodnia, akkor a legkisebb erőfeszítés is túl soknak tűnik. Akkor, az hogy a gyerek ételt és vasalt ruhát kap, az nem az abszolut minimumnak, hanem valami hatalmas  ki nem érdemelt extrabónusznak, a legcsekélyebb szülői tevékenység is óriási áldozathozatalnak  tűnik az anya számára. 

A rosszaságához hasonlóan  állandóan a gyerek szemére hányják, hogy mekkora teher, hogy mennyire nem érdemli meg mindazt a hatalmas áldozatot, amit az anyja hoz érte. A gyerek állandóan azt hallja, hogy ő rossz és érdemtelen a szeretetre, az anyja viszont jó, mert hatalmas áldozatokat hoz érte. Ezeknek az anyáknak az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "te rossz vagy, nem érdemelsz tisztességes bánásmódot, neked nem jár semmi”.

Ezek az anyák a feje tetejére állítják a valóságot. Ezt a folyamatos bántalmazást - ami többnyire nem fizikai, hanem a verbális bántalmazás, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása -  szeretetnek állítják be, az áldozat a bűnös, a bántalmazó a gyerek rosszaságának az áldozata.  A gyerek legcsekélyebb tiltakozását a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot,  ilyen családban felnővén az ember rossznak, értéktelennek érzi magát, akinek nem jár semmi, akit jogos állandóan szidalmazni és semmibe venni. Gyakran választ hideg, kemény, szeretetlen, bántalmazó partnereket, mert nem lát át a szeretetlenségen és a bántalmazást magától értetődőnek tekinti.  A bántás természetesen tovább rombolja őket, amitől még gyengébbnek, rosszabbnak és még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől még jobban bánthatóak és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem. Hogy a tisztességes bánásmódot nem kell kiérdemelni, az mindenkinek alanyi jogon jár. 

Ez egy kívülállónak talán nyilvánvaló. Mivel azonban ezekben a családokban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek, s aki ezt nem fogadja el, azt az anya vagy később az anya mintájára választott partner teljes érzelmi elutasítással fenyegeti, az ilyen családban felnőtt embereknek többnyire hosszabb terápiás folyamatra van szükségük ahhoz, hogy ki tudják ezt mondani és szembe tudjanak nézni az érzelmi fenyegetéssel. 

Amikor azonban a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget, ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a ezt nevezi szeretetnek, erre a "szeretetre" nekik nincs szükségük,  akkor már tovább nem zsarolhatóak, akkor már gond nélkül meg tudják húzni a határokat, s az anyja vagy partner zsarolásra épülő hatalma egyszerűen összeomlik. 


2016. május 15., vasárnap

A jó anya hajszolása

 
teljesen be tudja tölteni az ember életét. Azaz, teljesen tönkre tudja tenni.

Egy elég jó anya (1) el tudja fogadni a gyerekét, olyannak, amilyen. Minden gyerekben van valami szeretnivaló. Ezt meglátja és örömét találja a gyerekben. Észreveszi, ha a gyerek éhes, fáradt, fázik, nyugtalan, stb. és gondoskodik róla. Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad a gyereknek. 

A gyerek, ahogy lassanként felnőtté válik, átveszi az elég jó anya funkcióit. El tudja magát - és azért aztán másokat is - fogadni olyannak, amilyenek. Meglátja magában -  és ezért aztán másokban és egyáltalán az életben -   a jót és ebben örömét találja. Észreveszi ha valakinek - beleértve saját magát is - valami baja van, meg tudja nyugtatni, tud róla gondoskodni.  Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad magának és másoknak.

Azok az emberek, akiknek az anyjuk nem volt elég jó, a gyerekkori anyai segítség hiányát egyfajta rendívül fájdalmas és nyugtalanító űrként, hiányként élik meg.  

Az ember persze  be akarja ezt tölteni és elkezdődik a hajsza valaki iránt, aki mindig elfogad, aki mindig elérthető a számomra, aki mindig észreveszi mire lenne szükségem és mindig gondoskodik rólam, mindig megvigasztal, mindig felvidít, mindig szeret engem - az ideális jó anya iránt.   Itt az ember nem egy tényleges személyt keres, hanem egy fantáziaképet arról, hogy tökéletes biztonságban vagyok, mert a jó mama tökéletesen ellát engem, minden eddigi frusztrációért és keserűségért  megvigasztal és kárpótol.

A többiek annyiban érdekesek és vonzóak, amennyiben az ember ezt a fantáziaképet beléjük látja. Ez a belelátás megdöbbentően független tud lenni a másik tényleges valóságától. Persze  legkönnyebb azokba belelátni, akik valamiféle anyai vagy támogató szerepben vannak az életében (anyám, anyósom, idősebb rokonaim, szerelmeim, idősebb barátaim, pszichológus, lelkivezető)  de el lehet oda is jutni, hogy az ember mindenkiben ezt keresi, mindenkitől ezt várná el. 

Amint megjelenik valaki, akibe az ember ezt a fantáziaképet beleláthatja, azonnal felfokozott várakozással lesz iránta, az egész biztonsága attól kezd függeni, hogy megkapja-e a másiktól az áhított teljes elfogadást.  Ezzel az ember rögtön egy regresszív pozícióba helyezi magát, úgy definiálja a kapcsolatát a másikkal, mint egy kicsi baba kapcsolatát a mamájával. Felnőttként ugyanis az ember stabil önértékeléssel és önelfogadással kell már rendelkezzen, s így nem függhet  az egész biztonsága azon, hogy X vagy Z elfogadja-e őt vagy sem.

Azok az emberek, akik lelkileg többé-kevésbé épek, érzékelvén, hogy a másik nem a tényleges személyükhöz viszonyul és a közelségre való igénye messze több, mint a köztük lévő  lehetséges tényleges közelség, nem fogadnak el egy ilyen baba-mama viszonyt. Ezt persze, aki ezt keresi, a saját személye elutasításának éli meg, s nem annak, ami valójában: valóban kudarc, de annak a kudarca,  hogy függetlenül a másik tényleges személyétől egy fantáziaképet akarok behajtani rajta. 

