A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rossz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rossz. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 12., kedd

szexelni vagy szeretkezni

Újra és újra találkozom azzal a meggyőződéssel, miszerint a férfiak (szemben a nőkkel, akiknek genetikailag nem igazán fontos a szexualitás) úgy vannak megkonstruálva, hogy biológiailag szükségük van a szexelésre. A szexelésre és nem a szeretkezésre.

Mindkettő a szexualitáshoz kötődik, de mások a céljaik és technikailag is mást csinálnak az emberek egyik illetve a másik esetben. 

szexelés = használlak, urallak
Nincs párbeszéd, spontaneitás, játékosság, nincs megnyílás, nincs kötődés. Az örömhöz nem kell a másik öröme, csak az egyik kielégülése a fontos. Az egyik kiszolgálja a másikat, nem számít, ez mennyibe kerül ez neki és hogyan érez közben. Az öröm forrása a másik uralása, gyakran a bántásig, megalázásig. 
 
szeretkezés = jó, hogy vagy; örülök neked, elfogadlak
Párbeszéd, spontaneitás, játékosság, megnyílás, kötődés.  A saját öröm nem képzelhető el a másik öröme nélkül, mind a két fél egyformán fontos. Az öröm forrása az odaadás és elfogadás.

 

Nos, senki nincs úgy megkonstruálva, hogy biológiailag predesztinálva van mások használatára és uralására. Ez egy választás, méghozzá életünk alapvető választása, hogy a szeretet irányába akarunk-e menni vagy a szeretetlenség irányába és másokat használni, uralni akarunk. 

Első esetben a szexualitásunkat szeretkezés formájában törekszünk megélni, második esetben szexelünk. Akár férfiak, akár nők vagyunk.

2022. január 16., vasárnap

a törvény betűje és szelleme

A szégyen alapú családok gyakran úgy mutatják magukat mintha keresztények, sőt, elkötelezett keresztények lennének. Gyakran tényleg fel tudják mutatni, hogy betartják a törvény betűjét, de törvény szellemével mindig szöges ellentétben vannak.

Valójában ezekben a családokban nincsenek is tényleges, mindenkire érvényes normák, hanem hogy mit szabad és mit nem, az mindig a családban hatalmat gyakorló személyek önkényétől, érdekeitől függ. Amit normáknak neveznek, az mindig az ő önkényük vagy érdekeik legalizálása.  

Szent Pálra hivatkozva (a hívő élete megszenteli a hitetlent is /1Kor, 7.14/)  a jó partival akkor is össze kell házasodni, ha nem egyszerűen nem hívő, hanem kimondottan és aktívan gyűlöli Istent vagy világosan megmondja,  nem gondolja, hogy neki be kéne a Tízparancsolatot tartania. Szűz Mária nagy tisztelőjeként lehet véresszájú antiszemitának lenni. Jó keresztény családapaként azt a nevelési elvet követni, hogy "nehogy már a gyerek azt higgye, hogy ő is valaki". A példák sora sajnos a végtelenségig folytatható.

Ezekben a családokban felnőtt emberek nem azt tanulják meg, hogyan kövessék a törvény szellemét, hanem azt, hogyan  játszanak a törvény betűjével, hogy a saját - adott esetben a törvény szellemével szöges ellentétben lévő -  kívánságaikat megvalósíthassák. Ha sikerült egy olyan kombinációt találni, amivel a törvény betűje szerint rendben van a dolog, akkor minden rendben. 

Ezeknek az embereknek felnőttként kell megtanulniuk, hogy ha a lelkiismeretüket akarják követni, akkor a törvény szellemét kell követniük, nem pedig a betűjével játszadozniuk. 

Az, hogy mi a törvény szelleme, nem valami bonyolult dolog. Az Újszövetség egyetlen mondatban összefoglalja: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” (Luk, 10.27)

Tehát, ha sikerült valami olyat kivariálnom - akár mások,  adott esetben akár a  többség támogatásával - amelyik ezek közül valamelyiknek ellentmond, akkor lehet, hogy betartottam a törvény betűjét, de a szellemével ellentétbe kerültem. Ez pedig, ha el is tekintünk ennek a távolabbi jövőre beígért következményeitől,  mindenképpen azt jelenti, hogy súlyos rosszakat fogok elkövetni, a világot nem jobbá, hanem rosszabbá teszem.

2021. november 22., hétfő

Néhány technika, amelyekkel könnyen megkerülhetjük a jó és a rossz megkülönböztetését

Boldogult apósom, amikor valami olyan ételről kérdezték, ami nem ízlett neki, mindig azt válaszolta, hogy háááát, érdekes.


Újra és újra az hallom a páciensekkel való beszélgetések során, hogy X  "furcsa". Aha. És az mit jelent? Ilyenkor egy hosszú listája szokott következni a legkülönfélébb, adott esetben súlyos, rosszaknak, amiket X elkövetett.  

Amikor valaki azt mondja, hogy furcsa, nem kell szembesülnie ezekkel a rosszakkal, elkerülheti mindazt a félelem- és  fenyegetettség-érzést, amit ez jelentene.

Nagyon fontos, hogy ezek a félelem- és fenyegetettség-érzések sokkal erősebbek, mint a helyzet jelenlegi valós veszélye. Olyan gyerekkori helyzetekből származnak, amikor valakit úgy értek a szülei részéről tartósan bántalmazások,  semmi esélye nem volt arra, hogy megvédje magát. 

A túlélés egyik lehetséges módja ilyenkor, hogy a gyerek letagadja a rosszat, amit tesznek vele, hogy meg tudja őrizni a pszichológiai szempontból életbevágó kötődését azokhoz, akik bántalmazzák.

Az erre kialakított technikák megmaradnak felnőtt korunkra is. S mivel így nem nevezzük meg a minket ért rosszakat,  nem tudjuk azokat kezelni és nem  tudjuk megvédeni magunkat, noha felnőttként már objektive képesek lennék erre. Nézzünk meg néhány példát.

Az egész családot terrorizáló, kínzó, alázó, bántó szülők esetén gyakran keresnek az áldozatok valami kicsi jót és abba kapaszkodva hozzák létre a "de mégis jó ember volt" imidzsét. Valami kis jóval legitimálják a nagy rosszat. 

Gyakran ezt az áldozatok nem egyedül csinálják, hanem az egész család összejátszik ebben: "Benő bácsi ugyan vérbíró volt, de szerette a virágokat. És ugye aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hát milyen egy áldott jó ember is volt ez a mi Benő bácsink!" 

Másik technika az, hogy az ember egy kicsi rosszat egy jelentős rosszal egy súlyúként kezel és ráadásul a kicsi rosszal legitimálja a nagy rosszat: "én is adtam neki tízet a kalappal, meg ő is nekem hármat a lőccsel". Egy fiatalembert mesélte nekem, hogy milyen gátlástalanul és szemét módon zsákmányolja őket ki a végtelenségig a főnöke úgyhogy még közben extra folyamatosan alázza is őket. De, mondta, ő ez ellen nem szólhat semmit, mert ő is szokott néha munkaidőben pár percet az interneten szörfölni. 

Nagyon sokszor emögött az az otthoni rendszer van, miszerint az embernek nem jár alapból a tisztességes bánásmód, hanem azt mindenféle extra teljesítményekkel kell kiérdemelnie - az érdemeket osztogató házi tirannusok többnyire kiszámíthatatlan aktuális tetszése szerint.

Ehhez nagyon hasonló technika, amikor valaki különféle valós saját, általában kis rosszai miatt megkérdőjelezi, saját ítélete jogosságát, hogy ő megítélheti-e egyáltalán mások viselkedését. Tényleg van a gyűlöletnek egy olyan szintje, amikor  valaki már képtelen reálisan megítélni másokat. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy mindaddig, amíg valaki nem tökéletes, addig nem állapíthatja meg másokról, hogy ez és ez nem volt rendben. Azok a családok ahonnét azok az emberek jönnek, akik ezt a technikát használják, úgy működnek, hogy csak azoknak van joguk kritizálni, akik fölül vannak. Akik alul vannak - ezek többnyire a gyerekek, de bárki lehet - azoktól ez a jog meg van vonva, azon az alapon, hogy nekik is vannak hibáik. Igy az alul lévőknek nincs joguk nevén nevezni az ellenük elkövetett, gyakran nagyon súlyos szeretetlenségeket. Másfelől ez biztosítja a felül lévőknek azt a pozíciót, hogy ők tökéletesek - ugye, különben hogyan kritizálhatnának. S hogy a rendszer fennakadás nélkül működjön, a felül lévők rendszeresen megalázzák az alul lévőket, hogy azok pontosan tudják, ők mennyire értéktelen senkik.


