2008. augusztus 15., péntek

Visszajelzés a terápiáról

Megkértem a régi pácienseket, hogy írják meg mit kaptak a terápiától.

A visszajelzéseket - némi szerkesztés  után - egy az egyben teszem közzé.

Az esetismertetések során a történet lényeges eleminek megtartása mellett viszont természetesen minden nevet és konkrét adatot megváltoztatok, hogy mindenki feltétlenül megőrizhesse az anonimitását.






2008. július 26., szombat

Kényszerleszállás III.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

II.

Isten soha nem ígérte, hogy nem fog bennünket rossz érni.

Azt ígérte meg, hogy soha nem fog bennünket magunkra hagyni.

„Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony,
nem könyörül-e méhe magzatán?
Még ha az meg is feledkeznék,
én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Iz 49, 15)

„És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28, 20)


És ezt - mint az összes többi ígéretét is - megtartja.

Két szép és okos könyv erről:
Monika Nemetschek: Boldogok, akik szomorúak. Szent István Társulat 2004. - Rajongva szeretett édesanyja halála utáni gyászáról ír benne.
Monika Nemetschek: Oltalom a szenvedésben. Jel Könyvkiadó 2007. - Akkor írta, amikor megtudta, hogy rosszindulatú daganata van.

2008. július 25., péntek

Kényszerleszállás II.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

I.

Isten akkor sem függeszti fel az ember akaratának szabadságát, amikor az rosszra irányul.

A repülőtéren a kisasszony a chekinnél abban lelte örömét, hogy mindenkinek, aki hozzá került, valamilyen kellemetlenséget okozott. A kolléganője vég nélkül csevegett telefonon, és egyáltalán nem zavarta, hogy közben hosszú sor várja, hogy kiadja a jegyüket. A biztonsági ellenőrzésnél dolgozók a gép jelzése ellenére nem néztek meg, hanem legyintettek és továbbengedtek. A büfés fiú nem csak kiszolgálni utált, hanem utált minden olyan embert is, aki nem katalán. A repülőtérnek azok a munkatársai, akik a hangosbemondót és a kijelzőket üzemeltették, olyan figyelmetlenül dolgoztak, hogy hatalmas káoszt idéztek elő. A szerelők a gépünket hibásan adták ki a kezükből. És még sorolhatnám.

Ezek az emberek mind vagy kimondottan rosszat akartak vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a pillanatnyi javuk megszerzésének mi az ára, milyen kellemetlenséget, fájdalmat, kárt okoznak ezzel másnak. Nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor így viselkedtek.

A pszichológia, a szociológia, a történettudomány milliószor bizonyította, hogy minden alkalommal amikor az ember nem szeretetből, szeretettel cselekszik, valamilyen mértékű rosszat okoz. Gyakran rettenetes mértékűt. Úgy is, hogy nincs tudatában. Úgy is hogy nincs szándékában.

Ha Isten nem engedné meg a rosszat, akkor egyetlen olyan cselekedetet sem engedhetne meg, amely nem száz százalékosan szeretetből, szeretettel történt.

Ki az aki azt merné mondani, hogy akár csak egyetlen cselekedetét is száz százalékosan szeretetből, száz százalékosan szeretettel tette?

2008. július 6., vasárnap

Kényszerleszállás I.

A gironai repülőtérre jóval az indulás előtt odaértem. Beálltam a checkinhez, és folytattam a buszon már elkezdett rózsafüzéremet.

Mindösszesen nyolcan álltak előttem, ami normális esetben öt-tíz perc. Most azonban majdnem egy óráig tartott. Két helyen háromszor kellett sorban állni.

Az egyik kisasszony gondosan áttanulmányozta az útlevelemet, majd nyilvánvaló örömmel megállapította, hogy már lejárt és egy másik dokumentumot követelt. Ilyen nem szokott lenni az embernél, de nálam éppen volt. Röviden megtárgyaltuk, hogy ehhez ugyan nincsen joga, de megkapja a (régi típusú) személyi igazolványomat. Miközben rendkívüli alapossággal forgatta a számára teljesen érthetetlen nyelvű könyvecskét, én belenéztem az útlevelembe és láttam, hogy egyáltalán nem járt le.

Szóltam neki. Ekkor kelletlenül, minden bocsánatkérés nélkül továbbküldött a kolléganőjéhez, akinél mindenkinek be kellett fizetni öt eurót, hogy beszállhasson. Odaadtam neki a pénzt, őt azonban felhívta egy ismerőse, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett és percekig tartott, míg eszébe jutott, hogy a pénzért járó elismervényt a kezembe nyomja.

A biztonsági ellenőrzésnél a fémérzékelő hevesen sípolt, de legyintettek és továbbengedtek. A katalán büfés fiú miután nagy nehezen előkerült, sem angolul, sem spanyolul nem volt hajlandó érteni.


A váróteremben egyáltalán nem volt ülőhely, úgyhogy a falnak dőlve álltam és úgy folytattam az imádkozást. Hosszú várakozás után kiderült, hogy a repülőgépünk elromlott és egy másikkal megyünk. Felhívtam Tamást, hogy késünk és nem állnak jól a dolgok, imádkozzon értünk.

A késésünk miatt kicsit át kellett szervezni a beszállásokat. Perceken belül hatalmas káosz lett. Az utasok kétségbeesetten próbálták az egymásnak ellentmondó bejelentések és téves kiírások között megtalálni a gépeiket. A pozsonyihoz végül is a Marrakesh feliratú kapun keresztül lehetett bejutni.

Miközben párhuzamosan próbáltam rábeszélni egy visszaforduló pozsonyi csoportot arra, hogy szálljanak be, egy marakeshi háromgyerekes édesanyát pedig arra, hogy ne szálljon be, arra gondoltam, ha műszaki személyzet is úgy teszi a dolgát, mint eddig a többiek, akkor elég nagy bajban vagyunk.

Végre beszálltunk. Elhelyezkedtem. Letettem Isten kezébe ezt az utat, elmondtam Neki, hogy bármit is akar, abba én beleegyezem és minden esetleges rosszat Mária szándékaiért ajánlottam fel. Átadtam az áldását a személyzet minden tagjára és elkezdtem elmondani a rózsafüzért.

Becsuktam a szememet és az imára figyeltem. Egyszer csak az a kép jelent meg előttem, hogy a repülőgépünk mind a két (nem tudom miért pont kettő, de a képen így volt) motorja leáll, de nem zuhanunk le, mert Isten küld két angyalt, akik két oldalról megfogják a gépet és szépen leviszik. Magamban azt gondoltam, hogy ha ez Isten dicsőségét szolgálná, akkor beleegyeznék. De nem időztem el itt, hanem mondtam tovább az imát.

Mellettem ugyanazok a fiúk ültek, akik már odafele is nagyon bennfentesnek látszottak. Nemsokára át is szivárogtak a biztonsági okból üresen hagyott első sorok egyikébe és a stewardessekkel beszélgettek. Én is felbátorodtam rajtuk és átmentem az egyik üres sorba az ablak mellé és ott folytattam az imádságot.

Kitisztult az ég és Itália fölé értünk. Felismertem, hogy Milánó környékén lehetünk. Milyen szép lesz ilyen felhőtlen időben átrepülni az Alpok felett. A gép azonban ahelyett hogy tartotta volna a magasságot, hirtelen elkezdett hánykolódni, berepült a hegyek közé és a szárnyon lehetett látni, hogy teljesen megdőlve különös mozgásokat végzünk. Annyira rémisztő volt, hogy a táj minden szépsége ellenére is el kellett forduljak az ablakból. Imádkoztam.

Hamarosan megjelent egy stewardess és rendkívül feszült arccal mindenkit a helyére küldött. A légikisasszonyok mindig mosolyognak. Ilyen arcot egyszer láttam. Indiában egy kis helyi járaton, amikor néhány perc múlva a Ghat-hegység gerince az ablakra merőlegesen állt, és hatalmas sebességgel közeledett felénk. Nem tudom mások mit csináltak, Tamás és én imádkoztunk. Átsiklottunk a hegység másik oldala fölé és minden baj nélkül leszálltunk. Ott betereltek minket egy elegáns étterembe és mesebelien pazar ebédet kaptunk, ingyen. Évekkel később értettem csak meg, hogy akkor mi merőlegesen zuhantunk a Ghat-hegység gerince felé.

Most is nagyon féltem. Mielőtt a helyemre mentem, mintegy belső hangként az formálódott meg bennem, hogy nem kell félni, az életünk nem a technikától függ, Isten ha akarja, motor nélkül is leviszi a gépet.

A félelem érzése elmúlt. Miközben leültem felsírt mellettem egy gyerek. Arra gondoltam, milyen jó, hogy itt vagyok a gépen, mert én tudok imádkozni, mindjárt meg fog nyugodni. Folytattam a rózsafüzért. A gyerek elcsendesedett.

Sokat imádkozom a rózsafüzért. Általában pihentet. Ezekben a nagy bajokban azonban olyan, mintha komoly fizikai munkát végeznék.