Ezt az egyenlőtlen viszonyt csak olyanok fogadják el, akik tényleg azt akarják, hogy az ember úgy függjön tőlük, mint egy baba a mamájától - a legbiztosabb út a bántalmazó viszonyhoz. De még ha nem is kerül az ember bántalmazó viszonyba, éveket vagy akár évtizedeket is lehet értelmetlenül küzdeni olyan emberekkel való közeli kapcsolatért, akikkel - lévén annyira különbözőek az értékeink és a mentalitásunk - objektíve lehetetlen köztünk közeli kapcsolat, vagy ami még rosszabb, szeretni  nyilvánvalóan nem képes és nem akaró emberek "szeretetéért". 

A nem elég jó anya által hagyott űrt nem lehet azzal betölteni, hogy az ember felnőttként gyerek-anya kapcsolatba kerül valakivel.

Meg lehet viszont tanulni - ha nem gyerekként, akkor most felnőttként - átvenni az elég jó anya funkcióit: Elfogadni magunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Meglátni a jót mindenben és mindenkiben és ebben örömet találni. Észrevenni, ha valakinek baja van, tudni megnyugtatni, gondoskodni. Az elfogadásunkkal, az életben való örömünkkel, a megbízhatóságunkkal biztonságot adni magunknak és másoknak.


--------------------------------------------------------------------
1. Az elég jó anya Donald Winnicott (Plymouth 1986  - London 1971) angol gyermekorvos és pszichoanalítikus által bevezetett fogalom. Ezzel azt a nagyon fontos dolgot fejezte ki, hogy egy anyának nem kell tökéletesnek lennie, lehet számos hibája és gyengesége, de ha  gyerekéhez alapvetően figyelmesen, elfogadóan és támogatóan viszonyul, akkor megadja azt a segítséget, amivel a gyerek a saját biztonságát, önbecsülését és a világhoz való aktív, cselekvő viszonyát jelentősebb problémák nélkül fel tudja építeni.

2016. február 3., szerda

a problémakerülő panaszkodás

Egyesek azért panaszkodnak, hogy megoldják a problémáikat. Mások azért, mert nem akarnak ezekkel szembenézni. 

problémamegoldó panaszkodás: Konkrét, itt és most problémákról van szó.
problémakerülő panaszkodás: Újra és újra - akár éveken át is - mindig ugyanarról a problémáról van szó.

problémamegoldó panaszkodás: Inkább rövid beszélgetések, az adott problémát megbeszéljük, majd témát váltunk.
problémakerülő panaszkodás: Hosszú beszélgetések, a panaszkodó újra és újra elmondja ugyanazt.

problémamegoldó panaszkodás: Keressük, hogy az adott helyzetben ki miért volt felelős.
problémakerülő panaszkodás: Nincs felelősségkeresés. A panaszkodó személy semmiképpen, de sokszor senki sem felelős semmiért.

problémamegoldó panaszkodás: Próbáljuk az érintett személyek viselkedésének hátterét, a motivációikat, sérüléseiket, értékeiket, céljaikat, törekvéseiket megérteni.
problémakerülő panaszkodás: A panaszkodó csak a sérelmeit mantrázza, nem vihető beljebb.

problémamegoldó panaszkodás: Dialógus.A panaszkodót érdeklik a másik meglátásai, szempontjai, elgondolkodik azokon, beépíti azokat a helyzet megértésébe.
problémakerülő panaszkodás: A panaszkodó monologizál. Ha egyáltalán hajlandó meghallgatni, akkor is átsiklik a másik észrevételei fölött vagy bagatellizálja azokat.
 
problémamegoldó panaszkodás: A panaszkodó tartósan megnyugszik.
problémakerülő panaszkodás: A panaszkodó soha nem nyugszik meg.
 
A problémakerülő panaszkodónak nem tudunk segíteni. Ezek az emberek  nem akarják megoldani azokat a problémákat, amikről panaszkodnak. A beszédet ilyenkor  nem kommunikációra használják, hanem arra, hogy externalizálják a belső feszültségüket. Ők nem káromkodnak, ordítanak vagy  verik az asztalt, hanem panaszkodnak. Kiköpik valakire a feszültségüket. Nyilván ezt szociálisan elfogadhatóbbnak tartják. Ez az ő dolguk. Az enyém ez esetben csak annyi, hogy ne én legyek a köpőcsésze.
 

2015. január 12., hétfő

Miért nem szoktak a bántalmazó férfiak megváltozni és hogyan lehet mégis?

A bántalmazó férfiak csak a legritkább esetben szoktak megváltozni. Ugyanis nem akarnak. Csakhogy. Nagyon sokan közülük nem akarnak bántalmazni. És mégis bántalmaznak. Ez most akkor egy fátum, ami elől nem lehet megmenekülni? 

Természetesen nem. Ha az ember nem egyszerűen azt mondja, hogy nem akarok bántalmazni, hanem azt, hogy elutasítom azt, aminek a szükségszerű következménye a bántalmazás, akkor megszabadult a "fátum"-tól.

Sok mindennek lehet szükségszerű következménye a bántalmazás, de azt hiszem, hogy a magyar középrétegekben többnyire a következő forgatókönyvön alapul:

A bántalmazó férfi anyja - még ha mintaanyának is tüntette fel magát, és többnyire sikerült elérnie, hogy annak látszódjon - valójában hideg, érzelmileg elérhetetlen, kemény, elutasító, soha nem lehet neki megfelelni, zsarnokoskodó és manipulatív.  Ennek megfelelően  a gyerekben egyrészt az állandó frusztrációtól iszonyatos mennyiségű harag gyűlik fel, amelyet a legmélyebben el kell tüntetnie, le kell nyomnia, mert az anyja a vele szembeni haragot aztán végképp brutálisan bünteti. Másrészt felnőttként is - még akkor is, ha szakmailag és emberileg is sikeres - valahol kicsi, elutasított, megvert gyereknek fogja érezni magát, aki értéktelen és képtelen elérni azt, hogy szeressék és elfogadják.