Megértés/együttérzés morális ítélet helyett
.  X tett ellenem valami rosszat, bántót, tisztességtelent. Ezt úgy interpretálom, hogy igen, ez nem volt nekem jó, a tett morális megítélése elmarad és azonnal áttérek arra, hogy hát de szegénykének milyen nehézségei vannak. Igy annak ellenére, hogy X rosszat tett, meg tudom őrizni a róla alkotott jó képemet. Az eredete az, hogy amikor egy gyerek végképp nem tudja letagadni a bántalmazását, akkor elkezdi mentegetni a bántalmazóit, hogy meg tudja velük őrizni a kötődését. 

A mentegetés másik formája a racionalizálás. Kitalálunk valami magyarázatot arra, hogy az a rossz, amit X csinált, valójában miért is jó, miért is van rendben. "Az rendben van, hogy ahhoz, hogy találkozhassunk, mindig nekem kellett időt és pénzt áldoznom arra, hogy meglátogassam X-et, hiszen ahol ő lakik, az annyival jobb, mint ahol én lakom." 

Morális ítélet helyett ottmaradni az érzésnél. Azt megfogalmazom, hogy én dühös voltam, de azt gondosan elkerülöm, hogy a másik által elkövetett milyen rossz váltotta ki a dühömet. Igy automatikusan meg tudom őrizni egy olyan ember jó képét, aki valami rosszat tett ellenem. Természetesen lehet valakiről jó véleményem, annak ellenére, hogy valami rosszat tett ellenem. De ez egy alapos elemzés végeredménye kell legyen és ez esetben ki van mondva, hogy  X ilyen és ilyen rosszat tett. Itt pont ez nem történik meg. Sőt gyakran az ellenkezője: a bántalmazottak ahelyett, hogy megállapítanák, milyen rosszra reagáltak negatív érzelmekkel, átmennek önszidalmazásba, hogy ők milyen rossz emberek, hogy ilyen negatív érzelmeik vannak. Az az eredete, hogy egy bántalmazott gyereknek sokkal könnyebb elviselni azt a gondolatot, hogy ő rossz, mint azt, hogy akiktől egzisztenciálisan függ és akiknek őt szeretniük kéne, azok őt szeretetlenül bántják.


Elveszni a kis részletekben
.  Ahogy mondani szokás, nem látjuk a fától az erdőt. Gyakran van, hogy amikor azt kéne valaki elmesélje nekem, hogy milyen rosszat tett X ellene, akkor jelentéktelen részletek végeérhetetlen sorát kell meghallgassam és ha én nem kérdeznék nagyon célzatosan arra, hogy ok-ok, de mit is tett X ellened, akkor soha nem jutnánk el ide. A részletekről szépen át lehet evezni más témákra és így az a pont teljesen kimarad, hogy mi is az a rossz, amit X elkövetett. Ennek is, mint a többinek, az a lényege, hogy a bántalmazott meg tudja őrizni a bántalmazóval szembeni kötődését. 

Egyik témáról a másikra való ugrálás. Amint a téma közelítene ahhoz, hogy mi fáj és milyen bántás is váltotta ki ezt a fájdalmat, azonnal egy másik témára ugrunk. Ezzel nyilván ugyanaz a baj, mint az összes előzővel:

Ha nem nevezzük meg a rosszat, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk megvédeni magunkat, olyan emberekhez kötődünk, akik bántanak minket.

 

 


 


 



 



 

2019. január 13., vasárnap

Hogyan hozzuk magunkban létre azt a érzést, hogy a bántalmazó kapcsolatunk nem is olyan rossz 2.

Tutitrükk haladóknak: a normák eltüntetése.

A szeretet alapú családokat  nyíltan kimondott szabályok és elvárások jellemzik.Ezekben a családokban a szabályok vannak az emberekért, s nem az emberek a szabályokért. Hogy a szabályok a leghatékonyabban szolgálhassák a családot, mindenkinek tudnia kell, mik a szabályok. - Az, hogy mindenki viselkedése egy egyértelmű, világos, közösen értelmezett szabályrendszerhez mérhető, egyenlő pozíciót biztosít a családtagoknak.

A szégyen alapú családok egyik jellemzője, hogy kimondatlanok a szabályok. A viselkedést olyan szabályok vagy normák irányítják, amelyeket csak ritkán, vagy soha nem fejtenek ki. Rendszerint olyankor ébresztik rá az embert, amikor megszegi őket. Létezik egy általános szabály: „ne hozd szóba”, ami annyit tesz, hogy ne vedd észre, és ne említsd a problémákat. H mégis beszélsz a problémákról, te magad válsz problémává. Ez hallgatásra szoktatja az embereket. Létezik egy „nem nyerhetsz” szabály is. A gyerekeket például arra tanítják, hogy sose hazudjanak; de arra is, hogy sose mondják meg egyenesen a nagymamának, hogy nem ízlik a fasírtja. Akárhogy igyekszel, nem tehetsz egyszerre eleget az egymásnak ellentmondó szabályoknak. Ha pedig nem teszel, az szégyent von maga után. Az ilyen szabályok a jövőbeli viszonyokat is irányításuk alá vonják, hacsak rá nem ébredünk és szándékosan meg nem törjük őket. -  A jól átlátható és mindenkire kötelező normák hiánya a családban (is) a hatalommal bíró személyek számára lehetővé teszi, hogy arra használják a  összefüggésükből kiragadott szabályokat, hogy másokat lenyomjanak és megszégyenítsenek, valamint hogy  a saját normaszegéseiket eltüntessék. 

A bántalmazó kapcsolatban nagyon hasonló dolog történik. Nincsenek végiggondolt, kimondott, egyértelmű és mindenkire kötelező normák, hanem mindig az a jó, ami pillanatnyilag a bántalmazó igényeinek a kielégítését és a kapcsolat fennmaradását szolgálja. A normák, mint normák egyszerűen nem fogalmazódnak meg. A viselkedések, igények, elvárások nem mérődnek hozzá valamiféle normarendszerhez, hanem, amit a bántalmazó csinál, kíván vagy elvár az per definitonem rendben van. A bántalmazott viselkedései, igényei, elvárásai pedig mindig a bántalmazó aktuális igényeinek megfelelően helyesek vagy helytelenek.

A hasonlóság nem véletlen. A bántalmazó kapcsolatban lévők általában szégyen alapú családokban nőnek fel. Azt tanulták meg, hogy a legfőbb parancs megfelelni a hatalommal bíró személyek bármilyen elvárásainak. Ezeknek a személyeknek a viselkedését valamilyen normához mérni teljes mértékben elképzelhetetlen volt. Maximum azt lehetett megállapítani, hogy ez vagy az a viselkedése nem kellemes nekem. De ez meg teljesen mindegy volt, hiszen ezekben a családokban csak a hatalommal bírók igényei fontosak, a többiek egyszerűen nem számítanak.

Ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni egy bántalmazó kapcsolatból, meg kell tanulnia a szeretet helyesen értelmezett normáihoz mérni mindenki viselkedését. Ez többnyire rendkívül nehéz szokott lenni. Nem ezért, mintha ez valami bonyolult dolog lenne, hanem mert ez  volt a legfontosabb tiltás a szégyen alapú családok. Minden okkal, mert ezt tartotta fent az elnyomás rendszerét. S valóban, ha az ember ezt a tiltást felrúgja, megtette az egyik legfontosabb lépést a bántalmazásból való megszabaduláshoz.

2015. október 31., szombat

A két farkas

Nemrég kaptam, köszönöm, én is továbbadom:

Egy este az öreg cherokee indián arról a két farkasról mesélt az unokájának, amelyek minden emberben harcolnak egymással.
    Ezt mondta:
    "Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
    Egyik farkas a rossz:
    Az irigység, a féltékenység, a gondok, a fájdalom, a mohóság, az arrogancia, a kapzsiság, az erőszak, az előítéletek, az önsajnálat, a bűntudat, a harag, a pesszimizmus, a kisebbrendűségi érzés, a hazugság, a hamis büszkeség, a felsőbbrendűségi érzés, az álszentség, a gonoszság és a nagyképűség.
    A másik farkas a jó:
    Az öröm, a boldogság, a béke, a szeretet, a remény, az optimizmus, a vidámság, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, a rokonszenv, a nagylelkűség, az igazság, az egyenesség, az együttérzés és a hit."
    Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte a nagyapját:
    "És melyik farkas győz?"
    Az öreg indián mosolyogva válaszolt:
    "Az, amelyiket eteted."

Az etetés nem néhány rendkívüli nagy gesztus, hanem egy teljesen hétköznapi dolog, amit az ember nap mint nap  csinál. Úgy formáljuk magunkat jóvá vagy rosszá, ahogy a nap mint nap a több tucat döntési helyzetben a jót vagy a rosszat választjuk. S ezeken keresztül egy teljesen átlagosnak látszó életben rosszabbá lehet válni, mint egy útonálló. És szentté is lehet válni.


