A következő címkéjű bejegyzések mutatása: identitás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: identitás. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 12., kedd

szexelni vagy szeretkezni

Újra és újra találkozom azzal a meggyőződéssel, miszerint a férfiak (szemben a nőkkel, akiknek genetikailag nem igazán fontos a szexualitás) úgy vannak megkonstruálva, hogy biológiailag szükségük van a szexelésre. A szexelésre és nem a szeretkezésre.

Mindkettő a szexualitáshoz kötődik, de mások a céljaik és technikailag is mást csinálnak az emberek egyik illetve a másik esetben. 

szexelés = használlak, urallak
Nincs párbeszéd, spontaneitás, játékosság, nincs megnyílás, nincs kötődés. Az örömhöz nem kell a másik öröme, csak az egyik kielégülése a fontos. Az egyik kiszolgálja a másikat, nem számít, ez mennyibe kerül ez neki és hogyan érez közben. Az öröm forrása a másik uralása, gyakran a bántásig, megalázásig. 
 
szeretkezés = jó, hogy vagy; örülök neked, elfogadlak
Párbeszéd, spontaneitás, játékosság, megnyílás, kötődés.  A saját öröm nem képzelhető el a másik öröme nélkül, mind a két fél egyformán fontos. Az öröm forrása az odaadás és elfogadás.

 

Nos, senki nincs úgy megkonstruálva, hogy biológiailag predesztinálva van mások használatára és uralására. Ez egy választás, méghozzá életünk alapvető választása, hogy a szeretet irányába akarunk-e menni vagy a szeretetlenség irányába és másokat használni, uralni akarunk. 

Első esetben a szexualitásunkat szeretkezés formájában törekszünk megélni, második esetben szexelünk. Akár férfiak, akár nők vagyunk.

2022. január 8., szombat

ADNI ÉS ÜTNI

 

Adni jó. Ha az ember az adással egy jó nagy ütést is be tud vinni, az adott esetben még sokkal jobb.  Ezt csinálják azok, akik passzív-agresszív technikákat használnak az agressziójuk levezetésére. Ez esetben az adás, hogy úgy mondjam, az ütés vivőanyaga, azért ad valaki, hogy azzal közvetlenül vagy közvetve üthessen.

Közvetlenül: Úgy ad, hogy azzal a másikat megszégyenítse, megalázza, negatív érzéseket keltsen benne, kellemetlenséget okozzon neki.  Mindeközben a másiknak hálásnak kell lennie az adás miatt. Ha nem hálás, akkor ugye hálátlan, szeretetlen, gonosz - vagyis le van nyomva. Ha hálás, akkor ledugták a torkán a békát és ezzel van megalázva. Akármit csinál, a passzív-agresszív  földbe döngölte.

A Pesten tanuló lányának feltétlenül levest kell csomagoljon, amire  a kétszáz kilométeres  úton folyamatosan vigyáznia kell, kifolyik, nehéz. Mindeközben persze a lánynak hálásnak kell lennie a gondoskodásért. A külföldön lévő fiának meglepetésként valami olyan tárgyat küld hosszú, bonyolult szervezés után a fiú egyik barátjával ajándékba, amire a fiúnak semmi szüksége sincs, sőt lehetőleg kimondottan utálja. A fiú akár megtartja, akár kidobja, garantáltan rosszul fogja magát érezni. 

Közvetve: Az adással a passzív-agresszív magának és különösen a környezetének egy olyan képet mutat, hogy ő milyen gondoskodó, szerető, jó ember - az ambiciózusabbak még a mekkora szentet is megcélozzák. Egy ilyen jó emberről teljesen elképzelhetetlen, hogy örömét lelje lánya, fia, férje, felesége és egyáltalán, akit csak elér, megalázásában és kínzásában. Az adással megépíti azt a sziklaszilárd várat, ahonnét aztán pazarul lehet lövöldözni. (A várépítéshez olyan adásokat is szokás használni, ahol nincs ütés. Ezek azonban mindig olyan adások, ahol minimális befektetéssel, hatalmas pozitív image hozam érhető el.)

