Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.

Schalkház Szálló

Tegnap Kassán jártunk.

Már régen szerettem volna elmenni. Sára miatt. Megnézni azt a várost, ahol felnőtt.

Különösen kíváncsi voltam az 1872-ben Schalkház Lipót – Sára német anyanyelvű nagyapja – által alapított híres Schalkház szállóra.


A Fő utca 1-ben levő szép historizáló épület évtizedeken keresztül a magyar irodalmi és művészeti élet egyik fontos központjának számított.

Az útikönyvből kiderült, hogy a Schalkház helyén ma a Hotel Slovan áll. Nem baj, gondoltam. Biztos felújították. Megnézzük azt is.

Megnéztük.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Kassa belvárosába, először kilométereken keresztül át kell kelnie egy volt szocialista ipari város minden mocskán. Aztán megérkezik egy irdatlan nagy térre, ahol egy gigantikus felszabadulási emlékmű mellett


két óriási parkolót talál – köztük egy valaha működött szökőkút romjait – ahol sebtében leöntött bitumen és térdig érő gaz váltja egymást.


A parkoló egyik oldalán a hetvenes-nyolcvanas évek nagyratörő stílusában épített, de azóta elhagyott Megyei Művelődési Ház-típusú épület omladozik. A homlokzatán egy hatalmas piros számláló rendületlenül számlál valamit.

A másik oldalon – a Schalkház Szálló helyén – áll a Hotel Slovan.


Szocialista monstrum 1971-ből. Akkori címe: Leninová 1. Az a fajta „holnapra megforgatjuk az egész világot” szellemű karbantarthatatlan toronyház, amelyik tíz év múlva már teljesen lepusztul.


Az utcatábla ma újra Fő utca 1. Az idők változását a lerongyolódás, az újonnan létesült kaszinó és egy tíz emelet magasan az egész oldalát befedő óriásplakát jelzi.

A kép háttereként a belváros teljesen diznilendesítve, a nyugati jólétet a mindenütt üvöltő otromba zenék, a multicégek boltjai és a teljesen irreális mennyiségben létező vendéglátóipari egységek hivatottak megjeleníteni. A nép boldogan fogyaszt.


Pontosan ez történt Magyarországgal. Schalkház Szálló. Hotel Slovan. Gloria Palac Pepsi.


Nagyon, nagyon szomorú volt.

Kértem Sárát, segítsen, hogy valahogy kikerüljek a teljesen rám telepedő kétségbeesésből.

Akkor elkezdtem érezni, hogy ő milyen szeretettel van itt. Hogy Isten egyáltalán nem hagyja magukra ezeket az embereket.

Elkezdtem meglátni a kultúrának azokat a kicsi, itt maradt vagy visszaszerzett szilánkjait – egy kifinomult a csokrot a Fő utcai virágosbódéban, egy jó angol történeti sorozat fordítását a könyvesboltban, egy szépen csempézett mosdót az étteremben –, amelyek valódiságuknál fogva alkalmasak arra, hogy általuk megmentse azokat, akik meg akarnak menekülni.

És megvigasztalódtam.

Az a szép régi fényes nap ... Molnár V. József, Papp Gábor és és az újpogányság Magyarországon 2.

Az elmúlt húsz év alatt ezek az emberek semmivel sem kerültek közelebb a tudományos tisztesség minimumához.

S - immár jóideje keresztényként nézve - világos, hogy nem is kerülhettek, mert Molnár V. József és Papp Gábor nem tudósok, akik a valóságot kívánják leírni, hanem az újraéledő pogányság ideológusai, akik ennek az új pogányságnak akarnak híveket toborozni.

Azon emberek közé tartoznak, akiknek a tevékenysége közvetlenül arra irányul, hogy támadják az Egyházat.

Vannak az Egyháznak olyan ellenségei, akik nyíltan támadnak. Megpróbálják anyagilag ellehetetleníteni, rágalmazzák a vezetőket, bántalmazzák a tagokat, tagadják Istent, stb. Molnár V. József és társai az Egyháznak nem ezek közé az ellenségei közé tartoznak.

Az ő stratégiájuk azon alapul, hogy a tisztelet és a szeretet álarca mögé bújva, visszaélve a tudománnyal - anélkül, hogy az átlagos olvasó észrevenné vagy rajta tudná kapni õket - az emberek keresztény hitét alapjaiban zilálják szét.

Az első részben tárgyalt módszerekkel a keresztény hit és vallásgyakorlat elemeiről "bebizonyítják", hogy azok valójában pogány képzetek továbbélései.

Papp Gábortól például megtudhatjuk, hogy a református templomok kazettás mennyezetei valójában nem egyebek ősi pogány asztrológiai jelképeknél.

Molnár V. József pedig többek között arról világosít fel minket, hogy Máriában valójában az ősi anyaistenséget tisztelik a hívek.

Ebben nem az a csalás, hogy a kereszténység ne épített volna a megtérítendõ népek vallási motívumaira, hogy ezáltal könnyebben befogadhatóvá tegye az azoknál sokkal magasabb rendű keresztény tanítást. Hanem az, hogy sok szent dolgot felemlegetve, sok szép képet bemutatva, sok meleg érzést felkeltve, szépen észrevétlenül eltávolodnak Jézustól és az Ő megváltó keresztáldozatától, és visszalépnek a pogányság szintjére, a mindig meghaló és feltámadó természethez és a termékenységrítusokhoz.

Írásaikban egy-két oldal után már ott tartunk, hogy a kereszténységet pusztán a pogányság egyik megnyilatkozási formájának, alesetének mutatják be.

A pogányságot mindig úgy értékelik, mint az alapvető jót: mint az ősit, az időtlent, a bölcset, a jót, a harmonikust, a szépet.