Minél inkább azonosítja magát egy férfi ezzel a kicsi megvert gyerekkel, a nőkkel való kapcsolatban annál vonzóbb a számára egy olyan viszony, ami arra hasonlít, amilyenben egy egészen kicsi gyerek van az anyjával1. Az anyának nincsenek elvárásai, mindig pozitív a babával szemben, mindig becézi, dédelgeti, rajong érte, dicséri. Az anya mindig kitalálja a baba szükségleteit és mindig kielégíti azokat. A mama aktív, a mama ad, felelősséget vállal, figyel a baba szükségleteire. A baba passzív, a baba kap, nem kell  felelősséget vállalnia és nem kell figyelnie a mama szükségleteire. 

 Az ideál a szép fiatal nő, aki  mindig kitalálja és megadja azt férfinek, amit az akar, akkor és úgy ahogy a férfi akarja. Aki mindig a rendelkezésére áll, de soha nem vár el semmit.  Aki mindig rajong a férfiért, mindig csodálja, felnéz rá, dicséri, soha nem elégedetlen vele, nem bírálja, nem kritizálja.  Aki folyamatosan attraktív és felkínálja magát szexuálisan, nem kell a meghódításával küzdeni, nem kell az igényeivel bajlódni, ő hódítja meg a férfit és neki minden csodálatos, amit a férfi csinál. Ez a nő nem terheli gondokkal, legalábbis semmiképpen nem nagyobbakkal, mint amelyek könnyű, gyors megoldásával a férfi nagyszerűnek érezheti magát. Nem kell mellette elköteleződni, nem kell érte semmiről lemondani.

Azok, akikkel az a tragédia történt, hogy feleségül vettek egy ilyen nőt, nem lesznek bántalmazók. Függők lesznek. Hiszen miközben olyan egocentrikusan működnek, mint egy egészen kicsi gyerek, egy nőtől azt az érzést kapják, hogy nagyok, elevenek és erősek. Ha kapják az érzést, akkor a mennyországban érzik magukat, ha nem, akkor a saját kicsiségük és megvertségük poklában. 

S vajon mi másért jó egy nőnek, hogy egy felnőtt férfi olyan viszonyban van vele, mint a csecsemő az anyjával, hacsak nem azért, mert azt akarja, hogy a férfi úgy függjön tőle, mint a csecsemő az anyjától?!

Ezek az ideális nők általában bántalmazó vagy szégyen alapú családokban nőttek fel, és valamikor feladták a szeretetet. Nem kötelező, hogy ha valaki ilyen családban nő fel, feladja. Ezt a szerepet azonban csak olyan nők töltik be, akik feladták.  

Úgy döntöttek, hogy nem bíznak senkiben és magányosak és elérhetetlenek lesznek (sokszor kimondottan gyűlölik a férfiakat) és  arra törekednek, hogy másokat az érzéseik manipulálásával uraljanak, s ezen keresztül jussanak el különféle javakhoz; felnőttként pénzhez, pozícióhoz, hatalomhoz. Olyan érzésekkel kínálják meg a többieket, amelyek kompenzálhatják azok gyengeségét. Egyesek tényleg rendkívül érzékenyen képesek kitapintani környeztük  ilyen irányú igényeit, mások egyszerűen mindenkinek felajánlják a te csodálatos vagy és uralhatsz engem opciót.

Ha egy férfi vevő erre, akkor míg megfelelő mennyiségű pénz, pozíció, hatalom (kinek ez, kinek az a fontosabb) várható tőle, addig nyújtják a megfelelő szolgáltatásokat. Aki nem tud vagy nem tud eleget fizetni, az természetesen ne várjon szolgáltatást sem.

Az a férfi, aki -  a gyengeségérzését kompenzálva - összekötötte az életét egy ilyen nővel,  bebiztosította magának, hogy kicsi és megvert gyerek maradjon, és egyre súlyosabb függésbe kerüljön egy belül kemény, érzelmileg elérhetetlen és manipulatív nőtől.

Bántalmazók azok lesznek, akiknek - Istennek legyen hála - nem sikerült ezt az ideális nőt  feleségnek megszerezniük. De ezt szeretnék. S mivel azonosítják magukat a sérült kisgyerekkel, és egy valódi kapcsolatban ez a gyerek tényleg nem kap elég kompenzációt, sőt olyanokat várnak el tőle, amiket kétségtelenül nem lehet elvárni egy ilyen kicsi gyerektől, valóban egyre frusztráltabbak lesznek és ennek megfelelően jogosnak érzik, hogy egyre jobban megsértődjenek, bezárkózzanak, méltatlankodjanak, sőt akár tomboljanak.
 
Egy valódi nő ugyanis nem egy puha, meleg takaró, amit magunk köré tekerhetünk, ha fázunk, egyébként pedig elvan akár hétszámra a sarokban.  Hanem egy másik ember, saját személyiséggel, akarattal, ízléssel, történettel, vágyakkal, amelyek adott esetben jelentősen tudnak különbözni a férfiéitól. Egy valódi nő nem áll mindig a férfi rendelkezésére és sok mindent elvár tőle. Nem tudja mindig csodálni és felnézni rá, van amikor elégedetlen vele és kritizálja. Nem mindig attraktív, kell érte dolgozni, törődni az igényeivel, a gondjaival. És a mellette való elköteleződés miatt egy csomó mindenről le kell mondani. Különösen, ha az ember gyerekeket is vállalt vele.

Ráadásul ebben a helyzetben szükségszerűen megjelennek azok az agressziók, amelyeket ezek a férfiak eredetileg az anyjukkal szemben éreztek, de lenyomtak. Ez a helyzet ugyanis bizonyos pontokon nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a kicsi fiú nem tudta megszerezni anyukája kedvességét, elismerését. Mivel az eredeti helyzetben valójában nem egy-egy kis figyelemről vagy egy-egy teljesítmény elismeréséről volt szó, hanem  a gyerek teljes érzelmi elutasításáról, a harag és a frusztráltság ennek megfelelő szintű. Amikor felnőttként a feleségük valamivel elégedetlen, kritikus vagy nem tud valamire eléggé figyelni, az eredeti teljes elutasításnak megfelelő haragot és frusztráltságot élik újra át, és ennek megfelelően reagálnak.