2015. június 24., szerda

... az asszonynak a feje pedig a férfiú ...


Ami ezt a vitát illeti, hogy ki tartozik ki alá és főnököl kit, ezt egy félelmetesen ügyesen megépített csapdának tartom. 

Az azon való háborúzás, hogy kié a hatalom, teljes mértékben eltereli a figyelmet arról a kérdésről, amellyel tényleg foglalkozni kéne, nevezetesen, hogy mi is a hatalom tartalma. 

Erről pedig Jézus maga beszél többször is és teljesen egyértelműen az Evangéliumokban:

"Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." (Mt 20, 25-28)

A halála előtt az utolsó vacsorán pedig Jézus még utolsó prófétai cselekedetként még megmossa a tanítványai lábát - ami a rabszolgák feladata volt - és a gesztus mellé még el is mondja, hogy:

"Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg." (Ján 13, 14-15)

Azon lehet vég nélkül vitatkozni, hogy Pál szavaiban mi a korhoz kötött és mi az egyetemes, de azt Isten teljesen egyértelműen kinyílvánítja, hogy a hatalom tartalma a szolgálat. Mégpedig nem valami önkénynek a kiszolgálása, hanem a hatalom arra szolgál, hogy az ember a rábízottakat Isten felé segítse.

Ha tehát azt gondoljuk, hogy a férfi kapta a főhatalmat a családban, akkor ez azt jelenti, hogy övé elsősorban a felelősség azért, hogy a család tagjai eljussanak az Istennel való teljes egységre, s hogy a férfi ezért mindenki szolgája kell legyen.

A magukat kereszténynek tartó családok többségében nem ez a gyakorlat, hanem a férfiak pontosan úgy zsarnokoskodnak a családjukkal, ahogy azt Jézus a pogányokról mondja.  És nem csak a férfiak, hanem a feleségek is a gyerekekkel, a nagyobb testvérek a kisebbek, és általában mindig a mindenkori erősebbek a gyengébbekkel.

Természetesen, amikor valaki  beszáll az ördög szekerébe és gyűlölködik, lehazudik alapvető pszichológiai igazságokat, és társadalmi szinten szét akarja verni az egészséges személyiségfejlődés alapvető feltételeit - akár feminista az illető, akár nem - azzal nagyon nem értek egyet, és a magam részéről, úgy gondolom, az egész tevékenységemmel igyekszem az ellenkező irányban hatni.

Ezek az anyagok azonban, amelyeket a blogomon idézek, nem tartalmaznak semmiféle ilyet, teljesen korrektek pszichológiailag,  nagyon világosan rámutatnak az elnyomás mechanizmusaira és tényleg sokat segítenek abban, hogy az ember együttműködő, erőszakmentes kapcsolatokat tudjon kialakítani. Azért  idézek feministákat, mert ők írnak ezekről. Szívesen idéznék keresztény lapokat is, nem nagyon  találok azonban ilyeneket. 

Ha a keresztények a gyűlölködés és a destruktivitás ellen akarnának harcolni, akkor a feminista gyűlölködésre és  destruktivitásra nem autoriter gyűlölködéssel és destruktivitással kéne válaszolni, hanem komolyan kellene küzdeniük  minden elnyomás ellen. És ha csak annyit megtennének, amit Pál - az Ön által idézett részekben is - abszolút kötelességüknek ír elő, hogy úgy szeretnék a feleségüket, mint a saját testüket (azaz olyan mérhetetlen szeretettel és gyengédséggel, mint az Úr az egyházat /Ef 5, 28-29/), akkor vélhetően a feministák tömegesen térnének meg kereszténynek, s ilyen módon a keresztény férfiak betöltenék azt a szolgálatot, a rájuk bízottak Isten felé segítését, amit - ahogy azt az Úr világosan megmondta - keményen számon fog tőlük kérni.

Üdvözlettel

Kata

2014. augusztus 11., hétfő

Isten a történelemben

Ezt a könyvet eredetileg az anyósom kedvéért kezdtem el olvasni. A II. világháború és az utána következő évtizedek sokféle szörnyűségét látva, egész életében nagyon foglalkoztatta az a kérdés, hogyan van ezekben jelen Isten. Többször is nekikezdett Schütz könyvének, de a bonyolult filozófiai eszmefuttatásokon mindig fennakadt.

Az hogy az ember ezekben örömét találja, tényleg feltételez egy olyan elméleti érdeklődést, ami nem mindenkiben van meg. Ugyanakkor ez a könyv - mint egyébként minden jó elméleti problémafelvetés - a legmélyebben érinti az ember mindennapi életét és számomra teljesen meggyőző értelmezését adja annak a kornak, amelyben élünk.

Schützöt egyébként csak Magyarországon nem ismerik. A bécsi egyetem teológiai fakultásán több könyve is szabadpolcon található és amikor néhány éve az Opus Dei híres pamplonai egyetemének könyvtárában jártam, Isten a történelemben spanyol változatát a kizárólag fontos és aktuális könyveket tartalmazó kézikönyvtárban láttam.


1930-tól az egyetemi katolikus ifjúsági egyesületek kérése Schütz Antal 6 éven át olyan előadásokat tartott, melyeket a a hittudományin kívül a többi kar hallgatói is felvehettek. Ezek egyike az 1932-es "Isten a történelemben" című 10 előadásból álló kurzus, melynek szövege 1934 és1943 között öt kiadást ér meg magyarul. Ezen kívül az 1943-as magyar kiadás szerint addigra kiadták németül, lengyelül, spanyolul és portugálul is.

1. Célok és utak
Schütz a bevezető előadást azzal kezdi, hogy az előadássorozat célja annak a történelmi fordulónak az értelmezése, melyet a 16. századi gyarmatosítások óta kiépített európai világuralom összeomlása jelent. A különféle hamis látásokkal és látomásokkal szemben ennek a történelmi fordulónak a keresztény értelmezését szeretné adni, azért hogy segítse eligazodni és cselekedni mindazokat, akik felelőséggel élik az életüket. Az elődadás második részében áttekinti azt a reneszánsz óta tartó folyamatot, amely során létrejött és csődbe ment az a történelemértelmezés, amely a történelemből teljesen ki kívánja szorítani Istent. Végezetül elmondja az előadássorozat programját. Eszerint az első egyharmadban a filozófia eszközeivel mutatja meg, hogy a történelem korrekt értelmezése egyértelműen arra mutat, hogy Isten alakítja a történelmet. A középső harmadban kifejti azt az elméletet, hogy a történelem Isten teremtő, megváltó és megszentelő akaratának időbeli megvalósulása. Végezetül pedig az így kialakított nézőpontból áttekinti a történelemnek azokat a főbb kérdéseit, amelyek hozzásegítenek annak a történelmi fordulónak a értelmezéséhez, melynek részesei vagyunk.

A történelemből Istenhez

2. A történelmi irracionálé
A történelmi racionalizmus a történelmet törvényszerű folyamatok lejátszódásának tekinti, a a történelmi irracionalizmus szerint pedig a történelemben egyáltalán nem állapíthatók meg törvények. Ezekkel szemben Schütz azt állítja, hogy a történelem értelemes – mert az Abszolút Értelem szabad alkotása. S ez a történelem alapján belátható. Egész gondolatmenetét Szent Tamás istenbizonyítékainak logikájára alapozza, mely szerint, ha következetesen gondolkodunk, akkor végső soron vagy fel kell adnunk a világban lévő okság, törvényszerűség és célszrűség megértését, vagy Isten művének kell mindezeket tekintenünk. Elsőként azt bizonyítja, hogy mind a történelem jelenségeinek, mind az ezekről való gondolkodásnak, valamint a kettő összehangoltságának elégséges magyarázata csak az abszolut személyes Értelem, azaz Isten lehet. A történelem annyira rendkívül összetett együttesekből áll össze és annyi értelmes elemet tartalmaz, hogy mindezt csak egy olyan intelligenciával és erővel rendelkező létező okozhatja, mint Isten. A történelem során minden történés egyszeri és mindnek megvan a határozott helye – nem történhet máskor, máshogy – ez annyira bonyolult rendezettséget igényel, hogy nem lehet más oka csak Isten rendező akarata.