A kereszténységet pedig úgy, mint valami ehhez képest másodlagos, efemer, időleges, önmagában értéktelen jelenséget, amely onnét nyeri az értékét, hogy benne az ősi pogány bölcsesség, jóság és szépség álruhában ugyan, de meg tud jelenni.

Mivel a csaláshoz nagyon bonyolult eszköztárat használnak, könnyen megtörténhet, hogy a keresztény elolvas egy tanulmányt és sok szent dolgot talál benne, amit mind szépnek tart. S nem veszi észre, hogy közben hite alapvető tanításai lettek megtagadva.

A sok szimbólum, értelmezés és utalás közepette már nem veszi észre, hogy Molnár V. József például a nagy tisztelettel és melegséggel emlegetett Máriát nem emberi személynek, Jézus Krisztus anyjának tekinti, hanem az ősi termékenység-istennők egyik megjelenésenek.

Számtalan példát lehetne még sorolni. Ezeknek az előadásoknak és ezeknek az írásoknak minden esetben az a hatásuk, hogy lassan, észrevételenül, lépésről-lépésre összezavarják és elbizonytalanítják a keresztények hitét.

A szent dolgokra való állandó hivatkozással biztonságba ringatják a őket és meleg érzéseket keltenek bennük - s közben eljuttatják őket oda, hogy hitük alapvető tanításainak megtagadását elfogadhatónak tekintik.

Az első évszázadok keresztényeitől az akkori pogány hatalom pontosan ezt várta el: hogy egy önmagában teljesen jelentéktelen pogány rítus - néhány szem magot kellett tűzbe szórni - elvégzésével igazolják, hogy a kereszténységet a pogányság egyik alesetének tekintik. A keresztények tömegével vállalták inkább a kínhalált, de ezt nem tették meg, nem tagadták meg a hitüket.

A kereszténység és a pogányság szembenállása azóta sem változott. Isten nem békült ki a gonosszal és a bálványimádással.

Aki a kereszténységet a pogánysággal és a bálványimádással akár csak kibékíthetőnek tartja - hát még ha a kereszténységet a pogányság alesetének tekinti - hittagadást követ el. Ez halálos bűn. Aki ezt nyilvánosan teszi, az ezzel automatikusan kizárja magát az Egyházból.

Aki Molnár V. Józsefet, Papp Gábort és a körükbe tartozókat bármilyen módon támogatja, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház vezetőinek a rágalmazását támogatja - a gonosz működését támogatja.

Aki bármilyen módon bekapcsolódik a tevékenységükbe, akár elméletgyártóként, akár követőként, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház kifosztásában tevékenyen részt vesz - a gonosszal működik együtt.

Az a szép régi fényes nap ... Molnár V. József, Papp Gábor és és az újpogányság Magyarországon 1.

Molnár V. Józsefet több mint húsz éve ismerem. Akkor is és azóta is, ő és az az egész kör, amelyhez tartozik, a tudomány látszatát használja fel arra, hogy az embereket a kereszténységtől elszakítsa, és a pogányságba vigye. Mivel nem nyílt eszközökkel dolgoznak, és nem mondják ki nyíltan a céljukat, nagyon sok embert megtévesztenek.

A nyolcvanas évek második felében a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetében egy olyan kutatást végeztem, amelyben azt vizsgáltam, hogy a különféle alternatív életforma-modellek követése milyen hatással van az egyének identitásra. Mivel az interjúalanyaim egy része Molnár V. Józsefet és Papp Gábort tekintette mesterének, meg kellett ismerkednem a tanításaikkal.

Mindkettőjük elmélete úgy épült fel, hogy önmagukban akár igaz tényeket teljesen megengedhetetlen módokon kapcsoltak össze:

- Azokat a tényeket, amelyek látszólag igazolták az elképzeléseiket, figyelembe vették, azokat, amelyek ellentmondtak annak - még ha az adott téma szempontjából rendkívül fontosak is voltak - figyelmen kívül hagyták. A paraszti világ szépségeit például figyelembe vették, de az erőszaktól, elnyomástól, szûkösségtõl és embertelenségtől, ami ennek a világnak ugyancsak mindig szerves részét képezte, eltekintettek.

- Tényként állítottak be feltételezéseket, majd a feltételezésekre, mint tényekre építették elméleteket. Így azt a látszatot keltették, mintha az elméleteik tényeken alapulnának - ahogy tudományos állítás esetén ez alapkövetelmény -, valójában azonban soha be nem bizonyított feltételezésekre épültek.

- Olyan szintű általánosításokat tettek, amelyekre a birtokukban lévő tényanyag messze nem jogosította fel őket. A társadalomtudományokban nagyon alaposan kidolgozott módszertana van annak, hogy milyen empirikus anyag alapján milyen elméleti általánosításokat lehet tenni. Egyes egyedi, szétszórt és összefüggéstelen adatok alapján nem lehet például nagy általános következtetéseket levonni. Így egy-két - gyakran csak egy adatközlõ anyaga alapján megírt - néprajzi tanulmányra hivatkozva nem lehet a magyarság egészére és ezer vagy akár többezeréves történetére érvényes kijelentéseket állítani.

- Elméleteiket gyakran arra alapozták, hogy teljesen visszaéltek azzal a képi nyelvvel, amely a népi kultúrában is megtalálható. Ezt a nyelvet a mélylélektan nagyon alaposan leírta a huszadik század elején. Ennek során kiderült, hogy noha ennek a képi nyelvnek más a rendszere, mint a formális logikának, de ugyanúgy a valósághoz kapcsolódik és ugyanúgy vannak szabályai, mint annak. Attól, hogy valaki ezt a képi nyelvet használja, sem a valóságot nem hagyhatja figyelmen kívül, sem a szabályoktól nem tekinthet el. A képi nyelv asszociációkra, hasonlóságok összekapcsolására épül. Ezek a hasonlóságok lehetnek lényegiek vagy külsődlegesek. Ezeket nem lehet felcserélni. Ha az ember ezt megteszi, akkor kb. olyan szintû abszurd állításokhoz jut, mintha azon az alapon, hogy karmester frakkja is fekete, meg a macskám bundája is, azt állítanám, hogy a macskám nagy zenész. Molnár V. József és Papp Gábor azonban annak érdekében, hogy a valóságot az elképzeléseiknek megfelelõen hajlítsák, külsődleges hasonlóságokat lényeginek tekintették.