Ez értelemszerűen beindít egy ördögi kört. Kis dolgokra a feleségük számára érthetetlenül agresszíven reagálnak, s nem értik a feleségüket, hogy az miért tartja ezt aránytalannak,  hiszen a feleségük teljesen elutasította őket. S ez újfent megerősíti, hogy lám, tényleg el vannak teljesen utasítva. Ennek megfelelően egyre jobban meg vannak bántva, egyre dühösebbek, egyre jobban eltávolodnak a feleségüktől, egyre többet bántják.  A feleségek különféle stratégiákkal próbálkoznak, de amíg ez az ördögi kör nem válik nyilvánvalóvá, nem lehet megtörni. Az állandó intenzív bántással szemben a feleségek szükségszerűen elkezdenek védekezni: bezárkóznak, megbetegednek, meghíznak, agresszívek lesznek, és természetesen lényegesen kevesebb melegséget és örömet tudnak nyújtani, mintha szeretnék őket. Ez a férjeiket még jobban eltávolítja, még többet bántják őket, amitől a feleségek még rosszabb állapotba jutnak, és így tovább és így tovább a bántalmazás újabb és újabb köreibe.

Ebből a forgatókönyvből egyértelműen látszik, hogy milyen pontokon kell mást választani, ahhoz, hogy az ember kiléphessen belőle.

1. Az első és legfontosabb választás, hogy az ember ne azonosítsa magát ezzel a kicsi, megvert gyerekkel, hanem ezt inkább egy sérülésének tekintse.

Ez praktikusan aközötti választást jelent, hogy az ember azt tekinti-e a férfiasság és egyáltalán az élet csúcsának, ha megkapja azt az állandó csodálatot, elismerést és azt a szükségszerűen pornográf szexualitást, amivel a sérülése időlegesen kompenzálható vagy pedig a férfiasságot úgy határozza meg, hogy felelős tudok lenni és tudok adni.

Egyáltalán nem könnyű lemondani ezekről a kompenzációkról és az életünk középpontjába a felelősséget és az adást tenni, különösen úgy, hogy a kultúránk és a tömegmédia minden módon ezt az infantilizmust támogatja. A legtöbb bántalmazó férfi azért marad bántalmazó, mert erről nem akar lemondani. Mert úgy érzi, hogy a vágyait feltétlenül meg kell kapja és soha nem teszi fel azt a kérdést, hogy a vágyaim helyesek-e, jogosak-e.

Mindazonáltal az a terápiás tapasztalatom, hogy ezt meg lehet tenni. Az kell hozzá, hogy valamiért fontos legyen a kapcsolat. S ez a valami nem feltétlenül az kell legyen, hogy aktuálisan úgy érzem, hogy a feleségem számomra a nagy ő. Elég, ha el akarom kerülni azt az egzisztenciális összeomlást, amit a válás jelentene, vagy katolikusként nem akarok a szeretőm miatt folyamatosan halálos bűnben élni  vagy nem akarok vasárnapi apuka lenni vagy még van bennem valami szeretet és bizalom iránta.

S abban a mértékben, ahogy egy férfi el tud a felelősség és az adás mellett köteleződni, megjavul -  az akár már teljesen romokban lévő és elvadult - házassága is (meg úgy az egész élete is). És nem teoretikusan, hogy innentől majd piros pontokat gyűjt a mennyekben, hanem az életében a depresszió és a harag helyébe az elevenség és az öröm lép.

2. A kapcsolatot végleg bántalmazóvá tevő ördögi kört azt indítja be, hogy azokat a kisebb hibákat és szeretetlenségeket, amelyek szükségszerűen előfordulnak egy házasságban, a férj minden alkalommal az ő teljes elutasításának éli meg és így reagál rá. Ha az ember ezzel tisztában van, akkor minden alkalommal meg tudja keresni, hogy most ténylegesen mekkora rossz is érte őt. Ha ezt meg tudja egy pár beszélni, ki tudnak lépni az ördögi körből.

 Ha egy férfi ezt a két lépést megtette, azaz a kompenzáció helyett felelősséget akar vállalni és adni akar, valamint minden alkalommal, amikor úgy érzi, hogy bántja a felesége, megpróbálja/megpróbálják megkeresni a dolog tényleges súlyát, akkor lényegesen reálisabb képe lesz a feleségéről, mint előtte. Ez alapján már nagyjából felelősen el tudja dönteni, hogy képes-e és akarja-e az életét vele folytatni vagy sem2. Ha igen, tovább lehet lépni a kapcsolat megjavításának az irányában.

3.  Ennek legfontosabb eszköze a megbeszélés. Azok a férfiak, akiknek ilyen elnyomó anyjuk volt, általában vagy eleve vagy az első nehézségnél feladnak mindenféle egyeztetést, megbeszélést, hiszen az anyjukkal az az elementáris tapasztaltuk volt, hogy semmilyen módon sem lehet semmire se jutni. De nem biztos, hogy a feleségük is pontosan úgy működik, mint az anyjuk. (Különösen ha nem ütik-vágják úgy, mintha valami rettenetes vasfogú sárkány lenne.)

Újra - pontosabban most végre először - meg kell kötni egy "házassági szerződést". Egyeztetni, hogy ki mit akar a kapcsolatban, mi a fontos neki, mit akarna a másiktól, mit tud vállalni benne, mit nem. Mit fognak (és ki konkrétan mit) tenni, hogy a kapcsolatban több öröm legyen? Hogyan fogják a rosszakat elkerülni, az ördögi köröket felismerni? Minden kérdésben csak olyan megoldásokat szabad elfogadni, amelyek mind a két fél megfelelőnek tart a maga számára. Mindig van ilyen! Elég hosszú folyamat, ameddig el lehet ide jutni, mindenképpen érdemes végigcsinálni. S ennek során már megtanulja egy pár, hogy kifejezzék az igényeiket, hogy figyeljenek a másikéra, hogy ne tulajdonítsanak mindenféle abszurditásokat egymásnak, hogy együttműködjenek, felelősek legyenek egymásért. S akkor az a tapasztalatuk, hogy akármennyi keserűség, harag vagy gyűlölet is volt bennük a másik irányában, most már nem is tudni pontosan mióta, de egy ideje már egészen jó, élhető a kapcsolatuk.