Néhány éve tapasztaltam meg ezt először. Egy barátnőm megkért, hogy menjek el vele a kórházba és legyek ott a műtéte alatt. Utáltam kórházban lenni, úgyhogy amikor kihozták a műtőből, rögtön haza is akartam menni, de még valamit intéztem a folyosón. Egyszer csak rohannak a nővérek, rohannak az orvosok. Viszik vissza a barátnőmet a műtőbe. Összeomlott a vérkeringése. Ültem a műtő előtt és folyamatosan mondtam a rózsafüzért. Egy óra, két óra. Nem sikerül visszahozni az életbe. Felhívtam egy másik barátnőmet, hogy próbáljon meg azonnalra misét szerezni. Azonnalra nem, de estére sikerült. Újabb órák.

Arra gondoltam, hogy ha nem adják fel a miséig, akkor a mise alatt biztosan életre tér. Addig ki kell húzni. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe lenne téve az élete, nem szabad abbahagynom az imát. Megszakítás nélkül mondtam a rózsafüzért. Ilyenkor az embernek nincsenek érzései, nem gondol semmire. Mint amikor valami nagyon nehéz terhet visz, minden erejével arra koncentrál. Az ember mondja a rózsafüzért, viszi a terhet. Folyamatosan imádkoztam. Hat óra múlva tudták megindítani a vérkeringését. Pontosan akkor, amikor a misében az áltváltoztatás volt. Annyira kifáradtam, hogy másnap nem tudtam lábra állni.

Ugyanígy mondtam most a gépen a rózsafüzért. Félelem nélkül, érzések nélkül, anélkül, hogy gondolkodtam volna bármin is. Vittem a terhet. Amikor befejeztem, azt gondoltam, hogy most életveszélyben vagyunk, ilyenkor az irgalmasság rózsafüzérét szoktuk mondani. Elkezdtem azt.

Valamit bemondott a kapitány, de olyan akcentussal beszélt, hogy egész úton egy szavát sem értettem. Kisvártatva mellettem az egyik bennfentes fiú kétségbeesetten felkiállt, hogy ilyen is csak velem történik meg. Ebből felfogtam, hogy a kapitány megpróbál kényszerleszállást végezni. Mondom az imát. Néhány perc múlva ugyanaz a fiú félhangosan megszólal: Már csak egy motorral megyünk.

Ereszkedünk lefelé. Dermedt félelem. Mondom az imát. Már majdnem a földön vagyunk, amikor repülőtér még mindig nem látszik. Imádkozom. Közvetlenül földreérés előtt vesszük észre, hogy egy egészen kicsi repülőtéren szállunk le. Pont amikor véget ér az irgalmasság rózsafüzére, a kifutópályán érünk földet.

A pilóta azonban nem tudja lelassítani a gépet. Iszonyatos sebességgel száguldunk előre. Jézus segíts, kiálltok magamban. A gép abban a tizedmásodpercben normális sebességre lassul. A gépen a hatalmas fékezésből semmit sem érezni, csak látjuk, hogy a sebességünk hirtelen a leszálláskor megszokottra csökkent.

Milánó mellett egy kis repülőtéren vagyunk. Felhívom Tamást és kérem, hogy nagyon imádkozzon ő is. Egy óra múlva kapunk egy másik gépet, átszállunk arra. Ugyanaz a személyzet viszi tovább. Látom a pilótát beszállni. Rendkívül feszült. A személyzet többi tagja is az.

Imádkozom a rózsafüzért. Egy negyedóra múlva hirtelen meleg lesz. Mellettem a stewardessek rémülten súgják egymásnak, hogy nem tudják szabályozni a fűtést. Nem lehet tudni, hogy csak ez romlott el vagy van-e más baj is. A pilóta érezhetően bizonytalanul vezeti a gépet. Az emberek nagyon félnek. Szinte érezni a gonosz jelenlétét. Elmondom néhányszor a Szent Mihály imát és kérem Jézust, hogy védjen meg minket. Enyhül a nyomás. Visszatérek a rózsafüzérhez.

Az utolsó tizednél tartok, amikor földet érünk Pozsonyban. A pilóta most sem tudja lelassítani a gépet. Mellettem a fiúk rémülten humorizálnak. Én kérem Jézust, hogy állítsa meg a gépet. Néhány másoderc múlva egyik pillanatról a másikra elérjük a normális sebességet. A hirtelen lassulásból most sem érezni semmit. Megállunk. Sokan tapsolnak.

 
Kiszállunk. A buszból visszanézek. A pilóta olyan mozdulattal dől hátra az ülésen, mint amikor valaki felfogja, hogy micsoda veszedelemből került ki.

Eszembe jut a két angyal.

Néhány nap múlva felhívom egy barátnőmet, aki anélkül hogy szóhoz hagyna jutni, azzal kezdi: Na, hogy utaztál? Imádkoztam értetek. Kértem Istent, hogy nagyon vigyázzon rátok és küldje el az angyalait.

Ez a legfrissebb, de még több ehhez hasonló történetet tudok mesélni. S úgy látom, hogy ilyenek nem csak velem esenek meg, hanem másokkal is, csak nem szokás ezekről beszélni. Ha valakit érdekel, hogy milyen ez teljesen a hétköznapokban, nézze meg az imaközösségünk lapját, ott minden héten elmondok egyet az azon a héten kapott sok segítség közül.

2008. június 6., péntek

Isten jelen van a lélekben


Sokan azért nem tudnak imádkozni, mert azt hiszik, hogy Isten távol van tőlük. Lehet, hogy valami különlegesen kiválasztottakkal kapcsolatba lép, de az ő kis életük biztos nem fontos a számára.

Ennek azonban pont az ellenkezője igaz.
"Isten tehát a megigazultak lelkében valóságosan jelen van... Ő hordoz minket, nem a karjában mint egy anya a gyermekét, hanem Isten átjár és körülölel bennünket. Nincs olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. "

Az Istennel való kapcsolat és az ima szempontjából nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, amit Marie-Eugène itt állít - s ez nem az ő egyéni véleménye, hanem ez a katolikus tanítás.
Isten mindig ott van velünk. Mindig szerető figyelemmel fordul felénk. Mindig fontosak vagyunk a számára. Mindig megszólíthatjuk Őt.

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène: Istent akarom látni. Paulusverlag 1993. (P. Marie-Eugène de l'EJ.: Je veux voir Dieu. Editions du Carmel, F-84210, Venasque, 1988 - alapján) 34.

2008. május 28., szerda

Marana tha

Urbino belvárosában az egészen különlegesen finom vacsora keltette ünnepi hangulatban hazafelé sétáltunk. Már elmúlt éjfél, de az utcák tele vannak fiatalokkal, akik harsogó jókedvvel kompenzálják nyilvánvaló magányosságukat. (Mintha Olaszország is évről évre egyre hangosabb lenne.)

Észrevettük, hogy az egyik templomban még van némi fény. Mivel közel volt a szállásunkhoz, bementünk, hogy megnézzük, lesz-e reggel mise.

Bent csönd és félhomály. Csak az Oltáriszentséget világították meg. Folyamatos szentségimádást tartottak.

A bejárat mellett egy szokatlanul érzékeny és figyelmes arcú középkorú férfi állt néhány fiatal társaságában. Tamás megkérdezte tőle a misét, de nem tudta, mert csak imádkozni tértek be.

Még egy percnyi béke, amíg Tamás megtalálja a helyi embert, aztán megyünk vissza az utcára, mert a többiek várnak minket.

A középkorú férfi udvariasan előreenged minket az ajtóban. Közben ránk néz, megvizsgál minket és méltónak találtatunk. Ahogy elhaladunk előtte, odahajol hozzánk és olyan melegséggel, mint mikor az ember valami különlegesen bensőséges ajándékot ad, azt súgja nekünk:

Gesù ritorna presto. - Jézus hamarosan visszatér.

Becsukom a templom kapuját. Igen, milyen jó, hogy Jézus vissza fog térni. Jöjj el Uram. Marana tha.

2008. április 20., vasárnap

Liberalizmus egykor és ma

Isten városáról című könyve elején Szent Ágoston Ágoston részletesen ismerteti kora pogány szokásait és felfogásait, s ezekkel vitatkozik. Megdöbbentő, hogy ma mindez újra mennyire aktuális.