- Együttjárásokat gyakran meghatározott irányú ok-okozati viszonynak tekintették. Ez olyan mintha azt mondanánk, hogy veszünk néhány országot és megvizsgáljuk, hogy az elmúlt tíz évben hogyan alakult a vastermelés és a levelibékák száma. Azt találjuk, hogy azokban az országokban ahol magas volt a vastermelés, alacsony volt a levelibékák száma. Ebből arra következtetünk, hogy a levelibékák alacsony száma okozza a magas vastermelést.

- Mindketten úgy építették fel az elméleteiket, hogy gyakran kapcsoltak össze néprajzi, antropológiai, pszichológiai - méghozzá mélylélektani - történeti, vallástörténeti, szociológiai, művészetttörténeti anyagot. Ezeket azonban egyáltalán nem lehet minden további nélkül összekapcsolni egymással. Hogy csak egy nagyon látványos példát mondjak a saját szakmáimból: A szociológia gyakran több ezres reprezentatív mintán végzett vizsgálatok alapján, komoly matematikai módszereket használva teszi meg állításait. Egy pszichológus pedig esettanulmányt ír egy páciens álmainak elemzésébõl. Az egyik érvenyességi köre nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint a másiké, nem lehet az egyiket közvetlenül a másikkal igazolni vagy megcáfolni. Molnár V. József és Papp Gábor azonban gyakran ennyire különböző érvényességû dolgokkal igazolt vagy cáfolt - ha az elméleteik gördülékeny felépítéséhez éppen erre volt szükségük.

Akkor - még nem lévén keresztény - kizárólag pszichológusként és szociológusként tekintve ezeket a tanításokat, számomra gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a fiatalok nagyon csúnya csalás áldozataivá váltak. Ezek az elméletek azt az érzést keltették a hallgatóban, hogy rendkívüli tudományos teljesítménnyel találkoznak. Azonban ezek az elméletek valójában a tudományos normák legcsekélyebb mértékének sem feleltek meg.

A Te jóságos kezeidben

Isten mindig jót akar nekem, s Ő jobban tudja, hogy mi a jó számomra, mint én magam.

Isten akaratának elfogadása azt jelenti, hogy az ember megkeresi és elfogadja ezt a jót.

Ez a jó ugyanis az ember számára gyakran egyáltalán nem magától értetődő, hanem hosszú utat kell megtennie azért, hogy megtalálhassa.

"Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9.)

Izajásnál együtt szerepelnek a gondolataink és az útjaink.

Gyakran Isten is összeköti a kettőt. Amikor nem értjük Isten gondolatait, Isten gyakran azt akarja, hogy változtassuk meg az útjainkat, hogy az új úton járva megláthassuk az Ő akaratát.

Ahogy a Jóisten akarja...

Távolba néző tekintettel, halk, elvékonyodó hangon, egy lélegzettel; vagy sokatmondóan a másikra tekintve, megemelt hangon:

Ahogy a Jóisten akarja ...

Létezik még töbféle is, de ez a kettő a leggyakoribb koreográfia.

Mind azt kívánja kifejezni, hogy az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva a hatalmas Istennek és ebben a helyzetben mi mást tehetne, mint hogy belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Szinte tökéletesen biztosra lehet venni, hogy ezeknek az embereknek ilyenkor eszük ágában sincs elfogadni Isten akaratát.

A hangnem dramatizálása arra utal, hogy az illetőt a belenyugvás helyett a méltatlankodás és a visszafojtott düh érzései töltik el.

De még ha sikerülne is a belenyugvás érzéseit előállítani, a megváltoztathatlanba való beletörődés éppen az ellenkező irányban van, mint az az út, amelyen el kell indulni ahhoz, hogy az ember eljusson Isten akaratának elfogadásához.

Legyen meg a Te akaratod

Ez a kérő ima lényege.

Az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint.

Ha egy kérés nem tartalmazza legalább hallgatólagosan, hogy ebben a dologban mindenekfelett legyen meg a Te akaratod, hanem az ember a saját akaratát kívánja Isten erejével megvalósítani, az nem kérő ima, hanem pogány mágia.

A kérő ima során az ember lemond a saját megoldásáról és az egész dolgot Isten kezébe helyezi.

A kérő ima éppen azért annyira fontos lelkiéletben, mert az ember ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.

Legyen meg az én akaratom

Sok keresztény azt hiszi, hogy ez a kérő ima lényege. Azt gondolják, hogy amikor Istent úgy próbálják meg használni, mint egy eszközt saját akaratuk megvalósítására.

Annak a próbálkozásnak, hogy Istent az akaratunk megvalósítása eszközeként használjuk, természetesen semmi köze sincs a kérő imához.

Viszont amikor valaki ezt tekinti imának, ez gyakran annak a mutatója, hogy a kereszténység keretei között valójában mélyen pogány módon él.

Ezek az emberek általában csupa elfogadott és jó dolgokra törekednek. Szép családi életre, tisztes megélhetésre, megérdemelt megbecsülésre, szolid gyarapodásra, az egészség megőrzésére vagy visszaszerzésére, meleg érzésekre, szerető társra.

Ezek így önmagukban mind rendben is lennének. Egyikkel sincs semmi baj.