3. A történelmi tragikum
Megállapítja, hogy a tragédiák a történelem egyetemes, állandó és jelentős tényezői. Ezekenek azonban van egy nagyon fontos jellemzőjük, az hogy az ember mindezeket a fájdalmas és szörnyű eseményeket nem egyszerűen rosszaknak éli meg, hanem tragédiáknak, azaz olyan eseményeknek, ahol a valóság eltér az eszményektől. Ezek után áttekinti azokat az elméleteket, melyek a történelem tragikus mivoltát próbálják megmagyarázni és demonstrálja, hogy ez egyiknek sem sikerül. Ő maga itt nem ad magyarázatot a történelmi tragikumra, csak arra mutat rá, hogy maga a tragédia belső szerkezete – az eszmény és a valóság eltérése – eszményeket és olyan szellemi létezőt feltételez, mely ezeket fel tudja fogni és magáénak tudja tekinteni; sem eszmények, sem szellemi létezők nem származhatnak pusztán az anyagból, hanem ezek létrehozója csak a személyes Abszolutum lehet.

4. Történelmi energiák
Ezek után azért, hogy megmutassa Isten működését a történelemben, felsorol néhány jelenséget, amelyek "...hangosan és jólérthetően a történelmi folyamaton kívül álló teremtő erejű ok után kiáltanak..." (95.) Ilyen jelenségnek mutatja be először az magát embert, aztán a nagy embereket, és a rendkívüli történeti fordulókat. Ezután tovább lép és azt igazolja, hogy "... a Szentírás és népe, Jézus Krisztus és műve: az Egyház, olyan jelenségek, melyek a történelemben állnak ugyan, történelmi erőkkel történelmet csinálnak, és mégsem mindenestül történelmi valók." (107.)

Isten, mint a történelem kulcsa

5. A teremtõ Isten a történelemben. Az első Ádám mint a történelem kulcsa
Az ember egyszerre anyagi és szellemi létező és ez a kettősség az elé a feladat elé állítja, hogy a benne lévő istenképiséget a szintén benne lévő anyagon keresztül mutassa fel. Tehát az ember nincs kész teremtése pillanatában, hanem minden egyes embernek meg kell csinálnia magát és ebből bontakozik ki az ember teljes képe. Ez csak időben lehetséges. Ezzel az ember már be van állítva a történelembe. "A történelem nem más, mint ennek a teremtő isteni szónak értelmezése: Teremtsünk embert." (132.) Így nézve a történelem olyan alkotás, amit Isten az emberrel együtt végez, ezért ebben minden eseménynek és minden személynek Isten által megszabott, tehát értelmes és fontos helye van.

6. A megváltó Isten a történelemben. A második Ádám mint a történelem kulcsa
A történelmi tragikum létrejöttét a Genezis 3. fejezete mondja el, a bűnbeesés és az ítélet leírásával. A büntetés nem extra hozzáadás a bűnhöz, hanem az a bűn elkerülhetetlen következménye. A történelm tragikus vonásait a bűn és a bűn elkerülhetetlen következményei okozzák. Erre a bűnnel teli világra kétféleképpen lehet reagálni, lehet a bűnhöz csatlakozni, és lehet a megváltódást keresni: "A történelem folyama ennek következtében kettős áramlássá válik: Az egyikben kidolgozódik és végső konzekvenciáit érleli a bűn és a büntetés, a mysterium iniquitatis; a másikban mint ellenáramlásban foly a tisztulás és szabadulásra való törekvés árja." (170.) 
A szabadulásra való törekvés az igazság, jóság, a szépség és a szentség keresésében és megvalósításában mutatkozik meg, azonban az ember a saját erejéből mindegyikben csak nagyon felemás eredményeket tud elérni. Jézus Krisztussal azonban "... a történelembe lép az az Isten, aki a történelem-indító embereszme teremtője, a történelmi bűn-tragikumának bírája és megváltója. ... a történelem nem gazdátlan szekér ... hanem Isten hozzája kötötte személyes érdekét; sorsközösséget vállalt vele, magára vette az emberség kettősségének tragikumát ..." (180-181.)
Az egész történelem Krisztusra irányul, az előtte lévő koroknak az volt a rendeltetésük, hogy Őt előkészítsék, a követőknek pedig, hogy Őt hordozzák. A történelem így nem más, mint  "... Krisztusnak és az antikrisztusnak gigászi viadala..." (184.)

7. A megszentelő Isten a történelemben. Isten országa mint a történelem kulcsa
Mivel Isten az embert a Vele való közösségre hívja, s mivel az Ő élete közösségi élet, ezért a Vele való közösség ebbe a közösségi életbe való bevonódást is jelent. Istennek és embernek ez az életközössége már itt a földön elkezd kiépülni, s természetesen ez az ebben résztvevő emberek számára egymással is közösséget jelent. Ez az Isten országa. Isten országa nem azonos ezzel vagy azzal az intézménnyel, hanem ez Isten velünk megosztott szeretete, ami rajtunk keresztül osztódik tovább, hogy így átjárja a világot és mindent bevonjon Isten szeretetközösségébe. Létezik azonban az istentelenség országa is, s az ember ehhez is csatlakozhat. Ha így nézzük a történelmet, akkor a történelem menete nem más, mint annak a története, ahogy az emberek Istenhez illetve a gonoszhoz csatlakoznak. "Eszerint a történelem mint Isten országa nem más, mint ennek a kész hazának keresése és elfoglalása, illetőleg intézményeinek a saját területen való meghonosítása ..." (205.) Ugyanígy az istentelenség országa "... sem más, mint ennek a felsőbb régiókban már megalakult bűn-országnak az időbe való beleplántálása, egy nagy rablószövetkezet kis bujtása." (205.)

Istennel a történelembe

8. A kezdet és a vég a történelemben
A történettudomány sem a történelem kezdetét, sem a történelem végét nem tudja megmutatni. Az ezekről való elképzelések közvetlenül értékfüggőek. Schütz mind a történelem kezdetét, mind a végét illetően kifejti a keresztény álláspontot. A kezdetet illetően a teremtéselmélet mellett érvel és komoly kifogásokat emel az evolúcióelmélet ellen. A történelem végét illetően megmutatja, hogy sem a pesszimista eszkimós-fókás elképzelésnek, sem pedig az optimisták eljövendő földi paradicsomának nincs semmilyen tudományos alapja. Ezzekkel szemben a történelem vége, a végítélet, ugyanúgy a történelembe közvetlenül belenyúló Isten műve, mint a történelem kezdete. "Ebben az ítéletben Isten elsősorban és közvetlenül éppen a történelmet szólítja ítélőszéke elé – hisz az egyes ember megítélése nyomban a halál után az ú.n. különítéletben akkor már megtörtént ... És akkor s csakis akkor kitűnik, – s ez az egyetemes ítélet történetzáró jelentősége –, hogy a történelem minden eseménye és mozzanata, minden tartalma és egész lefolyása pontosan Isten elgondolása szerint valósult meg ..." (247.)

9. A történelem folyama
A történelem szakaszolása, elrendezése mindig történelmen kívüli értékek és szempontok alapján történik. Az előadás első részében Schütz kritikailag ismerteti korának – s gyakorlatilag a mi korunknak is – meghatározó történelem-felfogásait. A második részben pedig előad egy az eddig elmondottakon alapuló történelem-értelmezést. Ez a világtörténelmet tekinti a történelem keretének, Schütz minden történést úgy értelmez, hogy ebben a világtörténelmi keretben helyezi el. A tényleges világtörténelem az európai hódítás eredményeképpen a 19. századra jött létre. Ezért az utóbbi évszázadok történetének fő vonala az európai történelem. Minden nép egész története azonban világtörténelmi tényezővé válik, amikor belép a világtörténelembe. A történelem fázisait, pedig az egyéneknek, a közösségeknek, eszményeknek és tendenciáknak Krisztushoz való viszonya alapján határozza meg. Ezért az egyházi év a történelem szimbóluma és a történelmet értelmezhetjük az egyházi év mintájára: történelmi advent, karácsony, epifánia, böjt, nagyhét; húsvét, pünkösd, stb. Ahogy "... az egyes embernek megvan a maga adventje, karácsonya, húsvétje, nagyhete stb., úgy a közösségek, népek, irányok is más-más időben kerülnek ugyanabba a fázisba." (272.) 
A történelemnek ez a szemlélete annak ellenére is lehetővé teszi a történelem korszakolását, hogy egy-egy időszakban párhuzamosan többféle fázis is jelen van egymás mellett. Egy adott korszakot az határol le, hogy döntő csoportjai a teremtői embereszme, a megváltódás vagy az Isten országa megvalósulásának milyen szakaszában vannak. Új korszakról akkor beszélhetünk, ha ezeknek valamely új aspektusa válik meghatározóvá. "... új történelmi korról egy előzővel szemben akkor beszélhetünk, mikor a történelmi dominánskomplexumban egy új emberarc jelenik meg, vagy a régi emberarc új megváltódni-akarással néz a jövőbe, vagy a régi arc és a régi megváltási gondolat lényegesen új közösségi fázisba jut." Két történelmi kor között találjuk a történelmi fordulót, "... mikor olyan új vonások kezdenek jelentkezni, melyek készülnek megváltoztatni vagy a történelmi emberarcot, vagy a megváltói folyamatot, vagy a szellemi közösség gondolatát. A történelmi fordulók mindig jelentős eseményekhez is fűződnek..." (276.)