A lánynak való étel csomagolást az egész tágabb családban, az összes szomszédasszonynak, kolléganőnek (akik a szentfazékságot ambicionálják, az egész plébánián, köziben, gyüliben, stb.) el lehet terjeszteni. Többnyire az "ó de fáradt vagyok, mert egész hétvégén főztem" vagy " nem tudsz-e valami receptet, hogy már megint mit főzzek a lányomnak" vagy valami hasonló kreatív formában. A fiú barátjával az anya elbűvölően kedves és érdeklődő lesz (az így megszerzett infókat majd persze a fia ellen fogja használni). Igy remélhetőleg  barátja a fiú egész baráti körében el fogja terjeszteni, hogy egy ilyen jó anyát még nem hordott a hátán a föld - aztán próbáljon meg a fiú bárkinek is panaszkodni az anyjára.

Egy ilyen passzív-agresszív ember minden kapcsolatban egy istencsapása, de anyaként különösen romboló. 

A gyerekeik azt tanulják meg, hogy az adással mindig ütés is jár, hogy a jóhoz feltétlenül társul valami rossz. Ezért egyrészt felnőttként nem mernek elfogadni ajándékot (tárgyakat, melegséget, kedvességet). Ez nagyon korlátozza őket a szeretetteli kapcsolatok kialakításában, mert ehhez nem csak adni kell tudni, hanem kapni is.   Igy általában megbillen az adok-kapok mérlegük, mert többet adnak, mint kapnak. Ennek következtében viszont úgy érzik, hogy ők nem fontosak másoknak. Másrészt mivel természetesnek tekintik, hogy a jóval szükségszerűen együtt jár valami rossz, magától értetődőnek tekintik, ha egy elméletileg szeretetkapcsolatban gyakorlatilag akár fizikailag és/vagy szexuálisan is bántalmazzák őket. 

Az állandó földbe döngölés és annak a demonstrálása, hogy a gyerek milyen rossz (hálátlan, szeretetlen, önző, telhetetlen, túlérzékeny, stb.) teljesen szétveri ezeknek az embereknek az önértékelését. Az anyjuk agressziójával szembeni tehetetlenségük (általában az egész környezet együtt játszik az anyával, őt támogatja) nagyon megsegíti azt, hogy azonosítsák magukat azzal a negatív képpel, amit az anyjuk beléjük akar venni. A praxisomban mindenki, akinek ilyen anyja volt, megsemmisítően negatív énképpel és alacsony önértékeléssel rendelkezett.

Mit lehet tenni? A gyógyulás mindenképpen ott kezdődik, hogy az ember ki tudja mondani: AZ AZ ADÁS, AMI ÜTÉSSEL VAN ÖSSZEKÖTVE, NEM ADÁS, HANEM ÜTÉS.

 




2017. március 29., szerda

azért bántalak mert rossz vagy



A gyerek születésével nem születik meg automatikusan az iránta való anyai szeretet. Sőt, ez  sok esetben egyáltalán nem jön létre. Egy boldogtalan kapcsolatban, örömtelenül fogant, nem kívánt gyerek teher. Nehéz kihordani, nehéz megszülni, az első évben az ember a túlélésért küzd. Közben ott van valaki, aki megállás nélkül figyelmet, gondoskodást, odafordulást, szeretetet akar, akkor is ha az ember teljesen képtelennek tartja magát erre, mert ő maga soha nem kapott elég szeretetet és az élet aktuálisan nagyon nehéz, végletekig kifacsartnak, egyedül hagyottnak, szomorúnak és kétségbeesettnek érzi magát. 

A gyerek folyamatos igénye egy olyan odafordulás, figyelem és melegség iránt, amit az anya nem tud adni, állandó súlyos frusztráció. Ha valaki itt nem tudja kimondani, hogy a gyerek igénye jogos és nekem ezeket adnom kéne, de nem tudom vagy nem eléggé tudom, akkor az ember szükségszerűen a gyereket látja letehetetlen, soha meg nem szűnő súlyos tehernek.  

S akkor egy nőnek döntenie kell, hogy fölülemelkedik mindezen és a nyomorult férgecske javát folyamatosan a saját pillanatnyi jóléte fölé helyezi-e vagy sem. Akik nem emelkednek fölül, azok meggyűlölik a gyereküket és az állandó frusztráció állandósítja és megszilárdítja ezt a gyűlöletet. 


Ezzel azonban a legtöbb nő nem néz szembe, hanem úgy  tesz, mintha szeretné a gyerekét. Különféle okok miatt sok családban a család többi tagja is együttműködik ezzel a hazugsággal. A gyűlölet ettől azonban nem lesz kisebb, hanem csak alattomban működik.    