A baj az, hogy az ember életében ezek kerülnek Isten helyére.

Ekkor már nem Isten szeretete a mindenek felett való cél és ezek az ideiglenes javak pedig a szeretetben való növekedés eszközei, hanem, ezek az ideiglenes javak lesznek céllá. S Isten és a vallás pedig pusztán az ezekben a javakban való növekedés eszközeivé válnak.

Azokat a vallásos gyakorlatokat, amelyekről úgy érzi, hogy segítik a céljaiban - vagyis megerősítik a biztonságérzetét, az önértékelését, szentimentális érzelmeket keltenek benne, stb. - az ember buzgón gyakorolja. Szépen eljár vasárnap misére, elmond bizonyos imákat, virágot visz Máriának, misét kér a nagypapáért.

Minden jól működik és az ember általában nagyon meg van elégedve a saját kereszténységével.

A vallás azonban csak addig kell, amíg az embert ellátja "ez az én kis világom úgy a legjobb ahogy van" érzésével. Abban a pillanatban, amikor a vallás megkérdőjelezné az ember önzését, fel szokott ébredni benne a kritikai szellem: "Azért bigottak már ne legyünk!"

Azok semmiképpen.

Ezért ha a krónikusan beteg gyereke bajára a new age igér megoldást, akkor minden további nélkül felhasználja azt. Hiszen a gyerek egészségénél, de fõleg a saját kényelménél semmi fontosabb dolog nincs a világon.

Ha kicsit kellemetlen megkérni az orvost, hogy a halálán lévő apjához soron kívül engedje be a papot, akkor inkább azt mondja a papnak, hogy hát nem lehet tudni mikor lehet hozzá bejutni, menjen el nyugodtan. S az apja annak ellenére, hogy ott volt a pap, szentségek nélkül hal meg.

Noha egyértelműen azt érzi, hogy szerzetesként nagyobb belső szabadságban élne és közelebb lenne Istenhez, nem megy el annak, mert ő családot és gyereket akar, hiszen az neki is jár mint a többinek.

Ebben a rendszerben - amelyben minden arról szól, hogy legyen meg az én akaratom - aztán természetesen Istennek sem jut más szerep, minthogy mindig teljesítse az ember akaratát.

A biztos módszer

Vannak keresztények, akik kérő imáikban mindig különösen nagyszabásúak.

Azért, hogy meg tudjanak bocsátani a kollégájuknak, aki tegnap megbántotta őket; hogy a faluban legyen tisztességes víztisztító; hogy a gyerekük élete ne csak a karrier körül forogjon; hogy az anyósuk lábfájása enyhüljön; hogy mindkettőjük szempontjait figyelembe véve, keserűség és harag nélkül meg tudják beszélni a férjükkel, ki használhatja holnap a kocsit; hogy a plébánosuk mélyebben átélje a hivatását - ilyenekért soha nem imádkoznak.

Ha imádkoznak, akkor alább nem adják: mindig a békéért, a szeretért, a természetért, az ifjúságért, a szenvedőkért és betegekért, a családok egységéért, minden életért, a hivatások Istennek tetsző teljesítéséért - és mindezt megkoronázandó - hálából teszik.

Ez egy rendkívül hasznos imamód.

Ha az ember valami személyes és konkrét dolgot kér, akkor szembesíti a saját akaratát Isten akaratával. Ezzel azt kockáztatja, hogy Isten akarata nem egyezik meg az övével és ezért a sajátját Isten akaratához kell igazítsa.

A szent általánosságok azonban biztosan és jótékonyan megóvnak ettől a kellemetlenségtől.

A sok szent dolog felemlegetése - így kerül a kérő ima körébe a hála is - biztosítja a szentség légkörének érzetét. S ha még a kérést olyan kifejezésekkel is meg tudja az ember tűzdelni, hogy "a Jóisten áldását kérjük", vagy hogy "a Szűzanya oltalma alá helyezzük", vagy hogy "Isten irgalmába ajánljuk", akkor már a szentséggel annyira átjárva érzi magát, hogy a szentülés terén egyéb teendője nem is lehet.

Ha időről- időre szent ábrázatot öltve, szent hangsúllyal - soha nem ezek nélkül -, lehetőleg minél több hasonló szent társaságában, minél több gyertyával és arannyal körülvéve elvégez egy ilyen rítust, akkor a továbbiakban az életszentség boldog tudatában nyugodtan élhet olyan önző, mindenkin átgázoló és földhözragadt módon, hogy azzal a legvérmesebb pogányok életét is messze alulmúlja.

Compassio Christi

Slachta Margit Sára Társaságának, a Szociális Testvérek Társaságának alapítója és vezetője. 1920-ban Magyarország első női parlamenti képviselője. A Társaság 1923-tól a szociális munka egyik úttörője. 1937-től ők vezetik be a szociális munkás képzést – negyven év kell ahhoz, hogy ez újra megjelenjen Magyarországon. A nők politikai jogainak védelmére és érvényesítésére pártot alapít. A Szentlélek Úristen tiszteletének terjesztésére mozgalmat szervez – évtizedekkel a karizmatikus megújulás előtt. A háború alatt a Társaság Slachta Margit személyes irányításával mintegy ezer zsidó ember életét menti meg. 1945 és 1948 – a szovjet megszállás időszakának kezdetén – újra parlamenti képviselő. Egy kortárs úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő.

1949-ben Amerikába emigrál. Ott hal meg 1974-ben.

Schütz Antal piarista szerzetes. 1916-tól 1946-ig a dogmatika professzora a Pázmány Egyetem Hittudományi Karán. Pázmány mellett az egyetlen olyan magyar teológus, aki – hozzá hasonló eredetiséggel és szenvedélyességgel – világszínvonalon műveli a teológiát.