10. A történelmi ma
Schütz azt állítja, hogy a világ történelme a 20. századdal történelmi fordulóponthoz ért. A 16. századtól az európai ember meghatározó képviselői ezt a világot kezdték életük kizárólagos céljává és értelmévé tenni, s az egész világ gyarmatosítása is ebben erősítette meg őket. Életük tartalma a lehető legtöbb jav és élvezet megszerzése lett. Istennek, ha egyáltalán hagytak valami helyet, az csak a másvilágon lehetett. Csak saját maguk, a saját céljaik és érdekeik kezdtek el számítani, mások csak annyiban, amennyiben őket szolgálják és segítik. Ez az irány a 20. századra döntően meghatározta Európa szellemi arculatát.

Ekkorra azonban Európa elkezdte elveszíteni a világ fölötti uralmát. Ez a világ azonban nem olyan, hogy úr nélkül maradjon, és az európai gyarmatosítás iskolájában számos nép megtanulta, hogyan kell uralkodni mások felett – tehát Európa megürülő helyét biztosan betölti más. Ezzel párhuzamosan bebizonyosodott, hogy a kizárólag profit termelésére beállított gazdaság újra és újra kiújuló, s lényegében megoldhatatlan gazdasági válságot eredményez; hogy azt az űrt, melyet az Istentől való elszakadás eredményez sem az eszeveszett élettempó sem az álvallások nem tudják betölteni; s hogy az egyéniségkultusz közepette az emberek önként vetik alá magukat akár a legszélsőségesebb tömegmanipulációnak is.

Az európai ember mind önmagához, mind Istenhez mind a közösséghez való viszonyában nagyjából eljutott a vakvágány végére. Ugyanakkor mind a három téren megjelentek olyan törekvések, amelyek ebből a csődből való kiutat keresik. Ezek között a legjelentősebb a 19. század vége óta elkezdődött vallási megújulás, amely eredményeképpen megindult az Egyház megújulása, és az értelmiség az egyházon kívül is túljutott a racionalizmus holtpontján.
Az átmenet pontos menetét nem lehet előre megjósolni, mert minden attól függ, hogy Isten mennyire engedi meg, hogy a rossz kiélje mindazokat a lehetőségeket, melyeket korunk biztosít a számára: "... nagy értékvesztés, összeomlás és sok egyéni szenvedés ... Romok és temetők: ezeken épül föl a történelmi holnapután új világa – ha a ma válsága megy majd a maga útján és nem tereli kedvezőbb mederbe egy történelmi akarat ..." (304.)

Akármilyen hatalmasak is azok az erők, melyek a történelmet mozgatják, Isten ebben minden embernek feladatot adott, mindenkit azért tett akkor és oda, mert ez jelöli ki számára az Istentől neki szánt feladatot. Isten egyértelműen azt várja tőlünk, hogy azokat a feladatokat oldjuk meg, amelyeket elénk ad és ne pedig a múltat akarjuk konzerválni. Csak néhány mondatot ír erről, de látván, hogy akkor is, azóta is milyen súlyos kísértés ez az Egyház számára, különös jelentőségre tesznek szert Schütz szokatlanul kemény szavai: a szellem kioltóinak nevezi azokat, akik ezt teszik. A múltbamerevedőkhöz hasonlóan kemény szavakkal ítéli el azokat is akik a másik végletbe esnek és nem az Egyház hagyományából akarnak meríteni, hanem különféle divatos önmegváltási gyakorlatokat akarnak behurcolni az Egyházba. Schütz megmondja azt is, hogy minden egyéb helyett mi ebben a történelmi fordulóban a keresztények feladata: "Az már most a ma föladata az egyes számára, hogy mindenestül vallja és vállalja a történelmi holnapután tartalmát, és nevezetesen annak alapmozzanatát: a bensőség, lelkiség hitvallójának, ha kell remetéjének, ha kell vértanujának kell lenni. " (308.)

Úgy hiszem, Schütz itt minden szót a lehető legkomolyabban gondolt: hitvallónak, és ha kell remetének, és ha kell, vértanúnak kell lenni; mert történelmi világomlásban vagyunk és ennél kevesebb nem elég ahhoz, hogy megcsináljuk azokat az értékszigeteket, melyek képesek lesznek túlélni ezt a világomlást.

2013. április 12., péntek

Két komment

Néhány éve, amikor elkezdtem meghirdetni a segítő beszélgetést, írtam egy posztot arról, hogy az ezotéria milyen elképesztő mértékben árasztotta el a pszichológiát, s hogy keresztény pszichológusként egyértelmű negatív diszkriminációt tapasztalok.

Ehhez fűzött valaki egy kommentet és én erre írtam akkor egy választ. Azok a kérdések, amelyeket ez a két komment érint, annyira alapvetőek a terápiában, hogy úgy gondolom, érdemes itt még egyszer lehozni őket.


"...Én - ha a helyedben lennék -, a következőt gondolnám: Isten különös gondoskodását, és szeretetét látnám ezekben a visszautasításokban. Hiszen lehetőséget teremt, hogy gyakoroljam a türelmet (magammal és másokkal szemben), gyakoroljam a megbocsátást, erősödjek a kitartásban, a további elmélyülésben. Lehetőséget teremt, egyben próbára is tesz. Ha elbukok ... mit csinálok? Tanulok-e belőle?, feladom?, újrakezdem?
Az állandó önvizsgálat - jó úton járok-e, nem megkerülhető.
És persze az igazi kérdés, rábólint-e az Isten arra, amit én, (a porszem) akarok..."


"Először is nagyon köszönöm a bátorítást.

Olyan nagyon sok kérdést vet fel ez a pár sor, amit írtál, hogy nem is tudom hol kezdjem. Talán a végéről. Számomra pont az az egyik legfontosabb tanítása a kereszténységnek, hogy az ember nem porszem. Hogy Isten számára végtelenül fontos vagyok, hogy minden határon túli bensőséges szeretettel folyamatosan figyel rám és szeret engem. Nagyon szeretem ahogy ezt Grialou megfogalmazza: „Nincs olyan részecskéje az életünknek ami ne lenne Isten kezében: nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. Ő bennünk és körölöttünk van, átjárja a lélek legrejtettebb és legmélyebb alapját.” Engem abszolút nem érdekel semmiféle önmagában való szellemi tökéletesedés. Istennek ebbe a nagy meleg szeretetébe akarom magam minél jobban befúrni.

S nem hiszem, hogy különféle szívatós csapdákat állítgatna nekem a tökéletesedésem érdekében. Azt gondolom, hogy azok a rosszak, amelyek engem érnek, neki még sokkal jobban ellenére vannak és sokkal jobban fájnak, mint nekem. Semmiképpen nem mondanám, hogy Isten szeretetét látom ezekben a visszautasításokban. Ezekben a visszautasításokban az emberek rosszaságát látom. Ez a rossz nekem fájdalmat, keserűséget, haragot okoz, és ha mindezt nem érezném, az nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez ember meg merje élni a harag, a keserűség és a fájdalom érzéseit. Ezek testi szintű jelzései annak, hogy rossz történik velünk. Ezt a jelzést elutasítani nagyjából olyan, mintha az ember kiszúrná a szemét azért, mert azzal rosszat is lát. Az ember meg kell hogy lássa és nevén kell hogy nevezze a világban lévő rosszat, mert ha elspiritualizálja, akkor cinkosságot vállal vele. 

Isten nem kívánja az embertől, hogy mindig pozitív érzései legyenek. Ezt a szeretetlen anyánk, apánk és egyéb elnyomóink szeretnék megkövetelni tőlünk a szeretetlenségeik leplezésére, és ráadásul ennek a megvalósítása kizárólag elhárító mechanizmusok kérdése.

Isten szeretetét abban látom, hogy Ő ebben a rosszban is, a haragomban, a keserűségemben, a fájdalmamban is itt van velem az Ő feltétlen szeretetével. Ehhez a szeretethez tudok menekülni a rossz okozta bajaimmal és sebeimmel. S az Ő szeretetéből kérhetek a magam számára egy részt ahhoz, hogy a ez a rossz nálam megálljon, és lehetőleg megforduljon, hogy én jót akarjak annak is, aki nekem rosszat tesz.

Azért sem látom Isten által adott próbáknak az életemben lévő rosszakat, mert ezzel az ember valójában Istent teszi meg a rossz okává. Ebben a világban Isten valamiért megengedi a rosszat (számomra legmeggyőzőbb érvelés szerint a szabadságunk következményeként), de soha nem akarja azt.