A "Milyen boldogsának akarnak örülni és milyen erkölccsel akarnak élni azok, akik a keresztény időket vádolják?" című fejezetben a pogányok politikai felfogásáról a következőket írja:

«Valóban ezeknek az isteneknek az imádói és tisztelői, akiknek követői örülnek a bűnnek és a véteknek, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a köztársaság a legrosszabb és leggyalázatossabb állapotban van. Azt mondják: "Csak álljon, csak virágozzék, gazdagsága folytán bővelkedjék, győzelmek által legyen dicsőséges, vagy ami még többet ér: legyen nyugodt a béke következtében. Mi más érdekel minket? Sőt reánk nézve inkább az a fontos, ha mindenki mindig szaporíthatja gazdagságát, amelyik elegendő a naponkénti pazarlásra, és ezáltal minden hatalmasabb letiporja a gyöngébbet. A szegények endelmeskedjenek a gazdagoknak jóllakásuk érdekében, és hogy a pártfogójuk oltalma folytán teljes mértékben élvezzék a nyugalmas restséget. A gazdagok használják csak fel a szegényeket jobbágyokul és dölyfösségük szolgálatára. A tömeg ne azokat dicsérje, akik az ő javukról gondoskodnak, hanem akik gyönyöröket osztogatnak. Ne parancsoljanak fáradsággal járó dolgokat, a tisztátalan dolgokat pedig ne tiltsák el. A királyok ne azzal törődjenek, hogy mennyire az emberek javára, hanem mennyire a leigázásukra uralkodjanak. A tartományok ne mint erkölcsi vezetőiknek szolgáljanak, hanem vagyonuk fölötti uralkodóknak és örömeik felügyelőjének, és ne tiszteljék őket őszintén, hanem hitvány és szolgai módon féljék őket. A törvény azt büntesse, ha valaki árt a más szőlőjének, de azt ne, aki saját élete ellen vét. Senki mást ne vezessenek bíró elé, hanem csak azt, aki más vagyonát, házát, életét illetőleg akarata ellenére durva és ártalmas volt. Egyébként mindenki a saját vagyonával, mind az alattvalójáéval, mind azokéval, akik neki engedelmeskednek, azt teheti, ami csak neki tetszik. Legyenek nagy számmal nyilvános erkölcstelen nők azok számára, akik velök élni akarnak, de főleg azok kedvéért, akik magányos nőket eltartani nem tudnak. Építtesesenek hatalmas és nagyon díszes házakat, rendezzenek gazdag lakomákat ott, ahol kinek tetszik és tud. Éjjel-nappal játszék, igyék, okádjon, dőzsőljön. Mindenhol hangozzék fel a tánczene. A színház mindenféle gyalázatos örömtől s mindenféle nagyon iszonyú vagy nagyon ocsmány gyönyörből eredő énektől harsogjon. Nyilvános ellenségnek tartsák azt, akinek e boldogság nem teszik. Bárki pedig megkísérli ennek a megváltoztatását vagy megszüntetését, azt a független tömeg ne hallgassa meg, hanem űzze ki a lakóhelyéről, és távolítsa el az élők közül is. Azokat tartsák igaz isteneknek, akik arra törekszenek, hogy ilyen boldogságot szerezzenek a népnek, és amit már megkaptak, azt meg is tartják. Úgy tiszteljék őket, amint megkívánják. Olyan játékokat követeljenek, amilyent csak akarnak, amelyeket tisztelőikkel vagy tisztelőiktől megkaphatnak, csak azt vigyék keresztül, hogy az ilyen boldogságot se ellenségtől, se dögvésztől, se más csapástól ne kelljen félteni."« (Szent Ágoston: Isten városáról. Kairosz Kiadó, Budapest 2005. I./161-163.)

2008. április 4., péntek

Örüljetek az Úrban


Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! (Filippiek 4, 4)

Pál apostol nem azt mondja, hogy örüljetek, ha sikereitek vannak vagy ha jó kedvetek van, hanem hogy mindig.

Ezzel nem képmutatásra akar biztatni bennünket. Hanem ellenkezőleg, arra hogy a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeljük.

Ha az ember a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezeli, akkor azt kell lássa, az hogy Isten meghalt érte a kereszten, lényegesen jelentősebb esemény, mint mondjuk az, hogy sorbanállás közben már megint valaki pofátlanul elé tolakodott.

Ha jobban belegondol, be kell azt is lássa, hogy az élet elképzelhető összes helyzetében ugyanerre az eredményre kell hogy jusson.

S ha a bajai között elfelejtkezett erről az örömről, akkor elvétette a dolgok súlyát.

2008. március 26., szerda

Ulrich atya és a szabadkőművesek - még egyszer a toleranciáról

Úgy látom, hogy a tolerancia az új csodafegyver a kereszténység ellen, és ezt Ulrich atya és a nagymestere is előszeretettel használja. Blogjában a következő két idézetet hozza ezügyben tőle:

"A tolerancia (türelmesség) elve a szabadkőművesség értelezésében többet jelent, mint a latin tolerare (tűrni, elviselni) ige. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a másként gondolkozót jobb megértés által tisztelem. A türelem a jozefinista türelemtől a felekezetek egyenrangúságáig fejlődött, és amit eredetileg a vallások és azok híveinek kapcsolatában értelmeztek, ma egyenesen a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti, és így a türelem általános fogalmává, de egyúttal a türelemre vonatkozó átfogó igénnyé vált (Kraus 2007, 44)."

"A szabadkőművesség ennek a türelemnek kötelezi el magát. A türelem parancsa azt követeli az egyes szabadkőművestől, hogy a szabadkőművesség hatására olyan emberé fejlődjön, aki a másik Másságában nem fenyegetést lát, hanem megérti, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti (Kraus 2007, 44)."


A két idézet teljesen tipikus példája annak ahogy vissza szokás élni a tolerancia fogalmával. Itt is ugyanazt az ütős hármas-trükköt találjuk, amit a nagymester egyéb idézetei kapcsán a témáról szóló első bejegyzésben már láthattunk - és amit egyébként az egész jeles színtársulat is használni szokott.

A türelem kapcsán itt is - és amikor a türelmet fegyverként forgatják mindig - kizárólag másként gondolkozókról és mások másságáról van szó. Ezt a másságot ilyenkor mindig mint valami önmagában értékes dolgot tekintik. Ezek tipikusan olyan állítások, amelyek olyan alapfeltételeken nyugszanak, melyek nem igazak.

Elképzelhető egy olyan világ, amelyben a mássság mindig valami értéket hordoz. Ez egy olyan világ kell hogy legyen, amelyben nincsen farkas és bárány, nincsenek antagonisztikus ellentétek, amelyben nem létezik a gonosz. Ígéretünk van arra, hogy majd egyszer lesz egy ilyen világ:

"Akkor a majd a farkas a báránnyal lakik,
és a párduc a gödölyével heverészik;
borjú és oroszlánkölyök együtt híznak,
és kisgyermek terelgeti őket. ...
A csecsemő a vipera fészkénél játszik,
s az áspiskígyó üregébe dugja kezét
az anyatejtől elválasztott gyermek.
Nem ártanak és nem pusztítanak
sehol szent hegyemen ..." (Iz 11, 6-9.)


Reméljük eljutunk majd oda. De most nem ott vagyunk. A farkas egyenlőre megeszi a bárányt, és akármerre nézünk, pusztítást látunk. A másság egyáltalán nem mindig jelent pozitív dolgot, hanem nagyon gyakran tényleges veszélyt és fenyegetést tartalmaz. A bárány a farkas másságában valós fenyegést kell hogy lásson, különben rövid úton farkastáp lesz belőle.

Ulrich atya úgy fordította a tolerancia meghatározását, hogy a "... tolerancia ... a világnézetek és vallások tiszteletét jelenti ...". A német eredeti egyértelműbb. A nagymester a respektieren igét használja, ami valóban jelent tisztelést is, de ennél erősebb a tartalma, elismerést, respektálást jelent. A különbség nem mindegy. Viselkedhetek tisztelettel valami iránt, amit közben nem ismerek el, nem tartok igaznak. A tolerancia fegyverforgatói pedig pontosan ebben az értelemben használják: a világnézetek és vallások elismerését jelenti. Vagyis annak az elismerését, hogy nincs köztük értékkülönbség.

Ezt csak akkor lehet állítani, ha igaz az az alapfeltétel, hogy nem lehet különbséget tenni a helyes és a helytelen, az erkölcsös és az erkölcstelen, az igaz és a hamis között. Ha ugyanis lehetséges, akkor a vallások és világnézetek között különbség van aszerint, hogy mennyi bennük a helyes, erkölcsös és igaz elem és mennyi a fordítottja.

Annak az állításnak, hogy nem lehet értékkülönbségeket megállapítani, igazából a következményei nagyon jelentősek. Ha ez igaz, akkor senki soha nem hivatkozhat jogra és igazságra, akkor ugyanis ezek nem léteznek. Akkor annak van igaza, akinek hatalma van. És a nagy tolerancia jegyében tényleg látványosan efelé haladunk.

Azt hiszem az külön tárgyalást sem igényel, hogy mindenki számára, aki le akar térni az igazság és az erkölcs útjáról, milyen rendkívül vonzó az az álláspont, hogy sem igazság, sem erkölcs nem létezik.