1953-ban hal meg Magyarországon.

Ezt a két embert nem csak az köti össze, hogy koruk legragyogóbb entellektüeljei voltak, hanem különös haláluk is.

Slachta Margit nem sokkal azután, hogy kijut Amerikába, elkezd agyérelmeszesedésben leépülni. Schütz Antalt pedig 1941-től ismétlődő agyvérzések érik, 1946-tól már nem tudja ellátni az egyetemen a munkáját, s élete utolsó huszonegy hónapját betegágyban tölti. Mind a ketten teljes leépülésben halnak meg.

Nem tudom, hogy van-e a magyar történelemben hasonló leépülés, mint ahova a kommunista diktatúra szellemileg és erkölcsileg juttatta az országot. Az országot keresztre feszítik. A keresztényeket bebörtönözik, megölik, megkínozzák, megalázzák és megtörik.

Slachta Margitnak és Schütz Antalnak semmi bántódása sem esik.

De mégsem maradnak ki a szenvedésből. Míg az országot tönkreteszik, ez a két ember, a század e két legragyogóbb intellektusa, aki egész életét ennek az országnak a felemelésére szentelte, saját személyében éli végig a totális testi és lelki leépülést.

Sára kövérsége

Sára sok róla készült képen kövér. Ez nem az a szép teltség, amely olyan vonzó tud lenni. Hanem az a fajta csúnya, felpüffedt kövérség, ami mindig a psziché túlterheltségére utal.

A pszichoanalitikusok szerint ez a fajta kövérség akkor szokott kialakulni, ha az ember menekül a nehézségek elől, nem néz velük szembe, nem vállalja fel azokat, így a viselni nem kívánt lelki terhek a testen mint túlsúly jelennek meg.

Nem csak Sára kövér. Ha megnézzük Edith Stein, Kis Szent Teréz vagy Szentháromságról nevezett Erzsébet fotóit, azt látjuk, hogy életük bizonyos szakaszaiban ők is csúnyán meghíztak.

Mindannyiuk élete jól dokumentált, ezért elég pontosan ismerjük kövér korszakaik lelki történéseit. Tényleg, ekkor mindannyiuk életében kimutathatók pszichés nehézségek.

De nem úgy ahogy a pszichoanalitikusok gondolják, hanem éppen fordítva. Ezek a nők nem azért híztak meg, mert elfutottak a szenvedések elől, hanem azért, mert felvállalták a szenvedést.

Ezekben az időszakokban mindegyiküket súlyos bántalmazások érik, megfosztásokat és fájdalmakat élnek át. Mindegyikük megtehette volna, hogy nem engedi magát bántani, hogy az agresszióra agresszióval válaszol, hogy különféle vigasztalásokkal él. Egy csomó olyan bevett eszköz állt a rendelkezésükre, amelyekkel a terheiket csökkenthették volna – ha nem akarnak a végsőkig szeretni.

Ők azonban nem menekültek, hanem szembefordulva hatalmas, a puszta emberi erőt messze meghaladó szenvedéseket vállaltak. Nem elfojtottak, hanem ellenkezőleg, ezeken a felvállalt szenvedéseken keresztül túlléptek a psziché keretein. Szentek lettek.

Ez a túllépés pszichés szinten kétségtelenül megviselte őket. Ez látszik a testükön.

Bár megadná Isten mindannyiunknak azt a lelkierőt, hogy ilyen kövérek legyünk!

Milyen jó, hogy vagy

Akiket nem vártak, akiket nem akartak, akiknek nem örültek, akikkel szemben soha nem érezték és ezért akiknek soha nem mondták, milyen jó, hogy vagy,

azoknak nagyon nehéz felfogniuk Isten hozzánk való alapviszonyát:

Milyen jó hogy vagy!

...hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz... (Mt 23,27)

Az emberek többségének sem elég bátorsága, sem elég tehetsége nincs ahhoz, hogy útonálló legyen. Az azonban, hogy valaki gyáva és tehetségtelen, még nem jelenti azt, hogy jobb mint egy útonálló.

Karl Rahner írta, hogy nagyon könnyen el lehet kárhozni úgy, hogy az ember közben mindenben megfelel a jó polgári élet normáinak.

A mindennapi élet kicsi választásainak többsége ugyanis kívül esik a polgári és a vallási élet tételes szabályozási körén. Azonban az életnek ez – az ember életének nagy részét kitevő – része mégsem szabályozatlan. Ezekben a kicsi döntéseiben az embernek minden alkalommal a szeretet és a szeretetlenség között kell választania.

A tételes szabályokat szeretet nélkül is be lehet tartani. Ezekben a kis választásokban azonban az emberek mindig a bennük lévő szeretet tényleges mértéke szerint döntenek.

Vannak, akik a világért se szegnék meg a törvényeket, se a polgáriakat, se a vallásiakat. Minden adót befizetnek és minden vasárnap ott ülnek a templomban.

Mivel azonban a tételes szabályok nem tiltják, a rájuk bízott tárgyakat, dolgokat nyugodtan rongálják, mocskolják, erőszakot követnek el rajtuk. S amikor az emberi kapcsolatok szabályozásában rést találnak, az emberekkel gyakran ugyanezt teszik. Nem vállalnak felelősséget, csak ha a tételes szabályok ezt külön megkövetelik tőlük, egyébként pedig még akkor sem, ha a felelőtlenségükkel másnak kárt vagy szenvedést okoznak.

Az ajándékba kapott pulóvert felmosórongynak használják. Ha úgy találják, túlságosan él a cseresznyefájuk, akkor fel akarják vágatni tűzifának. Beteg kutyájukat rövid úton elaltatják. Egész életében rájuk dolgozó, megöregedvén munkaképtelenné vált rokonukat  öregek otthonába teszik.