Ilyenkor a gyerek mindig túl hangos, túl zajos, túl rendetlen, túl fegyelmezetlen, túl követelőző, túl önző, egyszóval rossz. Ezek az anyák állandóan ostorozzák a gyereküket a rosszassága miatt, s ezt teljesen őszintén teszik, hiszen a gyerek létezése számukra tényleg folyamatosan és súlyosan rossz. 

Ha valakinek egy folyamatosan és súlyosan rossznak érzett lényről kell megállás nélkül gondoskodnia, akkor a legkisebb erőfeszítés is túl soknak tűnik. Akkor, az hogy a gyerek ételt és vasalt ruhát kap, az nem az abszolut minimumnak, hanem valami hatalmas  ki nem érdemelt extrabónusznak, a legcsekélyebb szülői tevékenység is óriási áldozathozatalnak  tűnik az anya számára. 

A rosszaságához hasonlóan  állandóan a gyerek szemére hányják, hogy mekkora teher, hogy mennyire nem érdemli meg mindazt a hatalmas áldozatot, amit az anyja hoz érte. A gyerek állandóan azt hallja, hogy ő rossz és érdemtelen a szeretetre, az anyja viszont jó, mert hatalmas áldozatokat hoz érte. Ezeknek az anyáknak az a "szeretet-üzenetük" a gyerekük felé, hogy "te rossz vagy, nem érdemelsz tisztességes bánásmódot, neked nem jár semmi”.

Ezek az anyák a feje tetejére állítják a valóságot. Ezt a folyamatos bántalmazást - ami többnyire nem fizikai, hanem a verbális bántalmazás, ami mellé mindig társul a gyerek szempontjainak, személyiségének, érdekeinek semmibevétele, és sokszor direkt károsítása -  szeretetnek állítják be, az áldozat a bűnös, a bántalmazó a gyerek rosszaságának az áldozata.  A gyerek legcsekélyebb tiltakozását a bántás ellen, azt az ő nagy szeretetükkel szembeni szeretetlenségnek, hálátlanságnak, rosszaságnak állítják be és ennek megfelelően látványos büntetéssel reagálnak rá, megsértődnek,  panaszkodnak, retorziókat vezetnek be. 

S mivel a családi viszonyaink alapján modellezzük a világot,  ilyen családban felnővén az ember rossznak, értéktelennek érzi magát, akinek nem jár semmi, akit jogos állandóan szidalmazni és semmibe venni. Gyakran választ hideg, kemény, szeretetlen, bántalmazó partnereket, mert nem lát át a szeretetlenségen és a bántalmazást magától értetődőnek tekinti.  A bántás természetesen tovább rombolja őket, amitől még gyengébbnek, rosszabbnak és még inkább rászorulónak érzik magukat. Ettől még jobban bánthatóak és így tovább ... amíg csak ki nem lépnek ebből az ördögi körből.

A körből való kilépéshez az kell, hogy az ember ki tudja mondani, hogy ez nem szeretet. Hogy a szeretetbe sok minden beleférhet, de az az igény, hogy bántsanak, az nem. Hogy a tisztességes bánásmódot nem kell kiérdemelni, az mindenkinek alanyi jogon jár. 

Ez egy kívülállónak talán nyilvánvaló. Mivel azonban ezekben a családokban a szeretet fogalmába belefér a bántalmazás, sőt gyakran magát a bántalmazást definiálják szeretetnek, s aki ezt nem fogadja el, azt az anya vagy később az anya mintájára választott partner teljes érzelmi elutasítással fenyegeti, az ilyen családban felnőtt embereknek többnyire hosszabb terápiás folyamatra van szükségük ahhoz, hogy ki tudják ezt mondani és szembe tudjanak nézni az érzelmi fenyegetéssel. 

Amikor azonban a páciensek már felismerik és vissza tudják utasítani a szeretetlenséget, ki tudják mondani, hogy a bántás nem szeretet és ha valaki a ezt nevezi szeretetnek, erre a "szeretetre" nekik nincs szükségük,  akkor már tovább nem zsarolhatóak, akkor már gond nélkül meg tudják húzni a határokat, s az anyja vagy partner zsarolásra épülő hatalma egyszerűen összeomlik. 