A nagymestertől Ulrich atya által idézett két részlet szépen megmutatja azt is, hogyan szokás a toleranciát a gyakorlatban értelmezni. Az első bekezdés a jozefinista türelem kifejezést használja. II. József valóban liberalizálta a protestáns vallásgyakorlatot - és egyébként meg feloszlatta az összes szerzetesrendet. A tolerancia mai bajnokai is hasonlóképpen gyakorolják a türelmet. Az egyik álláspontot támogatják, a másikat pedig elnyomják. Jól ismerjük ezt a toleranciát, amely teljes erővel támogat minden mocskot, ami a kereszténység ellen irányul vagy irányítható, a legalantasabb perverzióktól kezdve a mágia és az okkultizmus legocsmányabb formájáig. S közben az államhatalom és a média rendelkezésére álló eszközeivel ott árt a kereszténységnek ahol csak tud - és elismerésre méltóan kreatívak ezügyben az urak és az elvtársak.

A második bekezdés egyértelműen ki is mondja:

"A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti..."
Vagyis a tolerancia annak a "szabadság-egyenlőség-testvériség"-nek az elfogadását, igenlését és helyeslését jelenti, amelyik több mint kétszáz éve diszkriminálja, javaitól megfosztja, bebörtönzi, megkínozza és megöli a keresztényeket, amelyik egész Európát erkölcsi- és az Elbától a Csendes - óceánig terjedő egész térséget pedig még ráadásul anyagi és kulturális katasztrófába is vitte, miközben mellékesen legalább százmillió embert bestiálisan meggyilkolt.

2008. március 25., kedd

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a tolerancia hasznáról

Miközben Kiss Ulrich SJ cikkét olvastam a szabadkőművességről (értékelését lásd az előző írásomban), a következő történet jutott eszembe:

A farkas így morgott magában: Tűrhetetlen, nem mehet ez így tovább. A fejemen egy nagy púp a pásztor botjától, az oldalam sajog a kutyák harapásától. Itt van ez a nagy nyáj, én meg éhen veszek mellettük.

Tehetetlen dühében keserűen szidta a pásztorok és a kutyák felmenőit. De nem ragadt bele sokáig ebbe a negativitásba. A szükség - most is mint mindig - inspirálólag hatott a kreativitására. Hát persze, rikkantotta. Tolerancia! Tolerancia!

Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Hát nem vagyok én ugyanolyan teremtménye Istennek, mint ezek az ostoba bárányok!? Csak ezek a hatalmaskodó pásztorok és aljas kutyák állnak közénk!

A gondolatot tett követte. A farkas előszöris felvilágosította báránytestvéreit arról, hogy ő nem létezik, ez kizárólag a pásztorok és a kutyák koholmánya azért, hogy - őket a farkassal ijesztgetve - uralkodhassanak rajtuk. Az egyenlőség megvalósítása érdekében a túlságosan kiemelkedő fejeket guillotine-nal szabta a megfelelő magasságra. A szabadság felvirágoztatása érdekében báránypártot szervezett az elnyomó kutyák és pásztorok elleni harcra és megtanította a bárányokat arra, hogy szent céljaik érdekében bármilyen eszközt szabadon felhasználhatnak. A testvériség érzését pedig azzal fejlesztette, hogy néhány tucat millió bárányt színre és foltra való tekintett nélkül, egyaránt KZ-lágerbe zárt.

Nem telt el sok idő, s máris látszottak az eredmények. A kutyák felkoncolva, a pásztorok vérbefagyva, az aklok összedőlve, a bárányok szétszéledve. A farkas határozottan jobban érezte magát. Valami azért még mindig nem stimmelt. Tűrhetetlen morogta magában - miközben szétroppantotta egy fiatal bárány gerincét - hogy én elhoztam ezeknek a mocsok bárányoknak a kultúrát, felszabadítottam és testvérekké tettem őket, ezek meg nem szeretnek engem. Aj, kiáltott fel fájdalmasan. És milyen szilánkos a csontjuk. S miközben megpróbálta kipiszkálni a foga közé szorult szilánkot, tovább méltatlankodott. Ezek csak elviselnek engem - phü, na végre sikerült kiköpni -, de ezeknek az ostoba birkáknak az esze mindig csak a füvön meg a legelőn jár és egyáltalán nem értékelnek engem, a másként gondolkodót.

Hát persze, csapott a homlokára a farkas. Tolerancia! Tolerancia! Már majdnem elfelejtekezdtem róla. Hiszen nekem jogom van ahhoz, hogy engem, a magasan szárnyaló másként gondolkodót, ezek a buta, földhözragadt birkák a jobb megértés által tiszteljenek. Igaz-e barikám - kapta el egy másiknak a nyakát - te megértesz engem. Hiszen a türelem parancsa azt követeli, hogy olyan birkává fejlődj, aki az én másságomban nem fenyegetést lát, hanem megérted, hogy az élet gazdagsága a jelenségek és az eszmék sokféleségében rejlik. A türelem ilyen értelemben a humanitás (emberiesség), a szabadság és egyenlőség elfogadását (igenlését, helyeslését) jelenti.*

Nincs is szebb dolog a toleranciánál, hatódott meg a farkas. És cakk, átharapta a kisbárány torkát.

-------
* A dőlt betűvel szedett részek idézetek (a szövegkörnyezethez alkalmazva) az Ulrich atya által nagyra értékelt és idézett osztrák szabadkőműves nagymester szövegéből.

Ulrich atya és a szabadkőművesek - a semleges és tárgyszerű tudományosság hasznáról

Kiss Ulrich jezsuita, a Szent Ignác Szakkolégium rektora. Mindez a katolikus hit kérdéseiben hatalmas bizalmi tőkét és tekintélyt biztosít számára. Ő ezeket arra használja, hogy az embereket összezavarja a szabadkőművesség kérdésében és a szabadkőművesség elemzése címén propagandát csináljon annak.

A szabadkőművesség és a katolikus hit viszonya nem kérdéses. A Hittani Kongregáció legutóbbi (1983) állásfoglalása szerint:

"Az Egyház ... változatlanul negatívan ítéli meg a szabadkőművesség egyesületeit, melynek alapelvei tanaival összeegyeztethetetlenek, ezért megtiltja híveinek, hogy ilyen szervezetekbe belépjenek. Azok a hívők tehát, akik szabadkőműves szervezetek tagjai, a súlyos bűn állapotában vannak, s nem járulhatnak szentáldozáshoz." *

Ulrich atya ezzel nem megy egyenesen szembe, hanem olyan jól beváló intellektuális trükköket alkalmaz, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint a nyílt állásfoglalás. Érdemes ezeket egy kicsit részletesebben megnézni, mert ezek a trükkök mindig arra utalnak, hogy itt valami olyan zavaros kiépítése zajlik, ahol aztán majd nagyszerűen lehet halászni.

2007 július 15-én megjelentetett egy cikket a blogjában Forráselemzés: Kraus, 2007 címmel. Ebben Michael Kraus 2007-ben Salzburgban megjelent Die Freimaurer (A szabadkőműves) című könyvét mutatja be.

A cím - Forráselemzés: Kraus, 2007 - olyan mint egy tipikus szaktudományos cikk címe. Aki ilyen címet ad az írásának, azzal azt sugallja az olvasónak, hogy most nem akarnak semmit eladni neki, hanem elfogulatlan és szakszerű elemzést olvas. Ez egyébkén igen széleskörűen alkalmazott marketing fogás. A sógornőm is, amikor el akarta nekem adni az amwayes kenceficéit, hosszan zaklatott, hogy nem akar nekem semmit eladni, csak az arcomat szeretné kifesteni.

A könyvről mindösszesen a következőket találjuk a blogban:

"A nagyon alapos, áttekintő munka, - melyet maga az osztrák nagymester írt - bemutatására és értékelésére hamarosan sort kerítek. Elsőnek a kulcsmondatokat idézem, és fordításban is közlöm."

Nagyon alapos és áttekintő munkaként szintén tudományos dolgozatokat szokás megdicsérni. Ezzel a dicsérettel az egész cikk semleges imázsa még egy erősítést kap. Az osztrák nagymester azonban nem semleges és elfogulatlan szakértő, hanem a legteljesebb mértékben érdekelt résztvevő. Az ő írásából nem azt lehet megtudni, hogy mi a szabadkőművesség, hanem hogy a nagymester milyen képet akar bemutatni arról. Ez pontosan olyan, mintha egy aktív politikus memoárját minden további nélkül valóságnak és igaznak tekintenénk.

A politikusok szövegeit a politológusok össze szokták vetni más forrásokkal, tényekkel, és ezek alapján elemezik ki, hogy mi tekinthető igaznak és mi propagandafogásnak. Kritika nélkül azt csak az adott politikus hívei szokták elfogadni.

Ezután a bevezetés után több, mint száz, szabadkőművességgel kapcsolatos, a Technorati lapra bekötött címkét közöl Ulrich atya. Ezzel egy olyan lapra viszi be az embert, ahol az adott címkéhez bekötött blogok találhatók. Azzal, hogy a plebs által használt Google helyett az arisztokratikus Technoratit választja, finoman tudtára hozza az értő olvasónak saját intellektuális bennfentességét, és ezzel egyben az ugyanerre a bennfentességre vágyó olvasót is arra csábítja, hogy menjen be ezekbe a címkékbe. Mivel ezek a címkék a szabadkőművesség kulcsszavai, ezzekkel közvetlenül olyan emberek lapjaihoz lehet jutni, akik szintén ilyen részletes szabadkőműves címkéket kötöttek a saját blogjaikhoz. Lehet rá fogadásokat kötni, hogy ezek között milyen arányban vannak a témával semlegesen foglalkozó szaktudósok illetve a szabadkőműves társaságok tagjai. Az általa bekötött Technorati lapok többnyire üresek, de ami késik, nem múlik. Az ember végül is az örökkévalóságnak dolgozik.