A gonoszságnak ez formája, ha valaki elég elvetemülten csinálja, semmiben sem marad el az útonállástól – sőt –, de akár egy egész életen keresztül is gyakorolható a jó polgári élet keretei között.

Az öreg asszony cseresznyefája

A cseresznyefát még az öreg asszony apja ültette.

Annak az apja, azt mondják, a zsidó bérlő volt. Tény, hogy az anyja lányként szülte. Aztán hamarosan meghalt. Innét küzdötte fel magát a falu első gazdájává. Aztán a kommunisták mindenét elvették. Aztán ő is hamarosan meghalt.

De előbb még teleültette a lánya kertjét fákkal. Azokkal a jó régi fajtákkal.

A cseresznye hatalmas, gyönyörű fa lett. Az apja halála után se nem metszették, se nem permetezték, mégis ellátta a sok gyereket nagyszemű, jóízű cseresznyével. Aztán felnőttek a gyerekek, és aztán az ő gyerekeik is, de a cseresznyefa minden évben rogyásig tele van cseresznyével.

Az öreg asszony nem szereti a cseresznyefát. Mindig nagyon élt az a fa.

Ő – úgy érzi – soha. Már nem is fog. Tavasszal halt meg a férje, s neki sincs már sok hátra.

Az a fa meg még mindig nagyon él.

Ő úgy mondja, nagyon nő.

S ha egy fa nagyon nő, akkor ki kell vágni. Már meg is beszélte a szomszéddal, hogy az kivágja. Jó lesz neki tűzifának a műhelybe.

Nagyon bántotta a fiát ez a dolog. Fájt neki a cseresznyefa, de még jobban az anyja pusztíthatnékja.

Imádkozott, böjtölt, s úgy érezte, el kell menjen az anyjához, s meg kell mondja neki, mit csinál.

 Amikor odaért, a legidősebb bátyja éppen ott volt. Kocsonyát vitt az anyjának. Azt mindig nagyon szerette.

Az öreg asszony hozta szóba a fát, hogy mi legyen vele. Kimentek megnézni.

A legidősebb fiú megállt a fa előtt, teljesen elérzékenyült és azt mondta: Ez volt az első fa a kertben. Éppen negyvenöt éve, hogy nagyapával elültettük...

A fa maradt.

Ha az öreg asszony kinéz a fára, talán újra eszébe jut az a negyvenöt évvel ezelőtti nap. Aztán talán más napok is. Talán még kioldódik a szívéből a keserűség. Talán még meg tudja ragadni annak a kezét, aki mindvégig annyira szerette őt.

A helyes mérce

Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes. (Mt 5,48)

Ez a helyes mérce, amivel az embernek mérnie kell – magát.

Jézus az ellenségszeretetről szóló nagy beszédét zárja ezzel a tökéletességre való felszólítással.

Amikor az ember összehasonlítja magát olyanokkal, akiket Jézus az előző passzusban egyszerűen csak gonoszoknak nevez, akkor a legfontosabb keresztény értékek alapján összeméri magát velük és megállapítja, hogy magasan fölöttük áll. S ez igaz.

Ez az emberi mérce. Ez nem számít.

Egyedül az számít, hogy az a mérce, amellyel majd őt is mérni fogják – legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok tökéletes – mit mutat.

Ez azt mutatja, hogy a legfontosabb keresztény értékek alapján milyen végtelenül messze van Istentől.

Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakájában hosszan elemzi, hogyan bukkannak fel apró tökéletlenségek formájában a kezdőknél az összes főbűnök. S amikor ezektől az érzékek éjszakájában megtisztult, akkor még mindig maradnak olyan hibái, vonzalmai és szokásai, amelyek megakadályozzák az Istennel való egyesülést. Keresztes János azt mondja, hogy ezeknek a felszámolása úgy viszonyul az előzőekhez, mint egy ág letörése a gyökér kiszedéséhez.

S ha az embernek megadatik, hogy lássa, hogy milyen végtelenül távol van Isten tisztaságától, jóságától, szeretetétől... tökéletességétől, akkor már nem lesz olyan jelentős számára az az öt centi amivel ezekben megelőzi a gonoszokat.

Ez az egyik első lépés a megbocsátás útján.

A vörös farok

A vörös farok gyakran használt stilisztikai fogás volt a diktatúra éveiben. Az író vagy a filmrendező előadott egy történetet, amelyben elmondta a valóságot, majd egy olyan befejezést biggyesztett a mű végére, ami ellene mondott minden realitásnak, viszont megfelelt a hatalom hazug elvárásainak.

Volt ennek egy fejlettebb változata is, amellyel még sokkal több dolgot lehetett elmondani. Ennek nem csak a végén szerepelt a vörös farok, hanem az bekerült a főszövegbe is: a szerző miközben elmondta az igazságot, rendre elhelyezett a szövegében olyan hazugságokat is, amelyek a hatalom szája íze szerint valók voltak. Így a komolyan gondolt és a megtévesztés kedvéért belerakott részek egy folyamatos, látszólag egységes szöveget alkottak.

A cenzorok nagyon nehezen tudták ezt megfogni, mivel a hazugság, a hatalom által megkívánt szlogenek és az igazság nem egymással szembeállítva szerepelt bennük, hanem egy szintre helyezve. Ezért a kimondott igazságokat mindig lehetett úgy értelmezni, mint a megkívánt hazugságok alesetét.

A gyakorlott olvasót azonban ez nem zavarta meg. Mivel jól ismerte a hatalom elvárásait, az ennek megfelelni szándékozó részektől egyszerűen eltekintett és így teljes mértékben tudta követni a szerző tényleges mondanivalóját: a rendszer dicsérete közepette a rendszer gyűlöletét.

Jung ehhez nagyon hasonló technikát alkalmaz.