Én a rosszakban egyáltalán nem úgy látom magamat, mint egy sportolót, aki a maga erejéből versenyez és győz, Istent pedig mint az én könyörtelen, de igazságos edzőmet. Hanem mint egy kisgyereket, aki a bajban az anyjához, Istenhez menekül, aki engem mindig magához ölel, felemel, megvigasztal és segít. Ezért nem az az alapproblémám, hogyan érjem el Istennél, hogy Ő megtegye az én akaratomat, hanem bízok abban, hogy Ő sokkal jobban szeret engem, mint én önmagamat és sokkal jobban tudja, hogy mi nekem a jó, mint én."

2011. július 21., csütörtök

Avilai Szent Teréz betegségei


Teréz nem sokkal a kármelita rendbe való belépése után elvállalja – senki más nem képes rá – egy szerzetesnővér ápolását, akinek “...ekkoriban igen nagy betegsége volt, és nagyon fájdalmas, mert nyílások voltak a hasán, amelyeken keresztül minden, amit evett, azonnal ki is jött. Gyorsan meg is halt ebben. Láttam, hogy mindenki fél ettől a betegségtől; nekem nagy irigységet okozott a türelme; kértem Istent, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, s aztán adjon nekem is betegségeket, hogy szolgálhassam.1 Ez a gondolat nem új, gyerekkorában már megpróbált megszökni az öccsével a mórok földjére, hogy ott szenvedhessen és meghalhasson Istenért. 2

Keveset tudunk ez előtt a felajánlás előtt Teréz betegségeiről. Gyerekkorából semmiről sincs tudomásunk. Tizenhét évesen haza kellett vinni az internátusból valamilyen saját szavai szerint 3 nagy betegség miatt, de nem maradt fenn, hogy mi volt az. Az első betegsége, amit konkrétan ismerünk, a következő évre esik, amikor rettenetes belső küzdelmek árán eldönti, hogy a szerzetesi hivatást választja. Ennek során lázrohamok és ájulások törnek rá. 4

Attól kezdve azonban, hogy betegséget kér, hogy szolgálhassa Istent, egész élete szörnyű betegségek és fájdalmak között telik. 5 Nem sokkal a kérés után újra elkezd elájulni, szívbajt diganosztizálnak nála és egy füvesasszonyhoz viszik. Ő ezt olyan módon próbálja meggyógyítani, hogy hogy a májat, a lépet és a gyomrot brutális tisztítókúrának veti alá. Az esztelen kezelés valószínű nagymértékben dehidratálta Teréz szervezetét, akit elviselhetetlen fájdalmakkal, folyamatos lázzal, begörcsölt idegekkel, evés- és alvásképtelenül vittek haza.


Három hónap múlva, 1539. augusztus 15-én éjszaka minden jel arra utal, hogy meghalt. Elmondták érte a szentmisét és a kolostorban kinyitották a sírt a teste számára. Az apja azonban – dacára az augusztusi hőségnek – nem engedte Terézt eltemetni. Ott térdelt az ágya lábánál, nem lehetett onnét elszakítani, imádkozott és azt mondogatta, hogy az ő lánya nem halott, hogy ez a lány nem arra lett, hogy eltemessék. Négy nap múlva Teréz elkezdett magához térni. Eközben azt mondta: miért hívták vissza, amikor az égben volt és látta a poklot; és hogy az apja és néhány szerzetesnő, például a barátnője, Juana Suárez, az ő segítségével kell, hogy üdvözüljenek; hogy látta a kolostorokat, amelyeket majd alapítania kell, és azt, amit tennie kell a rendjéért; azokat a lelkeket, akik őáltala üdvözülnek; hogy szentül fog meghalni, és mielőtt eltemetik, egy brokát terítőt tesznek a testére. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy félrebeszél. 6

Mikor magához tért, egyetlenegy ujját tudta mozgatni. Egész teste görcsbe volt merevedve, minden érintés iszonyatos fájdalommal járt, másnaponként váltóláz tört rá. Nyolc hónapig volt ebben az állapotban. Három év múlva Szent Józsefet kéri, hogy járjon közbe a gyógyulásáért. Ettől kezdve lépésről lépésre visszanyeri a mozgásképességét. De egész felnőtt életét végig kísérik a különféle bénulások. A bal keze időről időre - van olyan időszak, hogy két évre folyamatosan – megbénul. Végül 1577 karácsonyán eltöri és helyrehozhatatlanul tönkremegy, nem tudja többé magát egyedül ellátni. Rendszeres, több órás, heves fájdalmakkal kísért görcsös bénulások a végtagokban. A nyelve újra és újra lebénul, nem tud enni és beszélni. Különösen erőteljesen jelentkezik ez a rettenetes burgosi alapításkor. Egyetlen dolog tud ilyenkor segíteni neki, a szentáldozás.


Mindezekhez különféle egyéb bajok és betegségek társulnak. Folyamatos, erős fejfájás és gyakori fejremegés. Erős fájdalmak az álkapocsban. A fogai teljesen tönkremennek, óriási fájdalmakat okozva. A gyomra annyira rossz, hogy húsz éven keresztül időnként naponta epét hány. Intenzív szívtáji fájdalmak és heves szívdobogás. Az állandóan visszatérő láz és a váltóláz egész életében megmarad. Ájulások. Tönkrement ízületek és csontok. Köszvény. Fájdalmak a hátában. Problémák a májjal és a vesével. Élete utolsó éveiben még jobban felerősödnek a fájdalmak. Nem sokkal a halála előtt, 67 éves korában egy orvosi vizsgálat szerint nem lehetséges megállapítani a fájdalmak centrumát, mert az egész test betegségek tárháza. A halálát egy rendkívül erős belső vérzés okozza – valószínűnek tűnő hipotézis szerint egy áttétes méhrák utolsó fázisaként.

Teréz az elejétől a végéig döbbenetes, elképesztő türelemmel viseli mindezt. Eközben megalapít két férfi és tizenöt női kolostort, amelyek a több hullámban is zajló, szörnyű spanyol egyházüldözések ellenére mind a mai napig léteznek. Megírja minden idők egyik legjelentősebb misztikus művét és mellé még egy fél tucat jelentős könyvet. Annak ellenére, hogy a rendben belüli harcok során sok levelét elégették, közel négyszázötven levele maradt ránk. Kulcsszerepet tölt be a kármelita rend – valószínűleg az egyháztörténelem egyik legnehezebb – reformjában.

Ezeket a tényeket háromféle módon szokás értelmezni. Nagyon szomorú diagnózist ad az elmúlt évszázad állapotairól az a tény, hogy a Teréz betegségéről szóló katolikus diskurzusban szinte kizárólag az első kettő van jelen.


Hosszan – különösen a tudomány huszadik századi felfutásával – a legnépszerűbb a pszichopatológiai értelmezés volt. Ez azon a zseniálisan egyszerű hipotézisre épít, hogy pszichológiai alapon minden lehetséges, tehát Teréz testi bajai különféle pszichés problémák megnyilvánulásai. Ez annak a nagyközönségnek, amelyik bulvarizált Freudon nőtt fel, rendkívül kézenfekvőnek látszott, így nagyon hihetőnek tűnt, hogy Teréz nem más, mint egy hisztérika – ezt a szót mindenki jól ismerte -, neurotikus, sőt pszichotikus. Ennek a magyarázatnak az a nagy vonzereje kétségtelenül megvan, hogy az elméleti vagy gyakorlati materializmusba rosszul illeszthető misztikát egy csapásra be lehet valami konkrét és jól megfogható helyre sorolni, a pszichopatológiába. (Mellesleg ennek a tudorai még egy területet nyernek, ahol a tudományuknál fogva kompetensek.) Mindeme hasznok ellenére ezzel a fajta magyarázattal megvan az a baj, hogy nem lehetséges minden pszichológiai alapon. Hogy a pszichológiának, mint tudománynak a farbarúgása az a fajta diagnosztizálás, amelyik egy-egy összefüggéséből kiszakított tünet alapján mond ítéletet. Mert elájulni, görcsölni, lebénulni valóban számos pszichológiai betegségben lehet. Azonban, ezekhez a betegségekhez tipikus problémafeldolozási módok, gondolkodási formák, realitáshoz való viszony, feszültségkezelés, feszültségtűrés, énkép és énerő, kapcsolati minták tartoznak. A pszichológia tudományának jelentős részét ezek leírása és összefüggéseinek magyarázata adja. S ha így nézzük – márpedig ha a pszichológiát, mint tudományt komolyan akarjuk venni, akkor nem nézhetjük másképp –, Teréz minden ájulásával, görcsével és bénulásával egészen kivételesen egészséges személyiség, hihetetlen énerővel, elképesztő feszültségtűréssel, bámulatos realitásérzékkel, rendkívüli konfliktuskezelő képességgel.