2016. május 15., vasárnap

A jó anya hajszolása

 
teljesen be tudja tölteni az ember életét. Azaz, teljesen tönkre tudja tenni.

Egy elég jó anya (1) el tudja fogadni a gyerekét, olyannak, amilyen. Minden gyerekben van valami szeretnivaló. Ezt meglátja és örömét találja a gyerekben. Észreveszi, ha a gyerek éhes, fáradt, fázik, nyugtalan, stb. és gondoskodik róla. Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad a gyereknek. 

A gyerek, ahogy lassanként felnőtté válik, átveszi az elég jó anya funkcióit. El tudja magát - és azért aztán másokat is - fogadni olyannak, amilyenek. Meglátja magában -  és ezért aztán másokban és egyáltalán az életben -   a jót és ebben örömét találja. Észreveszi ha valakinek - beleértve saját magát is - valami baja van, meg tudja nyugtatni, tud róla gondoskodni.  Elfogadó jelenlétével, örömével és megbízhatóságával biztonságot ad magának és másoknak.

Azok az emberek, akiknek az anyjuk nem volt elég jó, a gyerekkori anyai segítség hiányát egyfajta rendívül fájdalmas és nyugtalanító űrként, hiányként élik meg.  

Az ember persze  be akarja ezt tölteni és elkezdődik a hajsza valaki iránt, aki mindig elfogad, aki mindig elérthető a számomra, aki mindig észreveszi mire lenne szükségem és mindig gondoskodik rólam, mindig megvigasztal, mindig felvidít, mindig szeret engem - az ideális jó anya iránt.   Itt az ember nem egy tényleges személyt keres, hanem egy fantáziaképet arról, hogy tökéletes biztonságban vagyok, mert a jó mama tökéletesen ellát engem, minden eddigi frusztrációért és keserűségért  megvigasztal és kárpótol.

A többiek annyiban érdekesek és vonzóak, amennyiben az ember ezt a fantáziaképet beléjük látja. Ez a belelátás megdöbbentően független tud lenni a másik tényleges valóságától. Persze  legkönnyebb azokba belelátni, akik valamiféle anyai vagy támogató szerepben vannak az életében (anyám, anyósom, idősebb rokonaim, szerelmeim, idősebb barátaim, pszichológus, lelkivezető)  de el lehet oda is jutni, hogy az ember mindenkiben ezt keresi, mindenkitől ezt várná el. 

Amint megjelenik valaki, akibe az ember ezt a fantáziaképet beleláthatja, azonnal felfokozott várakozással lesz iránta, az egész biztonsága attól kezd függeni, hogy megkapja-e a másiktól az áhított teljes elfogadást.  Ezzel az ember rögtön egy regresszív pozícióba helyezi magát, úgy definiálja a kapcsolatát a másikkal, mint egy kicsi baba kapcsolatát a mamájával. Felnőttként ugyanis az ember stabil önértékeléssel és önelfogadással kell már rendelkezzen, s így nem függhet  az egész biztonsága azon, hogy X vagy Z elfogadja-e őt vagy sem.

Azok az emberek, akik lelkileg többé-kevésbé épek, érzékelvén, hogy a másik nem a tényleges személyükhöz viszonyul és a közelségre való igénye messze több, mint a köztük lévő  lehetséges tényleges közelség, nem fogadnak el egy ilyen baba-mama viszonyt. Ezt persze, aki ezt keresi, a saját személye elutasításának éli meg, s nem annak, ami valójában: valóban kudarc, de annak a kudarca,  hogy függetlenül a másik tényleges személyétől egy fantáziaképet akarok behajtani rajta. 

Ezt az egyenlőtlen viszonyt csak olyanok fogadják el, akik tényleg azt akarják, hogy az ember úgy függjön tőlük, mint egy baba a mamájától - a legbiztosabb út a bántalmazó viszonyhoz. De még ha nem is kerül az ember bántalmazó viszonyba, éveket vagy akár évtizedeket is lehet értelmetlenül küzdeni olyan emberekkel való közeli kapcsolatért, akikkel - lévén annyira különbözőek az értékeink és a mentalitásunk - objektíve lehetetlen köztünk közeli kapcsolat, vagy ami még rosszabb, szeretni  nyilvánvalóan nem képes és nem akaró emberek "szeretetéért". 