Nagyon sokat segít az egész folyamatban, ha sikerül egy jó  pszichológus találni. Ez azonban nem olyan egyszerű, a pszichológusok jelentős rész a korszellemnek engedve pont az infantilizmus irányába szokta tolni a férfiakat. Ezért végezetül szeretnék egy könyvet ajánlani, amely kimondottan önsegítő könyvnek íródott, s úgy gondolom, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb munkája és leghatékonyabb módszere:

Jeffrey E. Young - Janet S. Klosko: Reinventing Your Life. The Breakthrough Program to End Negative Behavior ... and Feel Great Again. Plume 1993.

németül: Sein Leben neu erfinden.Junfermann Verlag 2008.

-------------------------------------
1. Csak hasonlít. A valóságban a babák egyáltalán nem teljesen passzívak, a viszonyban az első pillanattól kezdve megvan a kölcsönösség kibontakozási lehetősége.
2.  Ezen a ponton már meg tudja különböztetni a projekciót és a valóságot. Elméletileg  megtörténhet, hogy egy ugyanolyan hideg és szeretetlen nőt vett el, mint az anyja, s így  a kapcsolat súlyosan károsítja őt. Vagy hogy olyan szintű pszichés teher a számára a gyerekkori sérüléseinek feldolgozása, amire aktuálisan nem képes. Ez esetben még a katolikusok számára is megengedett a különélés.

2014. december 17., szerda

Szégyen-alapú vagy szeretetteli család

Nemrég ajánlotta valaki nekem ezt a posztot, amit most ezúton is szeretnék megköszönni. Amerikai protestáns lelkigondozók Jeff VanVonderen munkássága1. alapján nagyon világos szempontokat adnak annak megkülönböztetésére, hogy egy családban - bármi is a látszat - elnyomás, megszégyenítés vagy pedig szeretet, elfogadás uralkodik-e. 

Az alábbiakban a poszt magyar fordítása olvasható - dőlt betűvel pedig az én megjegyzéseim.


A szégyen-alapú család - Az ilyen családokban felnövő gyerekek egyik központi problémája a szégyen lesz, a család problémája azonban az a gyakran brutális  elnyomás, ami ezt a szégyent eredményezi.

A szégyen-alapú viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megszégyenítés:
Az egymás felé közvetített üzenet: „Valami nincs rendben veled”; „Tökéletlen vagy”; „Nem felelsz meg a…”; „Miért nem tudsz olyan lenni, mint…” - Nem egy konkrét viselkedésről van szó, hanem az ember személyéről. Az előbbi esetén meg lehet érteni, hogy mit és miért csináltam rosszul, és ez alapján majd lehet jobban csinálni, az az üzenet, hogy most rosszul csináltad, de ha akarod - és miért ne akarnád - tudsz törekedni a jóra és legközelebb majd jobban csinálod. A megszégyenítésnek ezzel szemben az az üzenete, hogy rossz vagy.

2. Teljesítményközpontúság:
A szeretetet, elfogadást, jóváhagyást, vagy értékesnek nyilvánítást meghatározott jó viselkedés révén, illetve a másfajta viselkedés kerülésével lehet kiérdemelni. Ennek elmulasztása megszégyenítéssel jár. - Ezekben a családokban a mindenkit alanyi jogon megillető tisztelet, respektus nem jár alanyi jogon, hanem, ezt külön extra teljesítményekkel ki kell pillanatnyilag érdemelni és ez bármikor tetszés szerint megvonható. Ezért itt soha nem kaphat az ember igazi szeretetet és elfogadást. Ehelyett maximum a viselkedése jóváhagyását és a teljesítménye értékesnek nyilvánítását tudja elérni. Így az ilyen családokban felnövő emberek ezek szeretetpótlékot jelentenek és gyakran függővé válnak tőlük.

3. Kimondatlan szabályok:
A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

4. Kódolt kommunikáció
Ha az érzéseidről vagy igényeidről beszélsz, azzal szégyenítenek meg, hogy önző vagy. Ha a problémákról beszélsz, megszeged a „ne hozd szóba” szabályt, s azzal szégyenítenek meg, hogy te magad vagy a probléma. A családtagok ezért megtanulják, hogy kódolva mondjanak dolgokat, vagy közvetve, más személyeken keresztül üzengessenek egymásnak. -  Egy ilyen rendszerben az emberek nem csak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem nem is vonhatók felelősségre (már eleve fel sem merül a számonkérés, de ha mégis megtörténne: nem azt mondta, nem úgy gondolta, az a rossz, aki rosszat gondol) így szabadon lehet megrágalmazni és megszégyeníteni másokat.

5. Bálványimádás:
A családtagokat arra tanítják, hogy saját értéküket és identitásukat ne Isten elfogadásától, hanem egyéb dolgoktól és emberektől várják. Az válik mércévé, milyennek látszanak a dolgok, mit gondolnak az emberek, mennyire látszanak vallásosnak, milyen mértékben tudnak javakhoz jutni. - Az ilyen családokban felnövő emberek értéktelennek érzik magukat és tele vannak szégyennel, s ezt kompenzálandó gyakran akár  a súlyos függőségig rászorulnak mások pozitív visszajelzéseire.

6. A gyermekkor megnehezítése:
A gyermek számára nehézségekkel teli folyamat saját útjának megtalálása az életben. Az ilyen család azonban elsősorban a látszatra ügyel, és arra, hogy mit gondolnak az emberek. Ezért pusztán az, hogy a gyermek gyermek, szégyen forrásává válik. A gyermekeknek meg kell tanulniuk kis felnőttként viselkedniük, hogy elkerüljék a megszégyenítést. - Tipikus példája ennek, hogy a gyerekeket, több évvel azelőtt, mielőtt erre életkorilag alkalmasak lennének, arra kényszerítenek, hogy az ajándékukat osszák meg másokkal. A három éves gyerek például kínálja fel a felnőtt családtagoknak -  akik, a fene esne a belükbe, felzabálják  - a frissen kapott csokiját.

