2012. január 29., vasárnap

A gyógyulás lépései 1. - a sérülés felismerése

A terápia elején meg szokták kérdezni a pácienseim, hogy mi fog velük itt történni, mitől, hogyan fognak meggyógyulni. Minden terápia nagyon egyéni és ezért soha nem lehet előre pontosan megmondani, hogy mi is lesz a menete, de az biztos, hogy az alábbi lépések minden sikeres terápiában szerepelnek.

1. a sérülés felismerése

A lelki sérüléseinket tényleges bántalmak okozzák. Azok a személyek, akiknek szeretniük kellene minket (elsősorban a szüleink, házastársunk, testvéreink, gyerekeink) nem szeretnek eléggé vagy kimondottan szeretetlenül, időnként egészen a gyűlöletig, esetleg egészen a súlyos bántalmazásokig szeretetlenül bánnak velünk.

Olyankor keletkezik lelki sérülés, ha a bántást nem tudjuk akkor és ott feldolgozni. Ha nem tudunk megbocsátani a bántalmazónak és így megmarad bennünk a bántalmazás okozta félelem és főleg a harag. Ha a bántalmazás torzítja az énképünket, piszkosnak, értéktelennek érezzük magunkat. Ha kialakul bennünk egy ragaszkodás a szeretetnek ahhoz a formájához, amit nem kaptunk meg.

Minél védtelenebbül (minél korábban, minél közelebbi személytől) ér minket minél súlyosabb (brutálisabb és hosszan tartóbb) bántalmazás, annál komolyabb lesz a sérülés.

Sérüléseinknek azonban az esetek jelentős részében nem vagyunk tudatában, mivel a család és az egyén is számos olyan védekező, elhárító mechanizmust használ, amely abban segíti, hogy ne kelljen szembenézni azokkal a gyakran nagyon súlyos rosszakkal, amelyek ténylegesen jelen  vannak az életében.

Attól azonban, hogy nem veszünk tudomást róluk, a szeretetlenségek által okozott sokszor rendkívül fájdalmas és félelmetes érzések nem múlnak el, hanem csak észrevétlenül és ellenőrizhetetlenül működnek, de minden olyan helyzetben megjelennek, amely valamilyen módon hasonlít az eredeti bántalmazás helyzetére.

A gyógyulás első lépése tehát az, hogy felismerjük, milyen bántalmazások értek minket és hol jelennek meg ezek a mostani életünkben. Ennek az elméletét a mélylélektan a 20.század elejétől nagyon részletesen kidolgozta, így mostanra meglehetősen biztos, sokszorosan ellenőrzött tudásunk van arról, milyen gyerekkori bántások milyen sérülésekként jelennek meg felnőtt korunkban. 1

Egy fiatalember azzal jelentkezett nálam terápiára,  hogy ő biztosan el fog válni, de a rend kedvéért még adjunk egy utolsó esélyt, beszélget velem a kapcsolatuk megjavítása érdekében. A terápia során kiderült, hogy érzékeny kisfiú volt, akit szerettek a szülei. Mindazonáltal szülei házasságában sok feszültség volt, és ezt gyerekként ő is megszenvedte. Két éves kora körül súlyos beteg lett, és egy távoli kórházba kellett vinni, ahová csak a nagypapája tudott bejárni hozzá minden nap. Ezután nem sokára súlyosan fogyatékos testvére született, aki néhány nap múlva meghalt. Ez az eset nagyon megviselte a szüleit. Ötéves korában megszületett a kishuga. Annak ellenére, hogy a kislány egészséges volt, a szülei mindig szorongó gondoskodással csüngtek rajta. Így nem jutott  elég melegség és figyelem a kisfiú számára. Hiába próbálta a figyelmüket és az odafordulásukat megszerezni, ők annyira el voltak foglalva a saját bajaikkal, hogy nem vették észre a jelzéseit.  A kisfiú szorongott és magába zárkózott. Felnőttként ez az ember azt érezte, hogy a szeretet bármikor elveszthető, s hogy ő képtelen arra, hogy megszerezze a számra fontos ember szeretetét, és nem tehet mást, mint hogy magába zárkózik.


_____________________________________
1. A pszichológiának nagyon kiterjedt szakirodalma van népszerűsítő szinten is. Mindazonáltal nem olyan egyszerű ebben kiismerni magát az embernek, mint ahogy azt  a nagy lelkesedéssel, de többnyire kevés hozzáértéssel működő pszicho-próféták nyomán gondolná. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy pszichológus valamilyen elméletének a tényleges magyarázóértékét meg tudjuk ítélni, egyrészt az kell, hogy átlássuk, milyen tapasztalati alapra épül az adott elmélet, és mennyire korrekt szakmai lépésekben dolgozták ki, mi a helye a pszichológus egész elméletrendszerében, illetve ezen túlmenően az is elengedhetetlen, hogy az elméletrendszer mögött meghúzódó antropológiát rekonstruáljuk és megállapítsuk annak érvényességét.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kata, nagyon tetszett ez a cikk, főleg, amit a szabadságról, az érzéssel való azonosulásról, vagy annak elutasításáról írsz. És tényleg, a kísértések elleni küzdelem is így megy.
Köszönöm!
És ugyanígy dönthetek egy kutyaközönséges, hétköznapi harag, vagy szomorúság kapcsán is? Akkor is, ha nem egy régi szeretetlenség miatti érzésegyüttesről van szó? Mit tegyek, ha nagyon szomorú, vagy nagyon haragos lettem?
Mondjam azt, helló, te harag, nem te vagy itt a főnök, nem tartozom neked semmivel. (A haragokkal még a könnyebb, azok elszállnak haragországba, ezt már Östör királytól megtanultuk. De a szomorúságok, azok olyan makacs fajták. :))

És megmondjam, hogy szomorú vagyok, vagy haragszom, vagy ne?

Azt látom, hogy a gyerekeknek nagyon jó, ha megmondhatják. Jól teszem akkor, ha én is megmondom, hogyan érzek velük kapcsolatban?

Templom Kata írta...

Köszönöm szépen.

Igen, a nem regresszív érzéseinkhez ugyanígy tudunk viszonyulni és kell is viszonyulnunk hozzájuk.

A nagyon intenzív érzések mindig arra szoktak utalni, hogy ott nincs valami elrendezve, nincs valami szem előtt. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember megkeresi, hogy mi az.

Pl. a harag esetén gyakran az szokott lenni, hogy az ember kiszolgáltatottnak érzi magát és ezt bírja rosszul.

A szomorúság mögött meg gyakran harag szokott lenni. Ha megtaláljuk, többnyire el is szokott menni magától haragországba.

De persze nem biztos, hogy itt csak egy lépés van, ezek nagyon messzire is visszanyúlhatnak.

Arra, hogy megmondjuk-e vagy sem, nincs általános szabály. De ha az ember utánament az érzéseinek, akkor szokta látni, hogy kell-e ezt még megbeszélni vagy sem. És ide eljutva mindenképpen termékenyebb szokott lenni a megbeszélés, mint előtte.

De ha a másik embernek esetleg nem is, Istennek mindenképpen kell panaszkodni és kell Tőle vigasztalást kérni. :)