Annyi hasznuk már most is van azonban ezeknek a címkéknek, hogy ha már az embert kíváncsivá tették, nem olyan nagy dolog bekopizni őket és beletenni mondjuk a Google-ba. Arra természetesen Ulrich atya egy szóval sem figyelmezteti az olvasót, hogy ezekre a a címszavakra keresve az interneten az esetek többségében nem tudományos, hanem okkult és ezoterikus lapok jönnek be. A páholy szóra például 492000 találat van. Az első 10 találat közül 9-ről első látásra is nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon működő szabadkőműves páholy lapja. Ezek közül rögtön a második egy diabolo nevű páholyé. Ugye, milyen hasznos a semleges és tárgyszerű tudományosság. Ha az ember a hit oldaláról indulna el, mit kéne erőlködnie - ha egyáltalán sikerülne - hogy egy jóindulatú katolikust bevigyen egy önmagát a gonosznak elkötelező lapra, így meg már a harmadik lépésben ott van.

Ezek után jönnek a nagymestertől hozott idézetek. Ezek is ügyesen vannak kiválogatva. Három bombabiztos, egymást is megtámogató alapvető fogással élnek.

Egyrészt a titkos tudás, önmagunk és a az egész világ uralásának ígéretével úgy szolgálják ki az emberek önzését, gőgjét, hatalom- és egyéb nemtelen vágyait, hogy azokat nemeseknek és magasztosaknak állítják be. És hát mennyivel vonzóbb önmagunk szobrászaként Salamon templomaként felépíteni a világot, mint mindennap felvenni a keresztünket és engedelmesnek lenni mindhalálig.

Másrészt a nagymester állításai olyan alapfeltételeken nyugszanak, amelyek nem igazak. Az alapfeltételek vizsgálatától azonban szisztematikusan eltekint. Például megvalósítható célként beszél arról, hogy ez a világ olyan otthon legyen, ahol minden ember otthon van, és ahol az egész és a részek összhangban állnak egymással. Milyen szép lenne. Ez az állítás azonban csak akkor igaz, ha egy olyan világban élünk, amelyben a gonosz mint szellemi hatalom nem létezik. Erre ugyan az emberi történelemben semmi nem utal, annál több az ellenkezőjére. De mennyivel megnyugtatóbb egy ilyen világ gondolata, mint azé ahol az "ördög mint ordító oroszlán körüljár, keresve kit nyeljen el.". (1Pét. 5.8)

Harmadrészt állításai következményeinek vizsgálatától is eltekint. Ha a szabadság - egyenlőség - testvériség (helyett javított kiadásban emberiesség) dicséretéről olvasok, nehéz nem gondolnom arra a katasztrófális anyagi, kulturális és erkölcsi pusztításra amelyet ennek az eszmének a megvalósítása eredményezett, és arra a százmillió emberre, akiket ugyancsak ennek a nevében vadállati módon gyilkoltak meg. A nagymester azonban az elmúlt két és fél évszázadot nyilván a holdon töltötte, hogy a halottak és az európai kultúra romjai fölött még újra ugyanazt akarja nekünk eladni.

Ulrich atya a könyv júliusban megígért elemzésével a mai napig nem készült el, viszont a szabadkőművesség - azt első felületes olvasásra egyértelműen pozitívnak bemutató - kulcsmondatai immár nyolc hónapja a blog egyik legfrekventáltabb pontján találhatók. (Hasznos dolog a marketing. A szabadkőművesség címszó a blogon pontosan úgy az azonnal meglátott ponton van elhelyezve, mint a szupermarketek szemmagasságban lévő polcain a leginkább eladni kívánt áruk.)

Kérdés, hogy Ulrich atya kinek kötelezte el magát. Ha Istennek akar szolgálni, Szent Ignác szellemében, akkor tisztelettel megkérem, hogy tartson lelkiismeretvizsgálatot. Ha a szabadkőműveseknek - akkor csak gratulálni tudok neki.

-----------
* Az idézetet Kovács Gábor atya honlapján, a szabadkőművességről írott, mértéktartó és lelkiismeretes elemzéshez kötöttem be. Az egész honlapot ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Az egyik legjobb magyar katolikus lap.

2008. március 21., péntek

Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van,
hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!

2008. március 8., szombat

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az értelemre

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember értelmét megvilágosítja Egyre inkább képessé teszi arra, hogy fölülemelkedjen a szűk, földhözragadt szempontokon és a valóságnak megfelelően, azaz természetfeletti módon, Isten szemszögéből lássa a világot és önmagát.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Elhomályosul az értelme. Ez elsősorban azt jelenti, hogy nem látja meg az őt személyesen érintő összefüggéseket. Pontosabban azokat a dolgokat nem látja meg, amelyek, ha észrevenné őket, az megakadályozná őt a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét.

Enyhébb esetben a pszichológia jól leírt egyszerű perceptuális elhárításról van szó. Az ember nem látja, hallja meg azt a konkrét dolgot, aminek a látása, hallása kellemetlen lenne a számára. Súlyosabb esetben - és az a tapasztalatom, hogy ide elég hamar el lehet jutni - mindazokon a pontokon, ahol a valósággal való szembesülés megakadályozná az embert a rosszban, vagy nehezítené számára a rossz megtételét, egyszerűen felfüggeszti a valóságot, és egy számára megfelelő valóságot konstruál helyette. Ilyenkor a logika lépései is csak addig érvényesek, amíg segítik a rossz megtételében; amikor gátolnák, azonnal érvényüket vesztik.

Egy barátnőm elmeséli, hogy milyen rettenetes élményei voltak neki is és még többeknek egy reikis beavatási szertartás során, és utólag is milyen borzalmas hatásai voltak a dolognak. Az egészet végigbeszéljük, és egyetértünk abban, hogy ezek a hatások hozzátartoznak a reikihez, majd amikor oda jutnánk, hogy talán akkor mégsem kéne reikizni, ha ezeket a hatásokat nem akarja, akkor azt mondja, háááát mindez így van, de azért ő elmegy a következő tanfolyamra is.

A logika felfüggesztése gyakran nemcsak eseti, hanem ahogy az ember élete egyre inkább a rossz hatalma alá kerül, az ember egyre szélesebb területekre terjed ki ez is. Önellentmondásokkal él, egy dolog meg az ellenkezője egyszerre is mondható ugyanarról. Fogalmainak soha nincs pontos tartalma. A következtetés mint gondolkodási forma nem érvényes a számára.

Mindez gyakran mint valami mélyebb, intuitívabb valóságfelfogás van előadva. Az a különös azonban, hogy ennek a magasröptű intuíciónak a hívei, ha mondjuk az anyagi vagy a hatalmi érdekeikről van szó, azonnal áttérnek a jéghideg racionalitásra. Ha azonban az ember azt kezdi el fejtegetni nekik, hogy miért nem helyes pl. mások családi életét feldúlni, akkor hirtelen újra képtelenné válnak a logika követésére és rögtön áteveznek az intuíciók és a szellem szabadságának területére.

A szellemi erőkkel való kapcsolat hatása az akaratra

A keresztény ima mind a három fajtájának, a szóbeli imának, az elmélkedésnek és a szemlélődésnek is ugyanaz a kegyelmi hatása van: az ember akaratát Isten akaratához közelíti. Isten akarata pedig mindig a jóra irányul. Így azok a keresztények, akik rendszeresen és komolyan imádkoznak, azt tapasztalják, hogy egyre inkább le tudják győzni saját negatív tulajdonságaikat és egyre több lesz bennük a szeretet.

Ha azonban az ember nem imádkozik, hanem meditál, jógázik, reikizik, agykontrollozik vagy bármilyen más módon Isten megkerülésével kommunikál a szellemvilággal - még ha úgy hiszi is, hogy személytelen erőkkel vagy energiákkal kerül kapcsolatba - pont az ellenkező hatásokat lehet rajta tapasztalni. Az történik minden esetben, hogy az illetőben a jó gyengül, a rossz pedig megerősödik.

Ez általában kicsi, az illető számára mindig észrevehetetlen lépésekben történik, és mindig nagyon személyesen az adott ember jó és rossz oldalait érinti. Tehát nem mindenki útonálló és rabló lesz, hanem az egyikben az indulatosság fog megerősödni, a másikban a bírvágy, a harmadikban a gőg, a negyedikben a keserűség, az ötödikben az összeszedetlenség, a hatodikban a hataloméhség, stb. - általában több is egyszerre.