7. Hibáztatás- és szemrehányás-központúság:
Minthogy az ilyen család nagy súlyt fektet a teljesítményre, a fogyatékos teljesítmény okát ki kell vizsgálni és megszüntetni. Mindennapos a hibáztatás és a szemrehányás. A „Ki a felelős?” kérdés célja, hogy meg lehessen találni, kit kell hibáztatni. A bűnöst meg kell szégyeníteni és megalázni, hogy olyan rosszul érezze magát, hogy többet ne viselkedjen a rossznak tartott módon. - Nem a kudarc tényleges megértése és kijavítása a cél, hanem a megszégyenítés.

8. A mentális képességek torzulása:
A család tagjai a mentális önvédelem szakértőivé válnak. A vádak áthárítása, a racionalizálás, a minimalizálás és a tagadás csupán néhány fajtája annak, hogyan igyekeznek az emberek elhárítani a szégyen-üzenetet – többnyire hiába. - Az a baj, hogy itt nincs szó tényleges önvédelemről. A szégyen ugyanis marad. Azok az elhárítómechanizmusok, amelyek segítségével az ember gyötrő érzésektől meg akar szabadulni, nem csak hogy rendkívüli módon beszűkítik az  életét, hanem komolyan hozzá is járulnak ezeknek a gyötrő érzéseknek a fennmaradásához.

9. Az érzelmi képességek gyengesége:
A rendszer egy másik uralkodó szabálya: „Ne érezz”. Az érzések rosszak, önzők, vagy fölöslegesek. A szégyen-alapú családok tagjai nem érzékelik saját érzéseiket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak rájuk. Az ilyen családok érzelmileg reaktív közösségek. - Itt nem egyszerűen egy képesség hiányáról van szó, hanem arról a nagyon erős tiltásról, hogy ne érzékeljék az érzéseiket, hanem azt érezzék, amit vélhetően elvárnak tőlük - különben megszégyenítődnek és kitaszítódnak. Az ilyen családokban felnőtt embereknek  komoly küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy  a dolgokat a valóságnak és ne a az elvárásoknak megfelelően érzékeljék.

10. Üres emberek:
Minthogy a szeretetet és az elfogadást a viselkedés alapján lehet elnyerni, és soha nem független a teljesítménytől, a szégyen alapú családok tagjai jellemzően kívülről tökéletesnek néznek ki, de belülről üresek. - Nincs azzal önmagában semmi baj, ha a teljesítményt díjazzák. A baj az, ha azt az alapvető respektust és tiszteletet, ami minden embernek jár - végelemzésben, mint Isten képének, és ez végelemzésben  Istennek szóló tisztelet - nem kapják meg automatikusan a családtagok, hanem ezt a hatalomban lévők önkényesen osztogatják és vonják meg. Ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor megalázható és megtaposható, az bármilyen értékes ember is, hitványnak és értéktelennek fogja felnőttként érezni magát.

A szeretetteli család

A szeretetteli viszonyok tíz jellemzője:

1. Nyílt megerősítés (vs. nyílt megszégyenítés):
A szeretetteli családok tagjai nyíltan kimondják egymásnak, hogy szeretik és elfogadják, tehetségesnek és értékesnek tartják, és támogatják egymást. Az olyan mondatok: „Szeretlek”, „Annyira tehetséges vagy”, „Melletted állok, ha szükséged van rám”, „Annyira örülök, hogy Isten a mi családunknak adott téged”, „Annyira örülök, hogy fiú/lány vagy”, „Jól érzem magam veled”, és hogy a másikat a nevén szólítjuk, csupán néhány módja annak, hogy nyíltan megerősítsük a másikat. - Itt természetesen nem szavakról, hanem egymás tényleges elfogadásáról és valódi egymás mellett állásról van szó.

2. Személyközpontúság (vs. teljesítményközpontúság):
Mindannyiunknak olyan közegre van szükségünk, ahol azt érezzük, önmagunk miatt szeretnek minket, és nem amiatt, amit teszünk. A szeretetteli családokban a szeretet és az elfogadás nem hullámzik attól függően, hogyan cselekszik a másik. Az embereket önmagukért fogadják el. A szégyen-alapú családokban a viselkedés a legfontosabb. Hogy ki vagy, az pedig a legkevésbé fontos. - A szégyen alapú családokban, akik hatalommal rendelkeznek, azt kommunikálják a többieknek, hogy te rossz vagy - mivel a saját bizonytalanságukat mások lenyomásával akarják kompenzálni. A szeretet alapú családokban viszont az az üzenet, hogy mindig választhatod a jót, és bízunk benned.

3. Nyíltan kimondott szabályok és elvárások (vs. kimondatlan szabályok):
A szeretetteli családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

4. Világos és egyenes kommunikáció (vs. kódolt kommunikáció):
A kódolt kommunikáció senkinek sem jó. A gyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők. Fontos, hogy az embereknek ne kelljen dekódolni az üzeneteket. Ha üzenetet akarsz küldeni, először dekódold te magad, s aztán küldd egyenesen. Ne harmadik személyen keresztül, ne mások viszonyait felhasználva küldjük üzeneteinket. - A szeretetteli családokban - mivel nem kell állandóan megtorlástól tartaniuk és védekezniük, alapvetően elfogadók egymással és meg lehet a dolgokat beszélni - az emberek azt mondják amit éreznek és gondolnak.

5. Isten a legfőbb forrás (vs. bálványimádás):
Isten minden jó forrása. Ő tölti be szükségünket, Ő a mi bosszúállónk és védelmezőnk, Ő a végső szó értékünk és elfogadásunk felől. Nem azért vagyunk értékesek és elfogadhatóak, amink van, amit viselünk, hogy rendszeresen járunk-e templomba vagy adakozunk. - Szeretetteli családok betöltik azt a funkciót, hogy a szülők közvetítik Isten feltétlen szeretetét a gyerekek felé. Ez azt eredményezi, hogy  egészséges önbizalma lesz, képes lesz bízni másokban, kötődni másokhoz, és ezek eredményeképpen nem függ mások elismerésétől. 