Miközben egész munkásságát Isten és a kereszténység elleni gyűlölet határozza meg, írásai tele vannak pötyögtetve keresztény szlogenekkel. S pontosan olyan módon, ahogyan ez nálunk szokás volt, az egymásnak ellentmondó állításokat nem szembeállítja egymással, hanem egy szintre helyezi azokat.

Ezért ha valaki Jung szövegeit folyamatos, egységes szövegként olvassa, ugyanaz történik vele, mint az egykori cenzorokkal. Látván a keresztény szlogeneket, megnyugszik, hogy itt egy keresztény szellemiségű szöveget olvas. S ha gyanús is neki valami, mivel az igazság és a hazugság nem szembeállítva, hanem egymás mellé helyezve van, azt gondolhatja, hogy itt egymással jól megférő dolgok vannak.

Csakhogy az egykori cenzorral ellentétben, aki nem nevezhette a hazugságot hazugságnak, és ezért nem állíthatta azt szembe az igazsággal, a keresztény ember megteheti azt.

S ha ezt megteszi, akkor rögtön látja, hogy ha valaki Istenről és az emberről bizonyos dolgokat állít, akkor ezzel párhuzamosan nem állíthatja ennek az ellenkezőjét is.

Ekkor – különösen, ha egy diktatúrában nőtt fel – meg tudja tenni, hogy úgy olvassa a szöveget, hogy eltekint a keresztény szlogenektől; s ekkor ugyanolyan koherens szöveget talál, s ugyanúgy előbukkan a tényleges mondanivaló mint anno.

Ez esetben a kereszténység dicsérete közepette a kereszténység gyűlölete.

Ecce ego mitte me

Izajás válasza az Úrnak. Ime itt vagyok, küldj engem! (Iz 6,8) Ez volt Sára örökfogadalmi jelmondata 1940-ben.

1943 őszén felajánlja magát, „mint Társaság áldozatát: azon esetre, ha Egyház üldözés, a Társaság és Testvérek üldöztetése következne be...”

1944 december 27-én a nyilasok Sárát zsidók bújtatásáért a Dunába lövik.

A társaság minden tagja és az általuk menekített közel ezer zsidó épségben átvészeli a háború még ezután elkövetkező legrettenetesebb hónapjait.

1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor a Szociális Testvérek Társasága a legtöbb szerzetesrenddel ellentétben nem szétszóródott, hanem a 160 nővér illegalitásba vonult. A Társaság az illegalitás negyven éve alatt – noha a tagjának lenni végig államellenes bűncselekménynek számított – 74 új fogadalmas testvérrel gyarapodott.

Sára mindehhez azzal a titokzatos hatalommal élt, amelyet Isten a keresztségben minden megkereszteltnek megad.

A halottakért felajánlott szentmiségben a következőket mondja a pap: „Add, hogy aki a keresztségben titokzatos módon részesült Fiad halálában, részesüljön feltámadásában is.”

Azt jelenti ez, hogy aki Krisztusért és Vele együtt hajlandó belépni a szenvedésbe, annak Isten Krisztus megváltói hatalmából is részt ad.

Ecce ego mitte me!

Akarat és értelem

Szeghy Ernő úgy magyarázza ezt Teresa műveinek fordításában, hogy az első amit a novíciusnak meg kell tanulnia – és ezt aztán egész életében gyakorolnia is kell –, hogy állandóan Istenre gondoljon.

Ez a dolog teljes félreértése. Isten jelenlétében lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy az értelmemet irányítom Istenre, hanem azt, hogy az akaratommal irányulok Rá.

Az akarat és értelem két különböző képessége a léleknek, egyáltalán nem szükséges, hogy párhuzamosan működjenek. Abban a mértékben ahogy az ember akarata Istenre irányul, az Ő jelenlétében van. Eközben az értelme szabad, azt bármivel tudja foglalkoztani.

Így teljes mértékben lehetséges, hogy az ember Isten jelenlétében legyen és közben szellemi munkát végezzen.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.

Hogyan lehet Rajta kívül másra is figyelni

A szemlélődő rendek a legfiatalabb novíciustól kezdve a legidősebb szerzetesig minden tagjuknak alapgyakorlatként előírják, hogy állandóan Isten jelenlétében legyenek.

Thomas Merton hosszan panaszkodik, hogy nem tud egyszerre Isten jelenlétében lenni és szellemi munkát végezni.

Azt hiszem, Merton soha nem volt nagyon szerelmes.

Amikor az ember nagyon szerelmes, és egy találkozás után hazamenve nekiáll a dolgaival foglalkozni, olyankor nem a szerelmére gondol folyamatosan, hanem a dolgait csinálja. Mégis, eközben a szerelem teljesen betölti. Az ember nem oszcillál a szerelem és a munka között, hanem miközben dolgozik, teljesen betölti a szerelem.

Ilyenkor nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az ember Isten jelenlétében dolgozik: akarata a szerelmére irányul, értelmével a munkáját végzi.

Keresztes Szent János és Jung

Az Internet kármelita csomópontjainak feltérképezését Keresztes Szent Jánossal kezdtem. Mindjárt az első néhány site között, amelyet a Google kiadott, egy pornográf homoszexuális lap is volt, kulcsszóként a Szellemi páros énekkel. Ettől kezdve mindig előre megnéztem, mi az az oldal, amelyet megnyitok, de ennek ellenére ezután is beleszaladtam még jó néhány ilyen lapba.

Ezek a lapok megrázóan hitellenesek vagy istenkáromlóak, de ezt legalább nyíltan vallják. Van azonban egy csomó olyan lap – közöttük kármelita rendházak lapjai is! –, amelyek nem kevésbé hitellenes dolgokat tartalmaznak, miközben úgy mutatják magukat, mintha a katolikus álláspontot képviselnék.