Van olyan is, hogy valaki sikeres, sőt szellemi értelemben is növekedni látszik, akár mesternek is tartják, de eközben mindig valami olyan nem látványos rossz is növekszik benne, valami olyan, gyakran nehezen észrevehető szeretetlenség, amely bekeményíti, önmagába zárja. Nagyon érdekes, hogy ezekből a mesterekből gyakran milyen különös hidegség árad.

Természetesen egy kereszténynek is lehetnek komoly és súlyos rossz tulajdonságai. De ha egy keresztény valóban gyakorolja a hitét, azaz egyre mélyebb kapcsolatba kerül Istennel, akkor ezektől a rosszaktól egyre jobban megszabadul, egyre melegebb és világosabb ember lesz. Ezzel szemben azok, akik Isten megkerülésével lépnek kapcsolatba a szellemvilággal, ha bizonyos kevésbé fontos pontokon világosodnak és melegednek is, más, sokkal lényegesebb - noha nem feltétlenül jól látható - pontjaikon az idő előrehaladásával keményednek és sötétednek .

2008. február 17., vasárnap

Az ontológiai igazság - Hogyan dicsőítik meg a fák Istent

Sok évvel ezelőtt olvastam Thomas Mertonnál, hogy a fák a létükkel dicsőítik meg Istent. Nagyon tetszett a gondolat, de nem értettem, hogy mit jelent ez pontosan.

Most Schütz Antal Bölcseletét (A bölcselet elemei Szent Tamás alapján, Budapest 1927) olvasom. Az általános metafizika elején az ontológiai igazságról ír:

"Az igazság ugyanis az elmének és a dolognak az egybevágósága, adaequatio rei et intellectus. Ha a dolog megegyez a maga eszméjével, vagyis azzal a gondolattal, melyet a dolog mivoltáról alkotnunk kell, akkor ontológiai igazságról beszélünk. ... Ha a gondolatunk megegyez a dologgal, vagyis ha a dolgot olyannak gondoljuk, amilyen, akkor logikai igazsággal van dolunk." (96)

Az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, a dolog eszméje, a modern gondolkodás számára általában nem több, mint egy emberi gondolkodás eredményeképpen létrejött fogalom. Nem győzik hangsúlyozni - különösen a huszadik században, amelyben aki csak számít, hozzákölt ehhez egy verset -, hogy ez mennyire esetleges, szubjektív és relatív.

A keresztény bölcselet azonban azt mondja, hogy az a gondolat, amit a dolog mivoltáról alkotnunk kell, az Isten teremtő eszméje a dologról.

Tovább menve, Arisztotelész és Szent Tamás alapján még azt is mondja, hogy

"... minden lényben van törekvés (a tudattalanokban átvitt értelemben) elérni vagy megtartani azt a létfokot és azokat a létmozzanatokat, melyek megfelelnek eszméjének. ... Minden új létmozzanat, minden "actus" közelebb hozza ehhez az eszméjéhez, egy-egy vonását valósítja meg, egy-egy tökéletességet jelent; és ha eszméjét teljesen megvalósította, tökéletes a maga nemében ... " (98)

Amikor ez a törökmogyoró az ablakom előtt elkezdi megérlelni a barkáit - amelyekben heteken át gyönyörködöm - majd amikor elkezdi kibontani a kis új, almazöld leveleit, nem valami értelmetlen törvényszerűség megy rajta keresztül, hanem ezeken az "actusokon" keresztül eszméjének egy-egy vonását valósítja meg. Ha majd minden levelet kibontott - nincs két egyforma közöttük - és az összes szépséges ágát meghozta és az összes neki rendelt őszön megtermett minden mogyorót és a sárga minden színét magára öltötte, akkor teljesen megvalósította Isten róla alkotott teremtő eszméjét - megdicsőítette Istent.

Ha ez a világ nem más, mint megismerhetetlen véletlenek különös játéka, akkor ez a világ nem más, mint a szorongás és a káosz helye. Ha azonban ez a világ Isten teremtő eszméjének a megvalósulása, akkor itt minden fa az Ő dicsőségét hirdeti.

2008. február 6., szerda

Hamvazószerda

Ma hamvazószerda van. A misén a pap „emlékezz ember, porból lettél és porrá leszel” szavak kíséretében hamuval keresztet rajzol a homlokunkra: ezen a földön csak ideiglenes szállásunk van.

Az elmúlt napokban sok kertészeti lapot néztem meg. Volt néhány olyan, amelyik nagyon közel állt ahhoz ahogy én fogom fel a kertet, és mégis számos olyan szépség volt bennük, amelyek nekem soha nem jutottak eszembe. Olyanok voltak ezek a kertek, mintha ugyanannak a motívumnak különféle kibontásai, mintha egy hatalmas fúga kis tételei lennének.

Miközben a képeket néztem, arra gondoltam, hogy amíg ezen a földön, ezen az ideiglenes szállásunkon vagyunk, ennek a fúgának mindig csak kis tételeit tudjuk felfogni. Azonban milyen nagyon jó lesz, ha majd eljutunk az örök hazába, ott majd minden motívum minden kibontásában, az egész szépségben gyönyörködhetünk.

2008. január 16., szerda

Hogyan értem meg Isten válaszát - harmadik lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben pedig a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Ha az ember nem akar megpucolni a szenvedés elől és emiatt nem vonja vissza ezt a döntését, akkor innéttől kezdve, a harmadik lépésben, már nyerésben van.

Amikor a kísértések és a megpróbáltatások során Istenhez fordul, hogy segítse meg, sokféle segítséget tapasztal. Mindenekelőtt kap egy olyan megerősítést, hogy képes lesz az egész dolgot végigcsinálni. Ez azonban még nem a válasz, hanem csak azt biztosítja, hogy az ember eljusson a válaszig. Emellett ugyanis mindig kap olyan gondolatokat és érzéseket is, amelyek a vigasztalására szolgálnak.

Amíg az ember nagyon bele van pörögve a saját félelmeibe és vágyaiba, ezeket általában kevéssé fogja fel. Ezek ugyanis többnyire nagyon messze vannak attól a vágánytól, amelyen éppen robog. Egy idő múlva azonban már a könyökén jönnek ki a saját félelmei és vágyai és valahogy elkezd tudni ezeken kívül másra is figyelni és ekkor már nem csak a megerősítést tudja felfogni, hanem a vigasztaló érzéseket és gondolatokat is.

Isten válasza mindig ezekben van. Ilyenkor nem fennkölt érzéseket vagy gondolatokat kap az ember – ilyeneket esetleg maga is ki tudna találni – hanem ezeken a vigasztaló érzéseken keresztül a helyzetnek egy újfajta látását. Ez a saját gyártmányú fennkölt gondolatokkal és érzésekkel ellentétben mindig rendkívül konkrét és személyes. Mindig belső békével és megerősödéssel jár együtt, méghozzá hosszú távon – amit az előzőek szintén soha nem tudnak adni. Mindig olyan kreatív és nagyszabású, ami nekem legalábbis soha nem jutna eszembe. Azonnal megoldja az egész problémát. Mindig a szeretetnek egy addig még el nem ért fokára viszi az embert és ez innéttől kezdve a sajátja lesz.

Az ember tele van békével és örömmel. Világosan látja, hogy azok a szenvedések, amelyeken keresztülment, nevetségesen kicsik ahhoz az ajándékhoz képest, amit kapott. Dicsőség Istennek.

2008. január 15., kedd

Hogyan értem meg Isten válaszát - második lépés

Első lépésben tehát szembenézek a problémával, nevén nevezem azt, és rájövök arra, hogy a dolog megoldásához azt kell kérjem Istentől, hogy emeljen ki a sérüléseim és a korlátaim szűkösségéből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam a helyzetet.

Második lépésben a problémát belsőleg is ténylegesen átadom Istennek. Meghozom azt a döntést, hogy lemondok a saját megoldásomról és az Ő megoldását fogadom el – mégpedig előre, látatlanban és feltételek nélkül.

Az ember gyakran csak hosszú küzdelem után tudja meghozni ezt a döntést. E folyamat során különféle alkukat ajánl és különféle feltételeket szab Neki. Ez az alkudozás azonban még nem a döntés, az csak akkor történik meg, amikor az ember előre, látatlanban és feltételek nélkül elfogadja Isten akaratát. Itt nincs kecmec. Isten csak akkor veszi át a probléma megoldását, ha ez a döntés megtörtént.

Sokan miközben éveken vagy akár évtizedeken keresztül is csak alkudoznak Istennel, azt hiszik, hogy már meghozták ezt a döntést és nem értik, hogy Isten miért nem válaszol nekik, miért nem segíti meg őket. Pedig nagyon egyszerű, azért mert még nem adták át neki a problémát.

Tapasztalataim szerint jelentősen lerövidíti a huzavonát, ha az ember elképzeli legelfogadhatatlanabb, legrosszabb alternatívát és azt mondja, hogy igen így lesz, de akkor is Isten szerető kezeiben leszek és Ő majd akkor is megsegít valahogy.