6. A gyermekeknek örülnek (vs. a gyermekkor megnehezítése)
A szeretetteli családokban rendben van, ha a gyermek gyermekként viselkedik. A normális és egészséges gyermekek növekedése többnyire „rendetlen” folyamat.

7. Felelősség (vs. hibáztatás és szemrehányás):
A hibáztatás és szemrehányás a szégyen-alapú családok módszere a gyermekek megbüntetésére a teljesítmény hiánya miatt: eszközök mások viselkedésének kontrollálására. - Ezzel szemben a szeretet alapú családokban a szülők felelősséget vállalnak a cselekedeteikért, s mivel a gyerekek alapvetően elfogadást élnek meg, ők is megtanulják a felelős viselkedést.


8. A mentális képességeket a tanulásra használják (vs. a mentális képességeket védekezésre használják):
A szeretetteli családokban a a gondolkodás a tanulást szolgálja. A szégyen-alapú családokban az önvédelmet, mások hibáztatását, az ürügy keresését a felelősség alóli kibúvásra. A szégyen-alapú családokban a „Miért tetted?” kérdés csapda, mert nincs rá elfogadható válasz. Bármit válaszolsz, elemezni és kritizálni fogják. A szeretetteli családokban az embert előre elfogadják, és a „Miért tetted?” kérdés egyszerűen csak annak megértésére szolgál, miért történt a dolog.

9. Az érzelmek érvényesek és hasznosak (vs. az érzelmi képességek gyengesége):
Az érzések nem jók vagy rosszak: az érzések pusztán vannak. Hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen eredménnyel járnak-e, azaz hogy segítenek-e vagy károsítanak, az az érzelmeinkre adott saját döntéseinkből következik. A szeretetteli családok elismerik az érzéseket és az érzelmek kifejezéseit, mint a családtagok egymással való kapcsolatának módjait.

10. Rendben van, ha a külső a belsőt tükrözi (vs. üres emberek, akik megtanulnak tökéletesnek látszani):
A szeretetteli családokban a valóság sokkal fontosabb, mint hogy hogyan néznek ki a dolgok. Az életet folyamatának, s nem az egyes eseményeknek a perspektívájában tekintik. Ez azt jelenti, hogy az embernek nem kell azonnal reagálnia, vagy egyszer s mindenkorra „megjavulnia”. Minthogy Isten is a folyamat része, nem kell pánikolni: a történetnek nincs vége, még ha most nem is a legjobban néz ki. Az elfogadhatatlan viselkedés a rossz döntésekből fakad, s nem abból, hogy mi magunk értéktelenek vagy elfogadhatatlanok lennénk. A szeretetteli családtagoknak nem kell „megjavítaniuk” egymást.

Nagyon fontos világosan látni, hogy a szégyen alapú családok attól azok, hogy a család meghatározó személyei az emberi viszonyaikban a szeretet és kapcsolódás helyett a hatalom és elnyomás  mellett döntöttek. Ez egy döntés. Méghozzá olyan alapvető értékválasztás, amelyet  az emberek csak egészen ritkán változtatnak meg. Éppen ezért egy szégyen alapú család - ugyanúgy és ugyanazért, mint a bántalmazó párkapcsolat - szinte soha nem javítható meg. Meg kell törni a szabályait és ki kell belőle lépni.

------------------------------------
1. Magyarul is lehet tőle egy könyvet olvasni a Grace Ministries Budapest kiadásában.

2014. szeptember 17., szerda

Az erőszakmentes önérvényesítés 2.

A NaNE Egyesület honlapján a letölthető kiadványok között1. találtam néhány nagyon jó anyagot az erőszakmentes kommunikációról. Mivel azonban ezek hosszú, az átlagos olvasó számára nem érdekes részek között találhatók, nem egyszerűen linket adok meg, hanem némileg szerkesztve közzé teszem itt ezeket.

Az alábbi három önérvényesítő technika nagyon hasznos lehet ...

1. Az elakadt lemez

Ez a technika fölöttébb hasznos, amikor megszabunk egy határt, és a személy, akihez beszélünk, nem figyel vagy vitatkozni kezd. Egyszerű technika, önérvényesítő állításokat mondunk, és szükség esetén megismételjük és újra meg újra megismételjük. A lényeg az, hogy ismételjük a mondanivalónkat és ne adjuk fel, amíg el nem érjük a célunkat.

Rita képtelen volt elérni, hogy a vízvezetékszerelő megjavítsa a csöpögő csapot. Valahányszor felhívta a szerelőt, az mindig kifogást keresett és megígérte, hogy majd visszahívja és megmondja, mikor tud menni. Fölösleges mondani, hogy sohasem hívta vissza és nem ment megszerelni a csapot. Miután hallott az „elakadt lemez” technikáról, Rita egy reggel, amikor biztos volt benne, hogy ott találja a szerelőt, elhajtott a műhelybe, és elkezdte:
„Szükségem van rá, hogy megjavítsa a csapot, mondja meg, mikor tud jönni. Ha három napon belül nem tud jönni, keresek egy másik vízvezetékszerelőt:”
A válasz: „Persze, asszonyom, épp most akartam hívni, majdnem kész vagyok,és megyek, ahogy lehet.”
Rita: „Rendben, mikor jön?”
Szerelő: „Ígérem, hamar.”
Rita: „Mégis, mikor jön?”
Szerelő: „Ide figyeljen, asszonyom, tudom, hogy szüksége van a javításra, és egészen biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani valamikor holnap vagy holnapután.”
Rita: „Ez már haladás, de én pontosan akarom tudni, hogy mikor jön.”
Szerelő: „Nem tudom pontosan megmondani, mert nem tudom,mikorra fejezem be ezt a munkát.”
Rita: „De meg tudja mondani pontosan, mert átjöhet holnap reggel 8-kor, és ha végzett a munkával nálam, mehet és befejezheti a másikat.”
Szerelő: „Oké, hölgyem, holnap 8-kor.”
Rita: „Telefonálok ma délután ötkor és holnap reggel fél nyolckor, csak hogy el ne felejtse.”
Szerelő: „Nincs rá szükség, megyek.”
Rita: „Köszönöm, de azért felhívom. A holnapi viszontlátásra.”