Minthogy a pszichopatológiai annyira kínosan komolytalan, a tájékozottabbak inkább a biológiai magyarázatot szokták választani. Ez sokkal tisztelettudóbbnak tűnik Terézzel és a tárggyal szemben, valójában azonban az eljárás és az eredmény nagyon hasonlít az előzőhöz. A tudomány jeles képviselője vesz néhány tünetet és ezek alapján megállapítja, hogy Teréz bajait mondjuk tüdőbetegség vagy valamilyen bakteriális fertőzés – az invenciózusabbak még azt is megmondják, hogy pontosan melyik baktérium – okozta. (Érdekes módon ezek mindig olyan betegségek és kórokozók, amelyik ismerete a művelt közönséghez való tartozás kellemes kompentcia érzését adja az olvasónak.) S miközben a tekintélyüket a tudományra való hivatkozás adja, nagyvonalúan eltekintenek attól a leglegeslegalapvetőbb tudományos szabálytól, hogy a hipotézisünk a tárgykör összes tényét meg kell hogy magyarázza, és amennyiben ezt nem tudja megtenni, el kell vetni. Nem véletlenül teszik ezt, hiszen Teréz betegségtörténetében több olyan tény is van – pl. a bénulás, ami az Oltáriszentség vételétől múlik el – ami per definitionem nem magyarázható természettudományos alapon. Erre a tudomány szabályai szerint, azt kell mondani, hogy ez sajnos nem tartozik a tudomány illetékességi körébe. Ehelyett ezekre úgymond természettudományos magyarázatot kreálni, nem csak azt jelenti, hogy az illető nem korrekt tudományosan, hanem azt is, hogy megkérdőjelezi a természetfeletti létét. Ha egy baktérium megmagyarázza Teréz bajait, akkor további magyarázatokra – Isten esetleges részvételére – már nincsen semmi szükség.


Hála Istennek, vannak mások is, de ezek nem a szakértői piac különféle vásáraiban kínálják az éppen legeladhatóbbnak tűnő portékát, hanem megrendülve szemlélik azt a félelmetes titkot, hogy egy hatéves kislány már szenvedni és meghalni akar Istenért, húszévesen megújítja, és Isten elfogadja ezt. Beviszi a legszörnyűbb betegségekbe, végig vele van, végig vele csinálja. Ezért Teréz mindent meg bír tenni. És miközben a teste tele van gyulladással és rohadással és pusztulással, virágillatot áraszt. És mielőtt mindebbe belevinné – mialatt a sírt készítik a halottnak vélt Teréznek –, Isten megmutatja neki azokat a műveket és azokat a megmentett lelkeket, amelyek a felajánlott szenvedése gyümölcsei lesznek. 7

1 - Önéletrajz 5.fejezet, 2. bekezdés (V 5,2)
2 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 36-37.
3 - Önéletrajz 3. fejezet, 3. bekezdés (V 3,3)
4 - Önéletrajz 3. fejezet, 7. bekezdés (V 3,7)
5 - Teréz betegségeinek részletes leírása és különféle magyarázatkísérletek ismertetése: Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996. 109-134.
6 - Efren de la Madre Dios, O.C.D. – Otger Stegging, O. Carm.: Tiempo y vida de Santa Teresa. Biblioteca de autores cristianos. Madrid 1996.120.
7 - Lásd erről: Reginald Garrigou-Lagrange, The three ages of interior life. XLIX. The life of reparation.

2008. július 26., szombat

Kényszerleszállás III.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

II.

Isten soha nem ígérte, hogy nem fog bennünket rossz érni.

Azt ígérte meg, hogy soha nem fog bennünket magunkra hagyni.

„Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony,
nem könyörül-e méhe magzatán?
Még ha az meg is feledkeznék,
én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Iz 49, 15)

„És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28, 20)


És ezt - mint az összes többi ígéretét is - megtartja.

Két szép és okos könyv erről:
Monika Nemetschek: Boldogok, akik szomorúak. Szent István Társulat 2004. - Rajongva szeretett édesanyja halála utáni gyászáról ír benne.
Monika Nemetschek: Oltalom a szenvedésben. Jel Könyvkiadó 2007. - Akkor írta, amikor megtudta, hogy rosszindulatú daganata van.

2008. július 25., péntek

Kényszerleszállás II.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

I.

Isten akkor sem függeszti fel az ember akaratának szabadságát, amikor az rosszra irányul.

A repülőtéren a kisasszony a chekinnél abban lelte örömét, hogy mindenkinek, aki hozzá került, valamilyen kellemetlenséget okozott. A kolléganője vég nélkül csevegett telefonon, és egyáltalán nem zavarta, hogy közben hosszú sor várja, hogy kiadja a jegyüket. A biztonsági ellenőrzésnél dolgozók a gép jelzése ellenére nem néztek meg, hanem legyintettek és továbbengedtek. A büfés fiú nem csak kiszolgálni utált, hanem utált minden olyan embert is, aki nem katalán. A repülőtérnek azok a munkatársai, akik a hangosbemondót és a kijelzőket üzemeltették, olyan figyelmetlenül dolgoztak, hogy hatalmas káoszt idéztek elő. A szerelők a gépünket hibásan adták ki a kezükből. És még sorolhatnám.

Ezek az emberek mind vagy kimondottan rosszat akartak vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a pillanatnyi javuk megszerzésének mi az ára, milyen kellemetlenséget, fájdalmat, kárt okoznak ezzel másnak. Nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor így viselkedtek.

A pszichológia, a szociológia, a történettudomány milliószor bizonyította, hogy minden alkalommal amikor az ember nem szeretetből, szeretettel cselekszik, valamilyen mértékű rosszat okoz. Gyakran rettenetes mértékűt. Úgy is, hogy nincs tudatában. Úgy is hogy nincs szándékában.

Ha Isten nem engedné meg a rosszat, akkor egyetlen olyan cselekedetet sem engedhetne meg, amely nem száz százalékosan szeretetből, szeretettel történt.

Ki az aki azt merné mondani, hogy akár csak egyetlen cselekedetét is száz százalékosan szeretetből, száz százalékosan szeretettel tette?

2008. július 6., vasárnap

Kényszerleszállás I.

A gironai repülőtérre jóval az indulás előtt odaértem. Beálltam a checkinhez, és folytattam a buszon már elkezdett rózsafüzéremet.

Mindösszesen nyolcan álltak előttem, ami normális esetben öt-tíz perc. Most azonban majdnem egy óráig tartott. Két helyen háromszor kellett sorban állni.

Az egyik kisasszony gondosan áttanulmányozta az útlevelemet, majd nyilvánvaló örömmel megállapította, hogy már lejárt és egy másik dokumentumot követelt. Ilyen nem szokott lenni az embernél, de nálam éppen volt. Röviden megtárgyaltuk, hogy ehhez ugyan nincsen joga, de megkapja a (régi típusú) személyi igazolványomat. Miközben rendkívüli alapossággal forgatta a számára teljesen érthetetlen nyelvű könyvecskét, én belenéztem az útlevelembe és láttam, hogy egyáltalán nem járt le.

Szóltam neki. Ekkor kelletlenül, minden bocsánatkérés nélkül továbbküldött a kolléganőjéhez, akinél mindenkinek be kellett fizetni öt eurót, hogy beszállhasson. Odaadtam neki a pénzt, őt azonban felhívta egy ismerőse, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett és percekig tartott, míg eszébe jutott, hogy a pénzért járó elismervényt a kezembe nyomja.

A biztonsági ellenőrzésnél a fémérzékelő hevesen sípolt, de legyintettek és továbbengedtek. A katalán büfés fiú miután nagy nehezen előkerült, sem angolul, sem spanyolul nem volt hajlandó érteni.


A váróteremben egyáltalán nem volt ülőhely, úgyhogy a falnak dőlve álltam és úgy folytattam az imádkozást. Hosszú várakozás után kiderült, hogy a repülőgépünk elromlott és egy másikkal megyünk. Felhívtam Tamást, hogy késünk és nem állnak jól a dolgok, imádkozzon értünk.

A késésünk miatt kicsit át kellett szervezni a beszállásokat. Perceken belül hatalmas káosz lett. Az utasok kétségbeesetten próbálták az egymásnak ellentmondó bejelentések és téves kiírások között megtalálni a gépeiket. A pozsonyihoz végül is a Marrakesh feliratú kapun keresztül lehetett bejutni.