A nem elég jó anya által hagyott űrt nem lehet azzal betölteni, hogy az ember felnőttként gyerek-anya kapcsolatba kerül valakivel.

Meg lehet viszont tanulni - ha nem gyerekként, akkor most felnőttként - átvenni az elég jó anya funkcióit: Elfogadni magunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Meglátni a jót mindenben és mindenkiben és ebben örömet találni. Észrevenni, ha valakinek baja van, tudni megnyugtatni, gondoskodni. Az elfogadásunkkal, az életben való örömünkkel, a megbízhatóságunkkal biztonságot adni magunknak és másoknak.


--------------------------------------------------------------------
1. Az elég jó anya Donald Winnicott (Plymouth 1986  - London 1971) angol gyermekorvos és pszichoanalítikus által bevezetett fogalom. Ezzel azt a nagyon fontos dolgot fejezte ki, hogy egy anyának nem kell tökéletesnek lennie, lehet számos hibája és gyengesége, de ha  gyerekéhez alapvetően figyelmesen, elfogadóan és támogatóan viszonyul, akkor megadja azt a segítséget, amivel a gyerek a saját biztonságát, önbecsülését és a világhoz való aktív, cselekvő viszonyát jelentősebb problémák nélkül fel tudja építeni.

2015. december 6., vasárnap

nekem ennél több nem jár

Az ember felnőttként annyira értékeli magát, amennyi szeretetet, elfogadást gyerekkorában kapott. 
Ha csak keveset, akkor felnőttként - akkor is  ha rendkívüli teljesítményei vannak, szeretetreméltó és kivételesen szép -  meg lesz róla győződve, hogy  értéktelen, szerethetetlen és csúnya. Azt hiszem, talán ez utóbbi mutatja legjobban, hogy a valóságtól teljesen elszakadva, milyen extrém negatív képük lesz az ilyen embereknek magukról: feltűnően szép nők komolyan meg vannak arról győződve, hogy csúnyák. 

Azokban a családokban ahol kevés a szeretet és az elfogadás, ott többnyire sok szokott lenni a bántalmazás. S ha ez egy középosztálybeli család, akkor még azt is kell gondolnia az itt felnövő gyereknek, hogy ez a szeretetlen, bántalmazó család szerető és védelmező -   a szeretetlen és veszélyes külvilággal szemben nincs más menedék. Ilyen családban felnőve a szeretet fogalmába - a családban szokásos bántalmazás mértékének megfelelően - akár extrém szeretetlenségek is beleférnek.  

És akkor az ember belemegy egy olyan partnerkapcsolatba, amelyben a másik - gyakran messze -   a saját kvalitásai alatt van és  ráadásul még szeretetlen is vele. És ezt abszolut nem látja.

Egy harminc év körüli fiatalember azzal keresett meg, hogy neki túl magasak az igényei és ezért nem tud párt találni magának, ő biztos nem tud kötődni. Amikor végignéztük a párkapcsolatait, kiderült, hogy olyan nőket választ, akik kulturálisan és intellektuálisan mélyen alatta vannak és akik ráadásul kimondottan szeretetlenek vele. Úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár, ő ennél többet nem kaphat. A lelke egészséges része nem bírta ezeket a méltatlan kapcsolatokat és mindig kilépett belőlük.

Mások bent maradnak és úgy gondolják, minden rendben van. Náluk a testük jelez.  Különféle pszichoszomatikus tüneteik vannak, erősen  meghíznak, állandó és semmire el nem múló nőgyógyászati gyulladásaik vannak. Vagy a lelkük, némi kerülőúton. Engem gyakran szorongással, pánikrohammal, depresszióval keresnek meg, s amikor kicsit körbejárjuk, kiderül, hogy ezek mind annak a jelzései, hogy egy "nekem több nem jár" kapcsolatban vannak.

A megoldás minden esetben ugyanaz: sokkal-sokkal magasabbra kell tenni a mércét.

Mert ennél sokkal több jár. És ha az ember végigmegy azon a hosszú úton, hogy vissza tudja utasítani azt amilyen szeretetlenül elutasították és képes lesz szeretni magát; és nem fogadja el azt a szeretetlen és igaztalan ítéletet, amit kimondtak róla, és képes lesz értékelni magát; és a szeretetet szeretetnek, a szeretetlenséget szeretetlenségnek tudja látni - akkor jut is.