Kármelita rendházak lapjain is feltűnnek például olyan ajánlott irodalmak, amelyek a jungi „pszichológia” keretein belül értelmezik Keresztes Szent Jánost.

Jungról a legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy egész életében súlyos démoni befolyás alatt állt. Ezt egyébként ő maga is hosszan részletezi életrajzában. „Pszichológiai” elmélete, amelynek keretén belül ma oly divatos Keresztes Jánost értelmezni, nyílt istenkáromlás. Nem csak mellékesen az, nem csak a keresztény elemzők mutatják ki róla: ez az istenkáromlás Jung kimondott célja. Életrajzában egy olyan fiatalkori „látomását” mondja el mint önértelmezése alapját, amely obszcén módon káromolja Istent. Egyik kései fő művét pedig, amelyben egész „pszichológiáját” összefoglalja, kizárólag annak szentelte, hogy kiöntse magából mindazt a gyűlöletet, amely őt évtizedeken át fűtötte Isten ellen.

Noha én személyesen – családom szegényparaszti ágán keresztül –, és szociológusként is – éveken át szegény-kultúrákat kutatva – jól ismerek olyan világokat, ahol nem sokat bajlódnak a középosztálybeli elfojtásokkal, hanem úgy adják ki az indulatokat, ahogy azok jönnek, valamint évtizedek óta pszichoanalízissel foglalkozva is láttam egyet s mást, mégis meg kell mondjam: Jung Isten elleni gyűlöletéhez foghatóval nem találkoztam.

Hogy Jungot manapság mint a lélek zseniális ismerőjét és jótevőjét szokás ünnepelni, az semmit nem jelent. Ahogyan sokan a század tömeggyilkos diktátorait sem külső parancsra ünnepelték, hanem mert ezek a diktatúrák nagyszerűen kiszolgálták különféle lelki, anyagi vagy hatalmi igényeiket, ugyanúgy sokan vannak ma is, akiknek lelki, anyagi vagy hatalmi igényeit az szolgálja ki, ha az istenkáromlást pszichológiának nevezik.

Lehet, hogy valakinek a világ másik végén, Kelet-Európáról mit sem tudva, be lehetett magyarázni, hogy a kelet-európai diktatúrák emberbarát rendszerek. Én azonban egy ilyen diktatúrában felnőve láttam, hogy ahhoz, hogy valaki ne lássa a valóságot, komolyan el kellett sötétítenie az értelmét, s ez csak akkor volt lehetséges, ha előtte az akaratát is elsötétítette. Ugyanígy, ha valaki egy sort sem olvasott Jungtól, annak be lehet adni, hogy az egyik legnagyobb keresztény misztikus a jungi „fejlődéselmélet” egyik aleseteként értelmezhető. De ha valaki legalább Jung említett két könyvét olvasta (aki nem, az hogy írhat Jungról?), az csak akkor nem látja a báránybőr alatt a farkast, ha ez a vakság valami olyan lelki, anyagi vagy hatalmi igényét szolgálja ki, amely elsötétíti az akaratát. Ehhez aztán persze az értelme is hozzásötétül.

Én a Júdásokért is meghaltam

„Én a Júdásokért is meghaltam...” mondta egyszer Jézus Sárának.

A boldoggáavatási miséről hazamenet felszállt három fiú a metróra. Turisták lehettek. Egyikükön egy közismert sátánista együttes trikója volt, az elején keresztet mocskoló kép, a hátulján rombolást dicsőítő felirat. Idegenségüket kihasználva szerettek volna belekötni valakibe, de nem mertek. Félszeg idétlenséggel vigyorogtak egymásra.

Miközben imádkoztam értük, hirtelen teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy Jézus valóban meghalt a Júdásokért is. Amikor meghalt, ez a három fiú is a szeme előtt volt, értük is tette azt. Most pedig a lealjasodottságuk ellenére nem vonja meg tőlük a szeretetét.

Ugyanilyen élesen világos volt közben az is, hogy ugyanakkor semmiféle kompromisszumot nem köt a rosszal.

És az is, hogy ez a szeretet, amely nem köt semmiféle kompromisszumot a rosszal, az abszolút hatalom.

A másik történet

Már régóta tudom, hogy az életünknek két története van. Az egyik, ami az élet látható terében történik. Ezt szokás az életnek tartani. De van egy másik történet is. Az életünk igazi története – Isten szerint.Van néhány olyan pillanat az életünkben, amikor ez a másik, ez az igazi történet hirtelen áttör a szemmel látható történésen, és érzékelhetővé válik.

Ott álltunk a tér szélén a magas vaskordon mögött, pont a téren ülőkre láttunk. Sára boldoggáavatási miséje zajlott. Előttem egy pap állt. Neki sem jutott már jegy belülre. Azért eljött. Odafurakodtam a kordonhoz, hogy jobban lássak, az ott álló asszonyok széthúzódtak és beengedtek maguk közé. Ment szépen a ceremónia.

S egyszer csak elkezdett érezhetővé válni a másik történet. A láthatót közvetítette a tv. A nem láthatót, azokat a kéréseket, amelyeket Isten majd tizenöt év múlva fog teljesíteni, azokat az önátadásokat, amelyeket Isten most elfogadott, mindazoknak az életét, akiket Sára ebben az órában a pártfogásába vett, azokat a találkozásokat, amelyek itt köttettek... majd csak ott fogjuk látni, ahol mindent úgy ismerünk meg, ahogy minket ismernek.
Ebben a szeptemberi napsütésben mégis egyszer csak ez a másik történet annyira intenzívvé vált, szinte fizikailag érzékelni lehetett, hogy mi, akik ott ülünk és itt állunk, nemcsak a tv közvetítésnek, hanem ennek is a szereplői vagyunk – sőt elsősorban ennek vagyunk a szereplői.