Miközben párhuzamosan próbáltam rábeszélni egy visszaforduló pozsonyi csoportot arra, hogy szálljanak be, egy marakeshi háromgyerekes édesanyát pedig arra, hogy ne szálljon be, arra gondoltam, ha műszaki személyzet is úgy teszi a dolgát, mint eddig a többiek, akkor elég nagy bajban vagyunk.

Végre beszálltunk. Elhelyezkedtem. Letettem Isten kezébe ezt az utat, elmondtam Neki, hogy bármit is akar, abba én beleegyezem és minden esetleges rosszat Mária szándékaiért ajánlottam fel. Átadtam az áldását a személyzet minden tagjára és elkezdtem elmondani a rózsafüzért.

Becsuktam a szememet és az imára figyeltem. Egyszer csak az a kép jelent meg előttem, hogy a repülőgépünk mind a két (nem tudom miért pont kettő, de a képen így volt) motorja leáll, de nem zuhanunk le, mert Isten küld két angyalt, akik két oldalról megfogják a gépet és szépen leviszik. Magamban azt gondoltam, hogy ha ez Isten dicsőségét szolgálná, akkor beleegyeznék. De nem időztem el itt, hanem mondtam tovább az imát.

Mellettem ugyanazok a fiúk ültek, akik már odafele is nagyon bennfentesnek látszottak. Nemsokára át is szivárogtak a biztonsági okból üresen hagyott első sorok egyikébe és a stewardessekkel beszélgettek. Én is felbátorodtam rajtuk és átmentem az egyik üres sorba az ablak mellé és ott folytattam az imádságot.

Kitisztult az ég és Itália fölé értünk. Felismertem, hogy Milánó környékén lehetünk. Milyen szép lesz ilyen felhőtlen időben átrepülni az Alpok felett. A gép azonban ahelyett hogy tartotta volna a magasságot, hirtelen elkezdett hánykolódni, berepült a hegyek közé és a szárnyon lehetett látni, hogy teljesen megdőlve különös mozgásokat végzünk. Annyira rémisztő volt, hogy a táj minden szépsége ellenére is el kellett forduljak az ablakból. Imádkoztam.

Hamarosan megjelent egy stewardess és rendkívül feszült arccal mindenkit a helyére küldött. A légikisasszonyok mindig mosolyognak. Ilyen arcot egyszer láttam. Indiában egy kis helyi járaton, amikor néhány perc múlva a Ghat-hegység gerince az ablakra merőlegesen állt, és hatalmas sebességgel közeledett felénk. Nem tudom mások mit csináltak, Tamás és én imádkoztunk. Átsiklottunk a hegység másik oldala fölé és minden baj nélkül leszálltunk. Ott betereltek minket egy elegáns étterembe és mesebelien pazar ebédet kaptunk, ingyen. Évekkel később értettem csak meg, hogy akkor mi merőlegesen zuhantunk a Ghat-hegység gerince felé.

Most is nagyon féltem. Mielőtt a helyemre mentem, mintegy belső hangként az formálódott meg bennem, hogy nem kell félni, az életünk nem a technikától függ, Isten ha akarja, motor nélkül is leviszi a gépet.

A félelem érzése elmúlt. Miközben leültem felsírt mellettem egy gyerek. Arra gondoltam, milyen jó, hogy itt vagyok a gépen, mert én tudok imádkozni, mindjárt meg fog nyugodni. Folytattam a rózsafüzért. A gyerek elcsendesedett.

Sokat imádkozom a rózsafüzért. Általában pihentet. Ezekben a nagy bajokban azonban olyan, mintha komoly fizikai munkát végeznék.

Néhány éve tapasztaltam meg ezt először. Egy barátnőm megkért, hogy menjek el vele a kórházba és legyek ott a műtéte alatt. Utáltam kórházban lenni, úgyhogy amikor kihozták a műtőből, rögtön haza is akartam menni, de még valamit intéztem a folyosón. Egyszer csak rohannak a nővérek, rohannak az orvosok. Viszik vissza a barátnőmet a műtőbe. Összeomlott a vérkeringése. Ültem a műtő előtt és folyamatosan mondtam a rózsafüzért. Egy óra, két óra. Nem sikerül visszahozni az életbe. Felhívtam egy másik barátnőmet, hogy próbáljon meg azonnalra misét szerezni. Azonnalra nem, de estére sikerült. Újabb órák.

Arra gondoltam, hogy ha nem adják fel a miséig, akkor a mise alatt biztosan életre tér. Addig ki kell húzni. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe lenne téve az élete, nem szabad abbahagynom az imát. Megszakítás nélkül mondtam a rózsafüzért. Ilyenkor az embernek nincsenek érzései, nem gondol semmire. Mint amikor valami nagyon nehéz terhet visz, minden erejével arra koncentrál. Az ember mondja a rózsafüzért, viszi a terhet. Folyamatosan imádkoztam. Hat óra múlva tudták megindítani a vérkeringését. Pontosan akkor, amikor a misében az áltváltoztatás volt. Annyira kifáradtam, hogy másnap nem tudtam lábra állni.

Ugyanígy mondtam most a gépen a rózsafüzért. Félelem nélkül, érzések nélkül, anélkül, hogy gondolkodtam volna bármin is. Vittem a terhet. Amikor befejeztem, azt gondoltam, hogy most életveszélyben vagyunk, ilyenkor az irgalmasság rózsafüzérét szoktuk mondani. Elkezdtem azt.

Valamit bemondott a kapitány, de olyan akcentussal beszélt, hogy egész úton egy szavát sem értettem. Kisvártatva mellettem az egyik bennfentes fiú kétségbeesetten felkiállt, hogy ilyen is csak velem történik meg. Ebből felfogtam, hogy a kapitány megpróbál kényszerleszállást végezni. Mondom az imát. Néhány perc múlva ugyanaz a fiú félhangosan megszólal: Már csak egy motorral megyünk.

Ereszkedünk lefelé. Dermedt félelem. Mondom az imát. Már majdnem a földön vagyunk, amikor repülőtér még mindig nem látszik. Imádkozom. Közvetlenül földreérés előtt vesszük észre, hogy egy egészen kicsi repülőtéren szállunk le. Pont amikor véget ér az irgalmasság rózsafüzére, a kifutópályán érünk földet.

A pilóta azonban nem tudja lelassítani a gépet. Iszonyatos sebességgel száguldunk előre. Jézus segíts, kiálltok magamban. A gép abban a tizedmásodpercben normális sebességre lassul. A gépen a hatalmas fékezésből semmit sem érezni, csak látjuk, hogy a sebességünk hirtelen a leszálláskor megszokottra csökkent.

Milánó mellett egy kis repülőtéren vagyunk. Felhívom Tamást és kérem, hogy nagyon imádkozzon ő is. Egy óra múlva kapunk egy másik gépet, átszállunk arra. Ugyanaz a személyzet viszi tovább. Látom a pilótát beszállni. Rendkívül feszült. A személyzet többi tagja is az.

Imádkozom a rózsafüzért. Egy negyedóra múlva hirtelen meleg lesz. Mellettem a stewardessek rémülten súgják egymásnak, hogy nem tudják szabályozni a fűtést. Nem lehet tudni, hogy csak ez romlott el vagy van-e más baj is. A pilóta érezhetően bizonytalanul vezeti a gépet. Az emberek nagyon félnek. Szinte érezni a gonosz jelenlétét. Elmondom néhányszor a Szent Mihály imát és kérem Jézust, hogy védjen meg minket. Enyhül a nyomás. Visszatérek a rózsafüzérhez.

Az utolsó tizednél tartok, amikor földet érünk Pozsonyban. A pilóta most sem tudja lelassítani a gépet. Mellettem a fiúk rémülten humorizálnak. Én kérem Jézust, hogy állítsa meg a gépet. Néhány másoderc múlva egyik pillanatról a másikra elérjük a normális sebességet. A hirtelen lassulásból most sem érezni semmit. Megállunk. Sokan tapsolnak.

 
Kiszállunk. A buszból visszanézek. A pilóta olyan mozdulattal dől hátra az ülésen, mint amikor valaki felfogja, hogy micsoda veszedelemből került ki.

Eszembe jut a két angyal.

Néhány nap múlva felhívom egy barátnőmet, aki anélkül hogy szóhoz hagyna jutni, azzal kezdi: Na, hogy utaztál? Imádkoztam értetek. Kértem Istent, hogy nagyon vigyázzon rátok és küldje el az angyalait.

Ez a legfrissebb, de még több ehhez hasonló történetet tudok mesélni. S úgy látom, hogy ilyenek nem csak velem esenek meg, hanem másokkal is, csak nem szokás ezekről beszélni. Ha valakit érdekel, hogy milyen ez teljesen a hétköznapokban, nézze meg az imaközösségünk lapját, ott minden héten elmondok egyet az azon a héten kapott sok segítség közül.