2. Az énközlés

Vádaskodás, általánosítgatás, ítélkezés és sértegetés nélkül, konkrétan megfogalmazzuk, hogy mi milyen kárt, fájdalmat okozott nekünk a másik, és javaslatot teszünk, hogyan lehetne legközelebb jobban megoldani a dolgot. Ezt a technikát akkor a legjobb alkalmazni, amikor megpróbálunk változtatni egy nem kielégítô helyzeten. Nem alkalmas kérés megfogalmazására vagy egy kérés elutasítására. 2.

lépései:
1. tény

2. érzés

3. gondolat/vélemény

4. igény

5. kérés

"Amikor tegnap a villamoson nem szóltál hozzám (tény), nagyon magányosnak éreztem magam (érzés), úgy gondoltam, hogy valami bajod van velem és büntetsz (vélemény). Szükségem van rá, hogy amikor veled vagyok, kicsit foglalkozz velem (igény). Szeretném, ha máskor nem utaznál velem némán, és ha bármi bajod van, elmondanád (kérés).

3. Kikerülni egy kezelhetetlen helyzetből

A harmadik technika arra való, hogy kikerüljünk egy kezelhetetlen helyzetből. Ha például a másik durva, támadó, gúnyos, szarkasztikus vagy agresszív kezd lenni, az alábbiakhoz hasonló zárómondatok használhatók:

• „Ez így nem megy. Beszéljünk nyugodtabb körülmények között.”

• „Jogom van hozzá, hogy meghallgassanak, és jogom van hozzá, hogy tiszteljenek.”

• „Nem engedem, hogy bárki így beszéljen velem.”

A beszélgetés befejezése után gyorsan menjen el vagy tegye le a telefont. Ha a másikat valóban érdekli a tisztességes és egyenlő kommunikáció, a jövőben minden bizonnyal óvatosabb lesz. Ha ez nem történik meg, nyilvánvaló lesz, hogy meg akarja tartani a hatalmat és az irányítást, és nem tiszteli mások jogait, és akkor ez figyelmeztető jel arra, hogy ennek az embernek a közelében mások jogai és határai sérülhetnek.



-------------------------------------------

2. in: A jól műkdödő párkapcsolat. Szintén a NaNe Egyesület honlapjáról. Feltétlenül érdemes az egész anyagot elolvasni, nagyon röviden és nagyon jól foglalja össze a lényeget. Külön kitér arra, hogy mi NEM énközlés.

2014. április 11., péntek

Miért teszi ezt a párom? - Mark Gungor előadásai

Többek között az a jó a pszichológusságban, hogy az embernek sokszor nagyon jó anyagokat, könyveket, cikkeket ajánlanak azok, akikkel beszélget. Szeretném most én is továbbajánlani a legújabbat, Mark Gungor amerikai házassági tanácsadó zseniális (nagyon okos és az ember megszakad a nevetéstől) előadásait a férfi-női kapcsolatról, házasságról. Mindegyik videó magyar nyelvű szöveggel vagy szinkronnal rendelkezik - köszönet érte.










2014. január 17., péntek

Az aktív cserbenhagyás


Bizonyos családokban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek. Más családokra nem az aktív bántalmazás, hanem az "aktív cserbenhagyás" a jellemző.

Ezt a listát nemrég kaptam valakitől. A szülei hozzá való viszonyát szedi össze.

- Vádolnak.
- Sehogy se lehet nekik megfelelni.
- Lehetetlen elvárásaik vannak; futtatnak.
- Nem értékelik a küzdelmemet.
- Nem érzékenyek rám. 
- Nem éreznek együtt a fájdalmammal. 
- Nem veszik észre az igényeimet és nincsenek tekintettel rájuk.
- Nem örülnek nekem.
- Nem tudom őket elérni (érzelmileg).
- Kiszolgáltatnak a rossznak.
- Cserbenhagynak, egyedül hagynak a rosszal.
- Elutasítanak vagy elutasítással fenyegetnek, ha rossz vagyok (ha nem felelek meg az  elvárásaiknak, ha ellenérzéseim vannak velük szemben, ha nem ismerem el a jóságukat).
- Elvárják, hogy ismerjem el a jóságukat, viszonyuljak hozzájuk úgy, miközben a fenti rosszak miatt ehhez erőszakot kell tennem magamon.
- Olyan dolgok jönnek tőlük, amiket egyértelműen rossznak tapasztalok, de mivel én kicsi vagyok, nem láthatom be, hogy a távoli jövőm szempontjából azok a rosszak valójában miért jók. Így ezeket jónak kell elfogadnom. Ez az elvárásuk.
- Erőtlenek, hogy a bajban megvédjenek, vagy nem is akarnak megvédeni. Vagy annak az oldalán állnak, aki bánt engem (nem mellettem.

A lista tipikus. Ezekben a családokban nincs mindennapos ordibálás, veszekedés, tettlegesség. Itt nem cselekedettel követik el a rosszat, hanem mulasztással. Ezek a szülők vagy férjek, feleségek nem gonosztevők, nem akarnak rosszat a gyereküknek, férjüknek, feleségüknek. Csak a saját bajuk fontosabb nekik mint a másiké, csak esetről esetre a könnyebbik megoldást választják, kényelmesebb  nem látni a rosszat, könnyebb kerülni a konfliktust, nem belegondolni, nem utánamenni, nem vállalni a felelősséget. 
 
Nem akarnak semmi rosszat, egyetlen lépésben sem csinálnak látványos rosszat. Ez a lista mégis a valóságot mutatja: a sok mulasztás ugyanolyan súlyosan pusztítóvá válik, mint másutt az aktív bántalmazás.