A döntés meghozatala általában belső békével és szilárdsággal jár együtt. Ezután azonban többnyire egy újabb küzdelmes periódus szokott következni. Újra és újra előjönnek az előzőekből már jól ismert félelmek, sérelmek, Istennel szembeni bizalmatlanságok, ellenállások. Gyakran ezekben a gonosz keze is benne van és ezért ezek sokszor nagyon hevesek.

Azonban ha az ember ragaszkodik a döntéséhez, lesz egy olyan belső szilárd pontja, ami segít a kitartásban.

Ezt a hívő pszichológusok számára jól ismert jelenséget Viktor Frankl a szellem ellenerejének nevezi. Miközben az ember szenved, van egy olyan belső pontja, ahonnét rá tud nézni a szenvedésére, viszonyulni tud ahhoz. Ilyenkor a szenvedés nem fáj kevésbé, de az ember tud a szenvedés ellenére cselekedni és dönteni. A keresztény misztika a kezdetektől fogva leírja ezt a jelenséget: a szellem, az akarat szilárd marad, miközben a test, az érzelmek és a képzelet lázong.

Ezen a ponton sokan megbuknak. Meg akarnak ugyanis menekülni a szenvedéstől. Ez ilyenkor csak egy módon lehetséges, ha az ember visszaveszi Istentől a problémát. Egy lány például szeretne családot, de nem sikerül párt találnia. Felajánlja Istennek ezt. Azonban rettenetesen nyomasztja az egyedüllét érzése és az a félelem, hogy Isten azt akarja, hogy ő egyedül is maradjon. Ezt a szenvedést, amíg nem kapja meg Isten válaszát, el kellene viselnie. Ő viszont nem szenvedést vár Istentől, hanem boldogságot és mivel láthatóan nem ezt kapja, visszaveszi Isten kezéből a dolgot – és rövidesen sokkal súlyosabb szenvedésekben találja magát.

Ilyenkor le kell mondani az azonnali könnyebbségről és boldogságról, és az egyetlen dolog, amivel az embernek foglalkoznia kell, az hogy a szenvedések közepette is szilárdan kitartson. Az a dolog szokásos menete ilyenkor az, hogy újra és újra jönnek a kísértések, a félelmek és lázongások. Az ember rettenetesen nyomorultul érzi magát, de ezzel együtt újra és újra megerősíti, hogy ragaszkodik a döntéséhez és újra és újra kéri Istent, hogy segítse meg. Az ember ilyenkor nagyon világosan látja – ettől egyébként még nyomorultabb lesz –, hogy milyen mély gödörben van, s hogy innét a saját erejéből soha ki nem fog jönni. Isten azonban ilyenkor mindig segít.

S azt hiszem, hogy ennek a periódusnak éppen az a nagy hozadéka, hogy az ember saját nagyszerűségéről alkotott képe igen jelentősen közeledik a realitáshoz és ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül alacsonyra is hajlandó lehajolni azért, hogy őt onnét magához emelje.

2008. január 14., hétfő

Hogyan értem meg Isten válaszát - első lépés

A módszert lassan húsz éve, nem sokkal a megtérésem után fedeztem fel, s azóta is változatlanul, sikerrel használom.

Valami konfliktus kapcsán világossá vált a számomra, hogy a dolgot azért nem tudom megoldani, mert bennem van valami olyan belső sérülés, ami ezt megakadályozza. Pszichológusként, befejezett pszichoanalízissel a birtokomban hozzá voltam szokva, hogy szembenézzek a belső problémáimmal. Most azonban hiába küzdöttem teljes erőmből, napokig semmire sem jutottam. Akkor Katona atya biztatásán felbátorodva – ha problémáink vannak, forduljunk bizalommal Jézushoz – azt mondtam, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz. Azonnal elkezdtem látni a megoldást, s az olyan kreatív és nagyszabású volt, ami nekem soha nem jutott volna eszembe.

Lássuk lépésenként, hogy mi is történik ilyenkor.

Ezt a módszert olyankor alkalmazom, amikor úgy ítélem, hogy saját sérültségem vagy korlátozottságom miatt nem tudok egy problémát a megfelelő nézőpontból, a valóságnak megfelelően látni és ezért nem tudom megoldani sem.

A sérültség és a korlátozottság hozzátartozik az emberi léthez. Nincs ember aki a felnövekedése során ne szerzett volna kisebb vagy nagyobb sérüléseket. Az élettapasztalat és a kultúra, amiben felnőtt, minden ember számára korlátot is jelent, mert a dolgok egyfajta értelmezését teszik magától értődővé, holott lehet, hogy adott esetben más, esetleg a valóságnak sokkal megfelelőbb értelmezés is lehetséges. Mindezért elég gyakori, hogy az ember sérültsége vagy korlátai miatt nem képes egy problémát a valóságnak megfelelően látni.

Az utóbbi időben, ahogy egyre jobban látom, hogy mennyi minden korlátoz a szeretetben, nem csak nagy nehézségek esetén, hanem egyre több hétköznapi helyeztben is kérem Istent, hogy emeljen ki ebből a szűkösségemből és adja meg, hogy a valóságnak megfelelően, azaz az Ő szeretetén keresztül lássam azt. Első lépésként tehát megállapítom, hogy most ezt kell kérnem Istentől.

Ez az első lépés gyakran azonnal nyilvánvaló. Ha az embert mondjuk az anyja gyerekkorában rosszindulatúan visszautasította, akkor felnőttként – egészen addig, amíg belsőleg teljesen meg nem gyógyult benne ez a sérülés, ami sok évig is eltarthat – az összes nőt, aki valamilyen módon hasonlít az anyjához, automatikusan rosszindulatúnak fogja látni. Ha az ember idővel némi önismeretre tesz szert, és már van egy listája a sérüléseiről, akkor gyakran azonnal tudja azt mondani: ááá igen, ez a listámon az ötös pont, segíts Uram, hogy ne a sérülésemen, hanem a Te szereteteden keresztül lássam ezt a helyzetet. (Egyetlenegyszer sem fordult elő az életemben, hogy Isten ilyenkor ne segített volna.)

A fel nem ismert sérülések esetében, és olyankor, amikor az ember magától értődő értelmezési keretei túl szűkek az adott dolog helyes megoldásához, általában az ember nem látja azonnal, hogy most egy olyan problémáról van szó, amely megoldásához neki magának is hozzá kell járulnia. Ilyenkor az ember gyakran elbagatellizálja, vagy egyenesen letagadja a problémát. Ha esetleg mégis elismeri, akkor is a körülményeket és másokat teszi érte felelőssé, csapásnak vagy tehernek tekinti, amit el kell viselni, de amivel egyéb dolga nincs. Ilyenkor általában egy hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson az első lépés megtételéig.

Jó esetben a fájdalmak és a kudarcok hatására az ember feladja a tagadást, és ki meri mondani, hogy itt most valami baj van. Rossz esetben azonban olyan módon próbál a fájdalomtól megmenekülni, hogy teljesen letagadja a problémát. Sokan évekig vagy évtizedekig élnek súlyos bajok, terhek, fájdalmak közepette anélkül, hogy ezzel szembe mernének nézni, hogy a bajt és a fájdalmat a nevén mernék nevezni.

Valakit például elutasít, lebecsül és állandóan megaláz az apja. Ez szörnyű fájdalmakat okoz, és rettenetes haragot, gyűlöletet kelt az emberben. Egy jó keresztény családban azonban az apa szereti a gyerekét és a gyerek is az apját, s ők egy jó keresztény család, tehát szeretik egymást. Az apa szeretete akkor is létezik, ha ő ennek évtizedeken keresztül semmi jelét nem adja. A megalázás pedig, ha naponta történik is, nem létezik: az nem is úgy volt, az apa csak viccelt, csak ideges volt, azért nagyon szeret. A megszerezhetetlen szeretet helyére, élete középpontjába, a kis önvigasztalások kerülnek, lassanként csak ezek érdeklik és ezekbe úgy bezárkózik, hogy többé már soha semmi meg nem érintheti. Nem érez éles fájdalmat, haragot és gyűlöletet, megvan az a megnyugatató tudata, hogy ők egy jó keresztény család. S mivel minden rendben van, nincs miért imádkoznia.

Gyakran van, hogy valaki odáig eljut, hogy el tudja mondani Istennek a fájdalmát, de a problémát mégsem adja át Neki. Úgy gondolja, ahogy ő látja és érzi, az tökéletesen megfelel a valóságnak és ezért vagy arra kéri Istent, hogy vegye le róla ezt a terhet vagy arra, hogy Isten tegye meg a szerinte (mármint nem Isten szerint, hanem a kérő szerint) megfelelő lépéseket a fájdalom megszüntetésére – ez az esetek döntő többségében mások viselkedésének megváltozása vagy valamilyen jav elnyerése szokott lenni. Itt aztán meg is állnak, és hasonlóképpen évekig vagy akár évtizedekig is a teher megszűnéséért, mások megváltozásáért és az óhajtott javért ostromolják Istent.

Isten azonban gyakran pont azért nem veszi le az emberről a terhet, hogy az a fájdalmak és a kudarcok hatására felismerje: eljutott önmaga határáig és ezt a dolgot nem tudja saját keretein belül megoldani. Hogy felmerüljön benne, hátha van másik nézete vagy megoldása a dolognak, hogy hátha Isten akar neki ezen a bajon keresztül valamit mondani vagy hátha akar neki ezen keresztül valamit adni. S hogy így a tagadás helyett, és ahelyett, hogy Istentől a saját elképzelése megvalósítását követelné, azt mondja, nekem ez nem megy, akkor Uram, most Te jössz – és átadja Neki a problémát.

2007. július 15., vasárnap

Schalkház Szálló

Tegnap Kassán jártunk.

Már régen szerettem volna elmenni. Sára miatt. Megnézni azt a várost, ahol felnőtt.

Különösen kíváncsi voltam az 1872-ben Schalkház Lipót – Sára német anyanyelvű nagyapja – által alapított híres Schalkház szállóra.


A Fő utca 1-ben levő szép historizáló épület évtizedeken keresztül a magyar irodalmi és művészeti élet egyik fontos központjának számított.

Az útikönyvből kiderült, hogy a Schalkház helyén ma a Hotel Slovan áll. Nem baj, gondoltam. Biztos felújították. Megnézzük azt is.

Megnéztük.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Kassa belvárosába, először kilométereken keresztül át kell kelnie egy volt szocialista ipari város minden mocskán. Aztán megérkezik egy irdatlan nagy térre, ahol egy gigantikus felszabadulási emlékmű mellett


két óriási parkolót talál – köztük egy valaha működött szökőkút romjait – ahol sebtében leöntött bitumen és térdig érő gaz váltja egymást.


A parkoló egyik oldalán a hetvenes-nyolcvanas évek nagyratörő stílusában épített, de azóta elhagyott Megyei Művelődési Ház-típusú épület omladozik. A homlokzatán egy hatalmas piros számláló rendületlenül számlál valamit.

A másik oldalon – a Schalkház Szálló helyén – áll a Hotel Slovan.


Szocialista monstrum 1971-ből. Akkori címe: Leninová 1. Az a fajta „holnapra megforgatjuk az egész világot” szellemű karbantarthatatlan toronyház, amelyik tíz év múlva már teljesen lepusztul.


Az utcatábla ma újra Fő utca 1. Az idők változását a lerongyolódás, az újonnan létesült kaszinó és egy tíz emelet magasan az egész oldalát befedő óriásplakát jelzi.

A kép háttereként a belváros teljesen diznilendesítve, a nyugati jólétet a mindenütt üvöltő otromba zenék, a multicégek boltjai és a teljesen irreális mennyiségben létező vendéglátóipari egységek hivatottak megjeleníteni. A nép boldogan fogyaszt.


Pontosan ez történt Magyarországgal. Schalkház Szálló. Hotel Slovan. Gloria Palac Pepsi.


Nagyon, nagyon szomorú volt.

Kértem Sárát, segítsen, hogy valahogy kikerüljek a teljesen rám telepedő kétségbeesésből.

Akkor elkezdtem érezni, hogy ő milyen szeretettel van itt. Hogy Isten egyáltalán nem hagyja magukra ezeket az embereket.

Elkezdtem meglátni a kultúrának azokat a kicsi, itt maradt vagy visszaszerzett szilánkjait – egy kifinomult a csokrot a Fő utcai virágosbódéban, egy jó angol történeti sorozat fordítását a könyvesboltban, egy szépen csempézett mosdót az étteremben –, amelyek valódiságuknál fogva alkalmasak arra, hogy általuk megmentse azokat, akik meg akarnak menekülni.

És megvigasztalódtam.

2007. június 9., szombat

Az a szép régi fényes nap ... Molnár V. József, Papp Gábor és és az újpogányság Magyarországon 2.

Az elmúlt húsz év alatt ezek az emberek semmivel sem kerültek közelebb a tudományos tisztesség minimumához.

S - immár jóideje keresztényként nézve - világos, hogy nem is kerülhettek, mert Molnár V. József és Papp Gábor nem tudósok, akik a valóságot kívánják leírni, hanem az újraéledő pogányság ideológusai, akik ennek az új pogányságnak akarnak híveket toborozni.

Azon emberek közé tartoznak, akiknek a tevékenysége közvetlenül arra irányul, hogy támadják az Egyházat.

Vannak az Egyháznak olyan ellenségei, akik nyíltan támadnak. Megpróbálják anyagilag ellehetetleníteni, rágalmazzák a vezetőket, bántalmazzák a tagokat, tagadják Istent, stb. Molnár V. József és társai az Egyháznak nem ezek közé az ellenségei közé tartoznak.

Az ő stratégiájuk azon alapul, hogy a tisztelet és a szeretet álarca mögé bújva, visszaélve a tudománnyal - anélkül, hogy az átlagos olvasó észrevenné vagy rajta tudná kapni õket - az emberek keresztény hitét alapjaiban zilálják szét.

Az első részben tárgyalt módszerekkel a keresztény hit és vallásgyakorlat elemeiről "bebizonyítják", hogy azok valójában pogány képzetek továbbélései.

Papp Gábortól például megtudhatjuk, hogy a református templomok kazettás mennyezetei valójában nem egyebek ősi pogány asztrológiai jelképeknél.

Molnár V. József pedig többek között arról világosít fel minket, hogy Máriában valójában az ősi anyaistenséget tisztelik a hívek.

Ebben nem az a csalás, hogy a kereszténység ne épített volna a megtérítendõ népek vallási motívumaira, hogy ezáltal könnyebben befogadhatóvá tegye az azoknál sokkal magasabb rendű keresztény tanítást. Hanem az, hogy sok szent dolgot felemlegetve, sok szép képet bemutatva, sok meleg érzést felkeltve, szépen észrevétlenül eltávolodnak Jézustól és az Ő megváltó keresztáldozatától, és visszalépnek a pogányság szintjére, a mindig meghaló és feltámadó természethez és a termékenységrítusokhoz.

Írásaikban egy-két oldal után már ott tartunk, hogy a kereszténységet pusztán a pogányság egyik megnyilatkozási formájának, alesetének mutatják be.

A pogányságot mindig úgy értékelik, mint az alapvető jót: mint az ősit, az időtlent, a bölcset, a jót, a harmonikust, a szépet.

A kereszténységet pedig úgy, mint valami ehhez képest másodlagos, efemer, időleges, önmagában értéktelen jelenséget, amely onnét nyeri az értékét, hogy benne az ősi pogány bölcsesség, jóság és szépség álruhában ugyan, de meg tud jelenni.

Mivel a csaláshoz nagyon bonyolult eszköztárat használnak, könnyen megtörténhet, hogy a keresztény elolvas egy tanulmányt és sok szent dolgot talál benne, amit mind szépnek tart. S nem veszi észre, hogy közben hite alapvető tanításai lettek megtagadva.

A sok szimbólum, értelmezés és utalás közepette már nem veszi észre, hogy Molnár V. József például a nagy tisztelettel és melegséggel emlegetett Máriát nem emberi személynek, Jézus Krisztus anyjának tekinti, hanem az ősi termékenység-istennők egyik megjelenésenek.

Számtalan példát lehetne még sorolni. Ezeknek az előadásoknak és ezeknek az írásoknak minden esetben az a hatásuk, hogy lassan, észrevételenül, lépésről-lépésre összezavarják és elbizonytalanítják a keresztények hitét.

A szent dolgokra való állandó hivatkozással biztonságba ringatják a őket és meleg érzéseket keltenek bennük - s közben eljuttatják őket oda, hogy hitük alapvető tanításainak megtagadását elfogadhatónak tekintik.

Az első évszázadok keresztényeitől az akkori pogány hatalom pontosan ezt várta el: hogy egy önmagában teljesen jelentéktelen pogány rítus - néhány szem magot kellett tűzbe szórni - elvégzésével igazolják, hogy a kereszténységet a pogányság egyik alesetének tekintik. A keresztények tömegével vállalták inkább a kínhalált, de ezt nem tették meg, nem tagadták meg a hitüket.

A kereszténység és a pogányság szembenállása azóta sem változott. Isten nem békült ki a gonosszal és a bálványimádással.

Aki a kereszténységet a pogánysággal és a bálványimádással akár csak kibékíthetőnek tartja - hát még ha a kereszténységet a pogányság alesetének tekinti - hittagadást követ el. Ez halálos bűn. Aki ezt nyilvánosan teszi, az ezzel automatikusan kizárja magát az Egyházból.

Aki Molnár V. Józsefet, Papp Gábort és a körükbe tartozókat bármilyen módon támogatja, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház vezetőinek a rágalmazását támogatja - a gonosz működését támogatja.

Aki bármilyen módon bekapcsolódik a tevékenységükbe, akár elméletgyártóként, akár követőként, az - pontosan úgy, mint aki az Egyház kifosztásában tevékenyen részt vesz - a gonosszal működik együtt.